Modern skót költészet 2.

A démon a befagyott mocsárban
The Demon at the Frozen Marsh

Itt ólálkodom már egy ideje. Semmi mozgás.
A téli mező kemény és piszkosfehér.
Mindenfelé köd és dér, ami egyhamar
Nem fog felszállni. Ha nem köröznék,
Már rég megfagytam volna. De nem állok le,
Csak a taréjom viszket. Mégsem vagyok szomorú.
A pislákoló nap színeket fest rám, s amíg bámulom,
Egyfajta ólmos arany izzítja fel a bensőm.
Felemelt kezemmel most valami azonosítatlan
Fémet öntök a vékony jégrétegre a tavon.
Tud szép is lenni ez a baljós ragyogás?
Ne legyen semmi szép, amíg én itt vagyok.
Ha leguggol a fény a tükör elé, vagy szikráit
Pislogva szórja szét a mosdó, az őrbódé s a vezetékek
Felé, az rám nézve sértő, és nem felel meg.
Mire valók a démonok, ha nem arra,
Hogy gyors és éles sarkantyúikkal
Az élet vibrálását panaszos szilánkokká zúzzák?
De Auschwitz óta nem dolgozom. Csak figyelek.
 

A démon az Idő falainál
The Demon at the Walls of Time

Csak futottam és futottam. Olyan frissen, feltöltődve,
Hogy alig érintettem a síkság murváját.
Semmi sem tartott vissza, erőtől duzzadva,
A hittérítők elszánt vigyorával képemen.
Majdnem felnevettem, amikor rátaláltam:
A fal éppoly hatalmas volt és sötéten fénylett,
Ahogy leírták. Nem volt se fedele, se tartóoszlopai,
Kivéve egyetlen, alig észrevehető, kopott fémszobrot.
Ez volna az a nagy kihívás?
Ez volna a csúcsok csúcsa, a reggel, a dél, s az éj maga?
Remélem, ez! Mert milyen unalmas teher volna –
Nélküle az Élet!

Tél
Winter

Eltelik egy újabb év, pusztul az erdő, végül
meghalnak azok a régi, szép nyarak is. A glasgow-i
Bingham-tó hattyúja kísértetként jár-kel közöttünk.
Eltűnik, mire meghízik a jég, és megtartja az erős téli
fényben hunyorgó és meglepetten tipegő sirályokat,
elbírja a fiúkat, kiknek korcsolyái az utolsó hattyú-nyomot
is eltűntetik a jégről. Megannyi nyári árnyalat után
a hattyúszínű jég fehéren túli kristályos fénnyel csillog.
Már a sokszor megénekelt kék sincs benne,
bár a költők szívesen belelátnák.
Ma már csak egy kimerevített jelenet tűnik elém;
hadakozó levegő és esti kiáltások vágnak léket
emlékeim jegén. A pengék tompa szisszenése
elillan a párában, egy pillanatra lelassul, aztán eltűnik.
Ez a jelenet is eltűnik, elillan, a hangokat elnyelik
a fák, eltűnnek a fák, kivágják az erdőt, meghal
minden, leszáll a sötétség, a kiáltások belevesznek
a kocsonyás semmibe és elhalnak örökre.
Végül a lámpák is kialszanak, amikor a köd
teljesen ellepi a nyugatra vezető kétsávos utat,
majd ellepi a szobámat is, és a papírlapot,
amelyre írok. Nem tudok arról a szürke
és élettelen jégtábláról,
ami semmit sem lát,
és amit nem lát semmi.

Nyolcvanévesen
At Eighty

Lökjétek el a csónakot, companeros,
lökjétek el, bármilyen is a tenger.
Ki mondja, hogy nem tudjuk irányítani
magunkat a meleg, fekete zátonyok között,
ellenségeink legmélyebb szomorúságára!
Tengerészek, őrködjetek mindig éberen,
hisz a kék vízfolyosó a mi utolsó reményünk,
ismerjük mind, és szeretnénk újra elérni
(nem számít, ha nem sikerül, nem számít!)
nyolcvanéves recsegő-ropogó hajótestünkkel,
mely teli lyukakkal és jócskán foltozott,
viharokban edzett, de még bírja a megpróbáltatást,
hozzászokott a fa édeskés szagához,
a mindent szétmaró sóhoz, és a perzselő naphoz.
Gyerünk, lökjétek csak el azt a csónakot,
teljes erővel neki az ismeretlennek!
Az ismeretlen a legjobb, csábít és hívogat,
mint távoli hajók a ködben vagy a vészjóslón
zúgó kis harangok a viharos bóják felől.

*