2. A köpenyed, csuhád méltó, a tapintása is hozzád való, rád valló. Rögtön belerántottál a mélybe, remek volt, nem az esemény, eset, hanem ahogy benned van, ahogyan beszélsz róla. Minden elismerésem.

Tudod, hogy a legnagyobb unokám neve Sámuel? Ez költői kérdés volt.

A lány ijedten pislogott a két férfira, ajkai elnyíltak, fogai gyöngyökként villantak a szájában.

– Sámuel vagyok, a magyarok királya! – húzta ki magát a király. – Ez meg egy hitvány szolgám, szóra sem érdemes! Mutasd meg nekem a szépséged, leány!

– Apám elevenen megnyúz, ha megteszem! – riadozott Réka.

... – Mit bámulsz, barom? – mordult rá Aba tápászkodva.

– Bocsáss meg, uram, vigyáztalak!

– Vigyázz úgy, hogy ne láss! Megfojtatlak! És menjünk, igyunk bort!

3. Tele vagy véres szavakkal, archaikus kifejezésekkel, mondatokkal, de rettenetekkel is, mégis jó veled lenni. Tudod, hogy például mikre gondolok? A NEGYVENHETEDIK fejezetet hagyd ki, kérlek. Arról most, 2021-ben nem szívesen beszélnék, és a 331. oldalról se szóljunk. Az kiemelkedően letaglózó.

Szórád János feleségül vett egy Erzsébet nevű fehérnépet szegről-végről rokonát, akit tulajdonképpen ő maga nevelt föl, miután a lányka szüleit erdei kódorgók lemészárolták.., hét lányt nemzett, akik közül csupán kettő maradt életben. Szőrszálhasogató pedantériáját bizonyította gyermekei világrajövetelekor is: mindegyikről följegyezte, mikor látta meg az Isten napját. Különösen nagy gonddal rótta fel, hogy az úr 1314. esztendejének első napjaiban, a Boldogasszony havában, végre fiút adott neki a teremtő, egy fiút, akit ifjúkori pajtása, csodált bálványa nyomán Lőrincnek nevezett el.

... – A kard zamata a halál íze – jegyezte meg Kadosa.

A kisfiú szerette hallgatni, ahogyan beszél, nem úgy formálta a hangokat, mint a szülei vagy a testvérei. Csak évekkel később értette meg, hogy magyar szavain átüt kun anyanyelve, ez ad sajátos színt a beszédének.

– Az emberhalál is ilyen ízű – révedt el Kadosa tekintete. Lőrincz komoly képpel bólogatott: figyelmes, jó tanítványnak bizonyult mindenben.

... Uri sűrűn itatta az egereket. Esta csak hosszú évekkel később tudta meg, hogy a fiút tizenhárom éves korában kiherélte egy lovag, mert a kurva, akivel a kedvét töltötte, azt állította, a kamasznak nagyobb a szerszáma, mint az uraságnak.

... A fiát ló farka után kötöttük, és addig vonszoltuk, amíg ki nem szakadtak a tagjai!... Klárát én magam cibáltam elő, levágtam az orrát és az ujjait a kezéről, világosan megmutattam a városnak, mi a jutalma az árulóknak.

... Fölkelt, átlépett a sejtelmesen lobogó falakon, mert a réten már várt rá Degesd táltos egy kőbálvány mellett üldögélve. A táltos háta mögött meztelen lányok táncoltak, vonagló tagjaik egy sehonnan szivárgó fényben sárgán izzottak. Lőrinchez szaladtak, kézen ragadták, bevonták körükben. A ruhadarabok sorban hullottak le a testéről, a tarkója égni kezdett, akárha forró zsírt csöpögtettek volna rá.

... Nagyon lassan telt az idő. Elérkezett az újesztendő, s olyan lassan cammogtak a hónapjai, akár a vénséges köszvény-kínozta kolduló barátok a nápolyi sikátorokban.

... András lázasan feküdt, kiszúrt szeme üregéből gennyes váladék csorgott.

... A patkányok a kőfalakon csorgó nedvességet lefetyelték cuppogó hangokat hallatva. Enni leginkább azt ették, amit a fogoly.

... Lőrinc hetekig nyomta az ágyat. Többnyire aludt, álmában hánykolódott és a rágcsálókkal küzdött.

... Lenézett maga köré, vér festette a vizet, hullákat evett a folyó.

... Mikor elengedhette az izzó fémet, koszos rongyot vetettek elé, amibe bebugyolálhatta a kezét. A másik három talpon álló fogoly, egy magyar és két német szintén végrehajtotta ugyanazt, amit az első. A két eszméletlen sebesültnek kis időre a tenyerébe nyomták a forró vasat.

..., hátáról lihegve lóg a bőr, a napfényre került húsban pedig férgek ezrei nyüzsögnek. Próbálta visszahajtani a kun bőrét a helyére, ám az egyszerre csak kisiklott a kezéből, amelyben már Esta testét tartotta, bársonyos bőrének érintése végigborzolta az idegeit.

