„Maradt a képzelet”

Különös, megható, ugyanakkor humoros Münz András legújabb könyve, amelynek már a címe is rejtélyes: Nélküled, veled. A rövidke kötet emlékezés, az író soha nem ismert édesapját idézi meg, akit egyéves korában látott utoljára, mert azután eltűnt a második világháború forgatagában. A család számára maradt az eleinte reményteljes, majd egyre reménytelenebb várakozás, halálhíre után pedig a betöltetlen űr, a fájó hiányérzet, amely idővel csendes emlékezéssé szelídült.

Münz András könyve egy év tűnődéseit, emlékezéseit, hétköznapi eseményeit jeleníti meg tizenkét hónapra osztva. Műfaja a napló és a levél ötvözete, havi beszámolók saját életéről és minden hónap végén egy apjához írt levél. Fő motívuma az öregség, amit apja nem élhetett meg, mert harminckét évesen fogságba esett, és meghalt „valahol Oroszországban”, így a fia számára örökké fiatal maradt. Az író viszont mindennap átéli az öregedés folyamatát, apróbb-nagyobb testi fájdalmaival és lelki rezdüléseivel.

A havi beszámolókban összemosódik a múlt és a jelen, az író képzeletben visszatér gyermekkorába, és megpróbálja elképzelni apja fiatalságát. Nézegeti régi fényképeit, felidézi a róla szóló családi történeteket, a törökszentmiklósi házat, ahol ő maga is nevelkedett. Anyja és a nagyszülők elbeszéléseiből formálódik apja szeretett alakja, amelyhez persze a képzelete is sokat hozzátesz. Eltűnődik azon, mi lett volna, ha nem hal meg, mit tett vagy mondott volna bizonyos esetekben, hová mentek volna együtt kirándulni, és miben hasonlít rá.

Stílusa nosztalgiázó, hangvétele néha szomorkás, olykor humoros, de nem nélkülözi az iróniát és öniróniát sem. Elmélkedéseit időskori keserédes bölcsesség szövi át. Sztoikus nyugalommal szemléli a pesti utca forgatagát, eseményeit, embereit, belehallgat a parkban üldögélő nénikék és bácsikák beszélgetéseibe, felfedezi, hogy már ő is közéjük tartozik, hiszen a buszon a fiatal lányok átadják neki a helyüket, nem veszik többé férfiszámba. Ilyenkor eszébe jutnak a régi szerelmek, nyári találkozások és kalandos egyetemi gyakorlatok. Majd visszazökken a jelenbe, rájön, hogy a múlt lezárult, és a jövő már csak a képzeletében létezik. Derűs nyugalommal veszi észre magán az öregedés jeleit, még akkor is, ha régi osztálytársai közül néhányan már nem vehetnek részt az érettségi találkozókon, mert nincsenek az élők sorában. Ebben a korban is felfedezi az élet örömeit, hogy nincs egyedül, és még bejárhat a szerkesztőségbe, a régi munkahelyére, ahol mindig történik valami. Elmélkedései közben információkat oszt meg olvasóival fontos történelmi eseményekről vagy kevésbé fontos érdekességekről. Folyamatosan neveli, nyugtatja vagy éppen biztatja magát: „Ne izgasd magad!... Jól tartod magad, öregem, biológiailag sokkal fiatalabb vagy a tényleges korodnál…” Röviden jellemzi a szerkesztőségi munkatársakat, felidézi egyik születésnapját, a karácsonyi készülődést, a plázák színes, fura forgatagát, és mindenütt azt veszi észre, hogy az öregedés másodrendű állampolgárrá teszi az embert, mintha ez szégyellnivaló állapot lenne. Tanulmányozza az öregségről szóló könyveket, híres írók műveit, csupán a versek szépítik meg számára kissé a valóságot.

A szerző minden hónapot egy idézettel kezd az idő múlásáról, és egy levéllel fejez be, amelyet apjához intéz. Ezekben a levelekben bizonyos időrend figyelhető meg, ellentétben a napló időrend nélkül csapongó emlékfoszlányaival és a jelen pillanatainak rögzítésével. Ez az időrend apja személyéhez és a család életéhez kapcsolódik, és az első levél az apa eltűnésével indul: „… amikor még vártunk haza.” A többi aztán családi eseményeket elevenít fel, s közben az író bizalmasan beszélget apjával. E levelekből kirajzolódnak a szerző gyermek- és ifjúkori évei, a család életének színterei, mindennapjai, amíg eljutunk a jelenbe. A sorokat átszövi a fájó hiányérzet: a vágyott közös játékok, kirándulások, a megválaszolatlan kérdések: „Jöttek-mentek azok a képzeletvonatok. Nem volt menetrendjük. Megesett, hogy csak mi ketten ültünk a kocsiban… Fiatal voltál, Apa, az is maradtál. Az is maradsz most már. Én – kisfiad – jócskán több vagyok nálad. Kétszer is beleférne az életed hossza az enyémbe. Kétszer, s még hozzá is tehetek egy darabot…”

Az utolsó, december végi levélben összegződnek az emlékek, az író képzeletében újra együtt vannak a régen elvesztett családtagok, rokonok, barátok az ünnepi asztalnál. Felesége vacsorára hívó hangja ébreszti fel a merengésből. A múlt lezárult – egy időre. Münz András elgondolkodtató kötetét nemcsak az idősebb, nosztalgiázni szerető olvasóknak ajánlom, hanem a fiataloknak is, akik néhány mai vidám vagy éppen kevésbé vidám jelenet, esetleg egy különc karakter felvillantását követően magukra ismerhetnek.

Münz András: Nélküled, veled. Napkút, Budapest, 2020.