Modern skót költészet 1.

Hat tanka
(Tanka)

őszi equinox
a felhőtlen ég megtelt
csak kék nincs benne
       már hamar sötétedik
       a szavak sem fénylenek

elillant a nyár
mi csak bolyongunk egyre
Előre, Vissza
       egy város fenn északon
       még mindig nyarat idéz

augusztusvég
a nyári kalandregényt
nem olvassuk már tovább
       régi skót falvakon át
       nem együtt igéz a táj

Bach a „Sarabande”
hangnemét folyvást váltja
jaj-harmóniák
       az eső határozott
       ugyanazt játssza éjjel

nézd! a szürke gém
és mozdulatlan képe
lassan összeér
       majd ilyen leszel te is
       ha szürkületkor látlak

a sok emberzaj
házak közé szorítva
felerősödik
       az önkéntes kalitkák
       baljós egzotikuma

Óda egy japán teáskannához
(Ode to a Japanese Teapot)

Te, fekete fém teáskanna,
kerek vagy és sima,
a fogód szépen ívelt,
a kiöntőd karcsú hattyúnyak;
ujjaimmal felszíneden kitapogatom
a levelek és ágak formáját.

Előveszem a fémhálós szűrőt,
és kiütögetem belőle a tegnapi leveleket,
kiöblítem az odaszáradt sötét maradékot.
Frisseket kanalazok a befőttesüvegből,
forralt vizet öntök rá,
ráteszem a fedelet és várok.

Eszembe jut rólad az a régi kanna,
amely felfrissített minket, amíg
verseket faragtunk egész álló nap,
nem ritkán éjjeleken át is
a folyó fölött a Balti Galériában,
vagy a Titkos Kert fái alatt.

Párizsból jöttél, a La Route du Thé
ajándéka voltál, így hívták az üzletet,
ami egy akkori barátnőm munkahelye
közelében volt, ő hozott vissza nekem,
mintha teher lettél volna, jól becsomagolva,
elképzelni sem tudtam, mi lehet benne –

most teafőzés közben persze felrémlenek
a régi dolgok, és a sencha, a renga, az anja,
a mágikus japán teakészítési módok.
Az ablakból nézem a tovaszálló felhőket,
és azon mélázom, mit hoz a mai nap, de főként,
hogy milyen lesz a teám. Már biztosan kész van.

Szobabelső ifjú hegedűssel
Gerrit Dou festménye alapján

       (Interior with a Young Violinist
After the Painting by Gerrit Dou)

I
Pihenj, Johann, pihenj – A festő ülő barátja
körül söprögetve újra elrendezi a könyveket,
melyeket a tanári könyvtárból kölcsönzött.
A szoba a délután hátralevő részére az enyém,

és esetleg holnapra is, de ez nem független az öreg
hangulatától. Talán a gin javíthat rajta? Igen,
bár ez némi kiadással jár. Mindenesetre
gyorsan kell dolgoznom. – Johann! Fogj hozzá.

II
Az ilyen hosszú órákban a saját megnyugtatásomra
(ő közben csendben dolgozik) improvizálok egy dallamot
(amilyen gyakorlatlan vagyok, zongora helyett húrokon),
mintha a szűnni nem akaró esőt kísérném.

Nehéz szekerek zötyögnek a macskaköveken,
gurulnak, lefröcskölik a lábakat és tompítják a lármát.
Csak amikor a mester végleg átadja magát a festésnek,
csak akkor szabad megbámulnom az ablakon túl
 
a könyveiket köpenyük alá rejtő ázott diákokat,
és a kendőikbe burkolódzó szolgálólányokat.
Közben az eső látszólag el is áll. Nézd csak meg
azt a nyílt arcot, igen, Gerrit, természetesen a tiédet.

III
Johan, most hogy befejeztem, azt akarom,
hogy még utoljára nézd meg jól, mielőtt elszállítják.
Spiering vette meg, nagyon olcsón, de tényleg,
bár célzott rá, hogy talán vesz még mást is tőlem.

Teljesen elbűvölte őt az „ifjú hegedűs” – ne nevess,
kérlek! Komolyan mondta, meggyőződéssel a hangjában,
és az a tudat, hogy te is a hegedűmuzsikának hódolsz,
csak tovább növeli amúgy is meglevő jó híredet.

IV
Ez bizonyosan nem az a szoba, ahol egykor ültem,
vagy meglehet, mégis az, úgy értem, minden apró
részlet megegyezik a képen, de az összhatás,
a részletek közti kapcsolat annyira megváltozott.

És az öreget a kapualjban szintén lehagytad,
kínos volt talán? Erre én nem tudhatom a választ.
Azért köszönöm, hogy a kalapot és a sarkantyút
megtarthatom, de a csizma nagyon szorít. Ma már.