„Szeretem bizony én szabadságát a szónak”

Elmondhatatlanul keserű érzés úgy foglalkozni egy alkotással, hogy szerzője épp annak olvasása közben távozik el közülünk. Farkas Árpád vaskos válogatáskötetének (650 oldal) alig a felénél tartottam, amikor érkezett a szomorú hír. Utána napokig csak kerülgettem a könyvet. Ha kézbe vettem is, inkább csak visszafelé lapoztam, nézegettem az aláhúzott sorokat, a széljegyzeteket. De tovább nem jutottam. Én sem ilyen lovat akartam. Aztán egyszer fordítva tettem vissza az íróasztalra: a hátsó borító került felülre. Ettől kezdve az öklét a szája előtt tartó Farkas Árpád töprengő tekintetével találkoztam mindennap.

Úgy hozta a sors, hogy éppen az irodalmunk vérmérsékletét elemző jegyzeteivel folytattam az olvasást. Napjaink irodalmi vitáira (vagy álvitáira) élesen emlékeztet, amit a költő sok évvel ezelőtt kimondott: „mennyi keléssé duzzadt indulat feszeng” a pódiumok tovaillanó konjunktúráját meglovagló reflektorfényt keresőkben. Jó volna, ha megfogadnák Farkas Árpád intelmét: „aki igaz író, sürgősen vonuljon vissza a tollhoz, fehér papírhoz”. Mert az irodalom jövője nem a torzsalkodás. Más a dolgunk.

De ne siessünk ennyire előre. Nézzük, mit is kínál ez a különleges kiadvány.

Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia kiadója Farkas Árpád esszéit, glosszáit, tárcáit, valamint a vele készült interjúkat gyűjtötte össze ebben a kötetben: az első fejezet (Asszonyidő) az 1968–1983 között született tárcákat tartalmazza, a következő rész (Hermafrodita idő) az 1990–2018 közötti – főként politikai jellegű – írásokból válogat, a Jelentés a völgyből című pedig a költővel készült interjúkat adja közre.

Az interjúk egyfajta keretet is adnak a gyűjteménynek, hiszen az előszó helyett beépített felvezető szakasz is interjút tartalmaz, amelyet Bogdán László készített Farkas Árpáddal a költő 60. születésnapján. A beszélgetés azért is izgalmas, mert egy sor kérdésre – ami a kötet olvasása közben felmerülhet – megelőlegezi a választ.

Például arra is, hogy az „Asszonyidő” után miért nem született meg egy „Férfiidő” címet viselő munka. Mert „nem a férfiidő jött el, hanem a hermafroditák ideje” – vallja be keserű őszinteséggel Farkas Árpád. A rendszerváltás nem a remélt megtisztulást hozta, hanem egy – a megalkuvókat tenyerén hordozó – defektes világnak adott táptalajt. Ez végtelenül elkedvetleníti, és csalódással tölti el a költőt. Itt már nem az alkotás a fontos, még kevésbé az olvasó, hanem a húsosfazék körüli tülekedés, ahol már nem az elkötelezettség a mérvadó – mert sokkal kifizetődőbb a lekötelezettség a kondérért könyöklők számára.

Mindezt tovább árnyalja, hogy a fentiekből következően nem is a népi és urbánus álláspont feszül egymásnak, s áll a viták tengelyében – ahogy azt vélik oly sokan –, hanem a „nemzeti és nemzetellenes szemlélet”, vonja le a következtetést a szerző. Szerinte „nincs sem urbánus, sem népi (…) Művészet, álművészet és dilettantizmus van. A dilettánsok mindig hangosabbak valamivel, mint azok, akik valóban szenvedélyesen, belülről képviselnek valamit.”

Már a korai tárcái is egy meghamisított, megalkuvásokkal teli világról számolnak be, ahol a hordószónokoké, a polgárpukkasztóké és az önelégült középszeré a jövő, s ahol a Bálványosvár tetejére felkapaszkodó természetjáró turistának nyakkendőt kötnek a nyakába a hatalmat kiszolgáló tévések, zakóba öltöztetik, hogy megfelelhessenek egy szemfényvesztő elvárásnak.

Ugyanakkor azonban – mintegy ellensúlyként – megjelennek a szövegekben a személyes emlékek: megelevenedik a falusi tisztaszobák világa, s ezzel együtt a népi élet lélektana. Egy „huncut világ”-ból köszön vissza humorba öltöztetve a tisztesség, a becsület, az együttműködés példája. És egy máig ható figyelmeztetés is kiszól a szövegtestből: „Egy társadalom érettségi foka leginkább öregjeivel való bánásmódján mérhető.”  Megelevenedik a nagygalambfalvi Kányádi-kert is, ahol a jeles költő édesapja állítja dilemma elé egy vakondtúrás mellett a fiát meglátogató irodalmárokat: Sütő Andrást, Lászlóffy Aladárt és Farkas Árpádot. De fény derül az első vers keletkezésére és a 37 évesen kapott pionírnyakkendő történetére is.

A költő utazásairól számot adó blokk Zentától Firenzéig, a velencei kőoroszlánoktól a nyakkendős-magányú Párizsig villant fel számtalan emléket – beleértve a XXI. század számára megfogalmazott, palackba zárt üzenetet, amit a Dózse-palota mólójáról bocsájtottak útjára.

