Üdítő őrületszilánkok

„A szerző nem engedi meg magának a csapongást és a felesleges szószaporítást: csak a lényegre szorítkozik. Dinamikusan építi fel világát, az élénk, vad piktúrák membránján átszűrődő érzelmek pedig láttatják a háttérmotivációkat. Nem finomkodik, ám mindezt anélkül teszi, hogy öncélúvá válna. Bizarr képei, váratlan fordulatai egy abszurd világra rímelnek.”

Az elsőkötetes szerzők mindig beleadnak mindent, szeretnének nagyot dobbantani, bizonyítani, mert tudják, hogy a bemutatkozás fontos. Az önazonosság és az őszinteség vadul lángol bennük. L. Takács Bálint Bad trip című novellás köteténél is így érezhetünk.
 

A ’bad trip’ definíciójával indul a kötet, hogy az olvasó már a legelején tisztában legyen vele: pszichedelikus élmények várnak rá. A következő meghatározás pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a tudatmódosítók használata szakember felügyelete mellett személyiségfejlesztő is lehet, végül a szerző hozzáfűzi saját irodalmi meggyőződését: „A bad tripek horrorisztikus álruhába öltöztetett gyógyító istenek”.
 

A nyolc novella közül az első a Mindenki bolond. 1999 decemberében egy elhagyatott hegyi panzióban járunk, ahol egy fiatalember a húgával szilveszterezik, miközben horrorfilmes idézetek és utalások repkednek köztük, és azt találgatják, miért is van ekkora igénye az emberi léleknek a rémfilmekre. Maga a panzió is egy horrorfilm díszleteire emlékeztet, ideális helyszín szellemidézéshez, ami meg is történik, előhívnak az asztrálsíkról egy démoni kislányt. Ezen a ponton szabadul el a pokol földalatti szektával és hokimaszkos gyilkossal, sok meneküléssel:
 

„Elhagytuk a sípályát, beértünk a városba. Teljes káosz uralkodott a környéken. Mindenki elvesztette az eszét. A helyi templom falán graffiti volt: »Mit szól ehhez a mi istenünk?« Alatta egy másik felirat: »Beszéltem Istennel, már elhagyott bennünket.«
Behajtottunk a helyi plázába. Leparkoltunk a kocsival a mozgólépcső elé, a boltok közé. Első ránézésre az egész pláza kihalt. Ahogy kiszálltunk, megdermedtünk. Mindenhol pokolbolhák ugráltak. Egyik sem csípett meg minket.”

Az írások intenzív hatása nyerseségükben rejlik, a sodró lendületet pedig kellemesen morbid hangulat keretezi tisztelettel adózva William S. Burroughs Meztelen ebéd című könyve elrugaszkodott jeleneteinek. A racionalitás nem dominál, ami kevés becsúszik a történetek elején, nagyon hamar el is párolog. Sok klisével dolgozik a szerző, bár lehet, hogy ez is a show része. Végig infantilis báj kíséri a szövegeket, már-már „ilyet bárki képes írni” érzése lehetne az olvasónak, ha nem jelenne meg néha egy kis abszurd felütésű filozófia. Üdítő őrületszilánkok összefüggő szövegtextúrában, lenyűgöző lényeglátással és káprázatos színátmenetekkel, mindezt pedig csak fokozzák a helyenként bizarr és asszociatív képek és a támadó „fraktáldémonok”.  
A kötet talán legerősebb darabja a Szakítottunk című írás, ami igen gyomorforgató témát dolgoz fel: egy nő és a bélférge viszonyát. Sorra veszi a bélféregtartás előnyeit, hátrányait, valamint alternatívaként ajánlja intenzív fogyókúrához. Végül a nő csak meg akar szabadulni tőle, mert a kapcsolat többet vesz ki belőle a kelleténél.

„Minden reggel pokoli hasmenés. Ez lett az ébresztőórám, mióta összeköltöztünk a férgemmel. Eleinte olyan szép volt minden. Aztán kezdtem megelégelni, hogy nálam lakik, én főzök rá, mindenben támogatom, mégis annyi fájdalmat okoz nekem. Pedig én vagyok a nő, nekem is vannak igényeim, de őt ez nem érdekli, csak eszik, alszik, néha átkúszik az egyik szobámból a másikba. Úgy érzem, ez a kapcsolat túlságosan egyoldalú. Mintha kihasználná, hogy szeretem. Mintha minden problémámat elintézné annyival, hogy »a szerelem már csak ilyen: néha kurvára fáj«.”

