A kritika kritikája és más paradoxonok

Ha a művelődéstörténet jelenét nem szakágazati specialisták magánügyének tekintjük, mint a horgászatot, vagy a cipőfelsőrész-készítést, hanem minden gondolkodó ember számára nyitva álló játszótérnek, akkor bizonyos élethelyzeteket sokkal viccesebbnek fogunk találni. Ilyen például, amikor az ember kritikáról ír kritikát. Hát minek az, kérem? Hogy majd valaki a kritikáról írt kritikáról is írjon egy kritikát? Vajon nem Peer Gynt hagymáját tékozoljuk el éppen, a vélt megismerés hiú reményében hántva le egymás után szomorú rétegeit, ahelyett, hogy inkább beledobnánk egészben a fazékba?

Kis Petronella Műfajok szimfóniája című, könyv- és színházi kritikákat tartalmazó kötete nem pusztán válogatás egy tehetséges, fiatal kritikus (az Előretolt Helyőrség Íróakadémia Kritikaműhelyének tagja – e műhely mint szellemi bölcső fontosságát bevezetőjében a szerző is hangsúlyozza) írásaiból, hanem háromszólamú konceptuális íve van: a történelem ellenállhatatlan sodrása, a halál misztériuma, illetve a minden tárgyalt műből (vagy körüle) fölhangzó zene habarcsa.

E hármasság gondolati építményére a hátsó borító ismertetője is fölhívja a figyelmet – vajon ha nem tenné, akkor is elég éber olvasók lennénk, hogy az írásokból összerakjuk a képet?

De inkább tegyünk föl még pár elcsócsáltabb alapkérdést a kötet kapcsán: micsoda légyen a kritikus, a kritika, illetve milyen szempontok szerint értékelhető efféle írásmű?

Ha beleszagolunk kultúréletünknek a legáporodottabb és legüdítőbb áramlatokat elegyítő jelenének levegőjébe, érezzük: a „nagy” kritikusok ideje leáldozott, vagy legalábbis még nem jött el újra. Nem hiszem, hogy sok emberfia akad ma, aki egy kritika alapján dönt egy könyv elolvasásáról, egy színmű megtekintéséről. Az érzet másik feléért pedig hangsúlyozzunk másként: olyan sem sok akad, aki egy kritika alapján dönt. Bloggerek, vloggerek, tudós fők, egyszeri véleménynyilvánítók, bősz tollforgatók, unatkozó naplopók, vélt és valódi entitások tucatjai öntik ránk élményeiket mindenről és bármiről (kivéve bizonyos marginális területeket, mint például a középkori passiójátszás színpadtechnikája, vagy a rituális maszkkészítés, amelyek korántsem olyan obskúrus, mint amennyire lenyűgöző, egyben népszerűtlen művelődéstörténeti témák), ami itt és most olvasható, hallgatható, vagy nézhető. És bár a mátrix végtelen (és felszíni) kulturális szabadsága miatt a fércművek többen vannak, mint a mestermunkák, ha valaki több felől tájékozódik, esetleg elköveti azt a perverziót, hogy egyszerre több kritikát-recenziót nyit ki, és párhuzamosan olvassa őket (és alkalmasint már azelőtt megundorodik a tárgyalt műtől, hogy közvetlenül találkozna vele), azért óhatatlanul belefut pár minőségi elemzésbe. És mivel a véleményformálás egykori formai követelményei föloldódtak a digitális világ már-már szektás babonássággal óvott, közvetlenkedő, „jófejkedő” miliőjében, egy amatőr vlogger produktuma a befogadóra tett hatásában mérve ugyanolyan súllyal esik latba, mint egy tisztességben megőszült kritikusé az egyetemi katedra mögül. Ilyen sokaságban mérvadónak és meghatározónak lenni embert próbáló feladat, hiszen a pillanatokra fölvillanó felületek sokaságának felszínén evickélünk mindannyian.

A sokaságban így leginkább az a fajta kritikai szemléletmód, attitűd értékelhető, mely a klasszikus, holisztikus világlátás szerint részről az egészre, vagyis a tárgyalt műről tágabb összefüggésekre utal. Bármilyen színmű vagy írásmű tárgyalható egyszerűen megfigyelhető elemek alapján, mint történetvezetés, karakterábrázolás, feszültségkeltés, fordulat, hangulat és a többi. A felszínt akkor hagyjuk el, a valódi mélységekbe akkor bocsátkozunk (befogadóink vergiliusi kalauzaként), mihelyst egy produktumot megpróbálunk elhelyezni valamilyen több koron átívelő vagy több szellemi áramlattal találkozó kultúrtörténeti kontextusban.

Kis Petronella elemzéseiben sok helyen érzékelhető fogékonyság és szándék erre a nagyívűségre:

„…száz év különböző korszakainak jellemző beszédmódját, szokásait, társadalmi rétegződését és feszültségeit képes hitelesen ábrázolni a díszlettel, a jelmezzel és a stílusváltásokkal. Ennek a korrajznak a hangulatához hozzájárul a tettre kész ifjúság széles mosolyának kíséretében elhangzó Ságvári-induló és a 80-as évek elmaradhatatlan diszkóslágereinek felcsendülése is” – hangzik a Rozsdatemetőről írt, Emberi roncsok tárháza című kritika zárása.

Hasonló érzékenység csillan meg A dilettáns zseni faramuci operettje című írásban:

„A Szomorú vasárnap egy olyan korszakban lett világsláger, amikor a boldogság annyit jelentett, hogy beülhetünk este a kedvenc kocsmánkba, és megehetjük nyugodtan a sarokban a sertéspörköltünket ecetes paprikával. Ahogyan a Szeressük egymást, gyerekek című záródal sugallja: meg kell tanulnunk értékelni minden ehhez hasonló percet, mert ha a háborúban lerúgják az ember veséjét, akkor bizony önfeledten örül annak is, ha napokkal később végre el tud menni könnyíteni magán.”

Vagy itt ez a remek summázat a Bodor Ádám Sehol című könyvéről írt Halálraítéltek rajából (külön figyelmet érdemel a kötet egészét jellemző hatásos, jól csengő címadás):

„Valóságos tápláléklánc bontakozik ki az elbeszélések élővilágában: a szórakoztató társulat táncoló majmokból és medvékből él, a céllövöldében élő libát lehet nyerni, a szakaszvezető Hernyó élelmet oszt a fogvatartottaknak, akiknek barkochbában az ölyv szót kell kitalálniuk, az utolsó elbeszélés eltűnt szereplőjének, Rebinek pedig kilenc kecskéje terelése közben vész nyoma. Így válik egymás lassú elsorvasztása, az akár motivikusan értelmezett gyilkolás az önfenntartás feltételévé és egyetlen lehetséges útjává Bodor abszurd világában, ahol mindenki annyira rá van utalva a másikra, hogy az is mindegy, halat vagy tarajos gőtét lát-e a jég alatt.”

A fent említett tematikai-gondolati ívek – történelem, halál, zene – maradéktalanul hatnak a szövegekben, a koncepció, nem csalás, nem ámítás, valóban érvényesül. A Műfajok szimfóniája sokat ígérő bemutatkozása egy valóban gondolkodó, végtelenül figyelmes szerzőnek, aki jó eséllyel hamarosan leveti a szakszerű jólfésültség meg-megcsillanó, csábos álöltözetét, és hagyja kibomlani vadabb képzettársításait akár jóval töredezettebb, esszéisztikusabb formában is, mindnyájunk örömére.

Kis Petronella: Műfajok szimfóniája. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020.