Tucatnyi írás foglalkozik a megmaradás esélyeivel: a szokások múlásával, a koporsóban úszó népdalokkal, a kiüresedő házakkal, a cipőt és hazát váltók problémakörével. Lehet-e még kovásznak lenni ebben a haldokló világban? Fontos-e a múlt, a múlttal való törődés? Kell-e folyton visszatekintenünk, könyvekbe hajtogatni a fennmaradt emlékeket? (Erre egy félmondatba sűrített megjegyzés ad választ: „Minden népköltészeti gyűjtemény egy levert lakat a nép szájáról.”) Egy László Gyulával folytatott beszélgetésben pedig arra figyelmeztet a szerző, hogy „a múlt nem azonos azzal, mint ami megmaradt belőle”. De hogy maradjon valami utánunk, abban a költészet, az irodalom komoly szerepet vállal. Farkas Árpád szerint ezért van a költő (különösen a határon túl élő magyar költő) cserfa-sorsra kárhoztatva. (A cserfa különleges növény. Leveleit csak tavasszal veszíti el, amikor már indul az új élet.)

Kortárs klasszikusokat idéz meg: Nagy Lászlót, aki egyetlen szóból is tudott verset írni, a megvallható igazat papírra vető Sütő Andrást, a magánszorgalmú kutyákat megverselő Illyés Gyulát, a kalapját Farkas Árpádnak ajándékozó Jékely Zoltánt, az irodalom számára őt fölfedező Balogh Edgárt, a szövetségeseket kereső, ám a léc alatt átbúvókat is figyelő Lászlóffy Aladárt, a „mérceállítót”. De a már említett velencei palackpostázásban társként szereplő Szilágyi István is többször felbukkan, hogy aztán a linzi pályaudvaron – nem kevés humorérzékről téve tanúságot – „minden monarchikus trónigényéről” lemondjon. Elgondolkodtató mondatok hangzanak el a zágoni tölgyek alatt Nagy Gáspárral folytatott beszélgetés során a szellemi élet rodostói száműzetéséről. Ahogy fontos üzenetet fogalmaz meg a Nemeskürty Istvánt megidéző írás is, amikor arra kér mindannyiunkat: „Ne engedjük el Isten kezét.”

A következő szakasz a rendszerváltást követő politikai életbe enged betekintést. Nyomon követhetjük, hogyan fagyott meg a remény Erdélyben néhány hónap alatt. Hogyan fogytak el a kézfogások. Hogyan használta a nacionalizmus fegyverét a magát átmenteni igyekvő román politikai elit. Szól a dermesztő légkörről, amely a marosvásárhelyi pogromhoz vezetett. Szembesít a román propaganda sorozatos magyarellenes megnyilvánulásaival, amely miatt „elfásul az a régi jó székely humorérzék is, mely megtartó erő volt mindég a századok csapásai alatt”.

A megfélemlítés hatékony fegyvernek bizonyult: sokakat távozásra késztetett. Farkas Árpád azonban hangsúlyozza: nem az elvándorlás jelenti a megoldást. Az erdélyi magyarság megmaradása a tét. Hozzá is teszi mindjárt a dacos mondatot: „Akkor most maradok.”

Mindemellett persze nem megy el szó nélkül az erdélyi magyarság sajátos megosztottsága fölött sem. Írásaiban megjelennek a politikai haszonlesők, a gazdasági élet konckeresői. Őszinte szembenézés ez a valósággal.

A problémák sokirányú volta is keményíti azonban az elszántságot: „Ha a romániai magyarságot feltartott kézzel látjuk, nem azt jelenti, megadta volna magát. Az eget tartjuk, hogy annyi hazugságtól ránk ne roggyanna.”

Fölbukkannak fekete dobozunk tartalmai is. Farkas Árpád szól a „hosszúra nyúlt Szent Bertalan-éjszakánk”-ról, a félbemaradt levélváltásokról, a rendszerváltás előtti politikai ellenállók hirtelen megszaporodó tömegéről. Feleleveníti továbbá három költő vers-párbeszédét (amelyben a szerzőn kívül a felvidéki Zirig Árpád, a kárpátaljai Vári Fábián László vállalt szerepet), és előkerülnek Szilágyi Domokos korábban nem publikált írásai is.

A zárófejezet interjúit egyfajta összegzésnek is tekinthetjük. Bár a közlések nem minden ponton követik az időrendet – inkább tartalmi egymásra épülést figyelhetünk meg –, az írások (az alkalmankénti téma-ismétlődések ellenére is) kitűnő betekintést nyújtanak egy szavakból építkező ember gondolatvilágába, aki őszinte hittel beszél a szellemi kútmérgezéstől szenvedő, javításra szoruló világról, az erdélyiségről, az emberségről, s ugyanakkor átfogó képet kapunk a költői lét zaklatott mindennapjairól, az emberi-alkotói kapcsolatokról, a kötődésekről – és persze a fájó szakadásokról, csalódásokról is.

A költő a szabadság barátja. Erről árulkodik a címadó írás, amelyben elárulja, hogy négyéves kisgyerekként hintalovat kapott ajándékba – olyat, amilyenen egy műteremben lefényképezték. Csakhogy ő nem hintázni akart, hanem vágtatni, szabadon száguldani. Ezért egy fűrész segítségével megpróbálta kiszabadítani a hintaló megbéklyózott lábait.

A gyermekkor eme szimbolikus jelenete aligha véletlenül lett a kötet záródarabja. Farkas Árpád fontosnak vélte kimondani, hogy a kereszteződésekkel és zsákutcákkal terhelt élet – és a számtalan forgalmirend-változás – nem egészen azt eredményezte, amire vágyott. Messzire jutott, de maradtak be nem járt utak, mezők, ligetek. És maradtak leküzdhetetlen távolságok is.

Hozzám viszont egészen közel jutott. Kár, hogy ezúttal én késtem le egy fontos pillanatot.

Farkas Árpád: Nem ilyen lovat akartam. Esszék, glosszák, tárcák, interjúk, riportok. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020.