A Kannibáltechno egy újító kannibál-horrorfilm forgatásának viszontagságairól szól naplószerű formában, a Panelparanoiában pedig eleinte semmi bonyolultság nincs, dialógközpontú a szerkezet: egy panellakásban fiatalok füveznek és beszélgetnek. Egy betévedt lány kapcsán felmerül a kérdés, mi van akkor, ha valaki úgy kábul be, hogy nem is akar, például ha egy szórakozóhelyen begináztatnak egy lányt. Aztán előkerül egy kis joint, a kispolgári szomszédok is megjelennek, kialakítva a légkört egy jó kis horrorkomédiához. Ebben az abszurd játszadozásban a képzelet és a valóság újra kibogozhatatlanul összemosódik.

„Ha nekiállsz dicsekedni, mekkora cigiket csináltál már életedben, csak csendben mosolygok, mert tudom, én sokkal nagyobbakat. Hiába meséled, hány joint a napi rekordod, hidd el, nekem több. Szívtam már lakásban, teraszon, autóban, vitorlás hajón, buszon, villamoson, vonaton, repülőn, föld alatt, felett, mindenhol, mindenből, mindenhogyan. Csak azt nem értem, hogy nem buktam le soha.”
 

A Titus Andronicusban már-már Hunter S. Thompson-os lendületet és tömörséget érzünk, ám ez az írás már komolyabb, filozofikusabb, és összeszedettebb az ábrázolástechnika is: egy Néró és egy Író nevű ember keresi Istent, ám a magasztos küldetést pikírt párbeszéd kíséri, ugyanis az Író megjegyzi, hogy járt egyszer egy posztapokaliptikus íróklubban, ahol az volt a program, „hogy mindenki beáll egy körbe, előveszi a farkát, és beledugja az előtte álló seggébe. Így jön létre az irodalmi kör.” Ez a belterjesség nagyon zavarja, és ígéretet tesz, hogy egy nap majd kiad egy könyvet, bár hozzáfűzi, minek írjon az ember, ha nincs kinek? És innen indul a kaland, hírhedt történelmi alakok bukott kori másaival, az események pedig észvesztő gyorsasággal követik egymást.

 „A kocsi csendben haladt át a kihalt tájon, és istent kereste. Egy kettévágott Tesla hátsó része, lóhoz kötözve. Amikor az elektromosság megszűnt, a társadalom összeomlott. Aztán kihaltak a városok, elnéptelenedett a Föld. Felnőtt egy új generáció, akik beleszülettek az apokalipszisbe.”

A novellák több dimenzióban játszódnak, ahol az őrület hitelesen ábrázolódik, néha a káosz felé tolódva, mégis szárnyalnak, egyik-másik mintha kondenzcsíkot is húzna maga után. Ezek az impulzív, „fejnehéz” irományok gyakran Komor Zoltán univerzumait ostromló sugarúak, és a néha jellemző túláradó zavarosság ellenére is működnek. Gyakran sötét tónusúak, ugyanakkor sokkolóan beszédesek, a befogadó pedig ráébred, hogy az írók nem azért vannak, hogy a világ szálait kifésüljék, vagy eligazítsák a tévelygőket, ők csak látnak, éreznek és felvázolnak, nem térítenek.

 A Lidérccsirke szabályaiban tovább fokozódik a brutalitás, és ha lehet, még jobban elszabadulnak az abszurd perverziók. Utána következik az Univerzális agyzsibbasztás, mely sci-fiszerű írás egy szélütött Philip K. Dick nyomdokain halad.

A brutalitás mögött azonban a tudat szabadságának lélektana bontakozik ki. Számos keleti vallás is azt hirdeti, hogy az univerzummal csak az elme szétcsapása vagy legalábbis megregulázása révén lehet egyesülni.
 
A szerző nem engedi meg magának a csapongást és a felesleges szószaporítást: csak a lényegre szorítkozik. Dinamikusan építi fel világát, az élénk, vad piktúrák membránján átszűrődő érzelmek pedig láttatják a háttérmotivációkat. Nem finomkodik, ám mindezt anélkül teszi, hogy öncélúvá válna. Bizarr képei, váratlan fordulatai egy abszurd világra rímelnek.
A kötet nagyon is olvastatja magát, valójában egy piacképes önreflexiós lektűrről van szó. 
Bár L. Takács Bálintnak ez az első kötete, már most sem kell tartania attól, hogy neve a feledés homályába merül, hiszen ezzel a művel olyan messzire merészkedett, ahonnan már nincs visszaút.

L. Takács Bálint: Bad trip. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020.