4. Részben főszereplődön keresztül nevelsz is. Tudod, én is tanár vagyok. És Lőrinc deáké ki?

Novák mester napi három-négy órán keresztül oktatta Szórád Lőrincet.

... – Én hiszek a tudományokban – szögezte le komolyan Szórád János –, magam is szívesen műveltem volna őket magasabb fokon, mint művelnem az Úr segedelmével lehetett.

... Megérkezvén Szegedre néhány óra leforgása alatt sikerült egy iszákos, elcsapott írnokra bukkannia, aki korábban a város jegyzője és az egyik plébániai iskola rektora volt, de botrányos ivászatai miatt kipenderítették hivatalából... A férfiú összehasonlíthatatlanul nagyobb cselekedetekre lett volna hivatott, ha nem válik már zsenge ifjúságában rabjává a részegítő italoknak.

... – Menj be tenmagadba és menj túl tenmagadon, gyermekem – emelte föl görbe, koszos mutatóujját... – Ezt tanítja a nagy Szent Ágoston! Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy meg kell ismerned a képességeidet, amelyeket Istentől kaptál, tisztába kell jönnöd velük, hogy kiaknázhasd mindegyiket, amiképpen kiaknázzák a hegyek gyomrát is a bányászok.

... A bálványok és imádásuk veszélyes és istentelen. Nem illik keresztényi hitünkhöz és emberségünkhöz. Lőrinc meghajtotta hátát a tisztelet jeléül, de nem érezte olyan egyértelműnek a bűnt.

... Egyszersmind azt is felismerte, hogy atyja halálával végérvényesen a saját kezébe kell vennie a sorsát, ezt követően kizárólagosan a saját döntéseire bízhatja az életét, senkitől segítséget, megértést, törődést nem várhat.

... Az elmúlt napokban Budán, állapította meg, egyebet sem tett, mint álmélkodott, értetlenkedett, élhetetlenkedett, szerencsétlenkedett és ügyetlenkedett. Várta, hogy a sült galamb a szájába repüljön, ahogyan édesanyja mondaná. Ebből pedig azt a következtetést vonta le, hogy vajmi kevéssé tud eligazodni a világ dolgaiban.

... És egyszerre rádöbbent, hogy a tudás, az ismeret, a tájékozottság, valóban lehet félelmet keltő.

... Valljuk be, elvakítja a nosztalgia.

..., ifjú ember, ne verd béklyóba az ideákat, hanem tápláld és bátorítsd őket Isten nagyobb dicsőségére! Sose feledd, hogy az Úr párokat teremtett: férfit és nőt, fényt és sötétséget, testet és lelket, jót és rosszat!... Mindaz, ami benne van a világmindenségben, benne van az emberben is... Sokkal valószínűbb, hogy a világ vége, vagyis az, amit mi annak gondolunk, még igen-igen messze van... Lőrinc sokat töprengett az atya szavain.

... Csakhogy Nápoly és Nápolyban a herceg, a mi hercegünk, messze van, és nekünk mindenre gondolnunk kell, mert mi azért vagyunk, hogy a királyság erősödjék és gyarapodjék, azért élünk, hogy a királyunk, viseljen bármilyen nevet, minél fényesebb dicsőségben ragyogjon, és a birodalom virágozzék!

... Erzsébet felséges asszony, amint Itália földjére tette a lábát, gyakorolta kegyességét, bőkezűen adakozott, a nápolyi szegények imáikba foglalták a nevét, és megenyhültek a fia iránt. Johanna legbensőbb emberei szerint András viselkedése ezekben a hetekben kissé fenyegetővé vált a felesége híveivel szemben, éreztette velük, hogy amint megkoronázzák – ... – bosszút fog állni a sérelmekért, amelyek a hosszú esztendők alatt érték.

... – Allah az egyetlen isten.

– Isten az egyetlen Isten!

– Aki egyszerre három, ugye?

– Hallgass meg inkább!

Mahmud a szája elé kapta a mutatóujját, majd széttárta a kezét, és vigyorgott.

... Titkot olyan egy férfira bízni, barátom, mint a selyemkendőt szélben egy padra helyezni.

... – Mitől tartasz uram?

– Merényletről – olyan természetesen ejtette ki a baljóslatú szót, mintha minden nap ezt mondogatná.

... Képes őszinte ábrázattal előadni képtelennek tűnő történeteket.

... – Örömömre szolgál, ha segíthetek – mosolygott Lukrécia.

Damján testvér elégedetten bólintott, és egy féltenyérnyi bronzmedált húzott elő a csuhája alól, hogy átnyújtsa a nőnek.

... Én mégis jól tudtam, hogy hazudik, bármilyen tökéletesen műveli is a mellébeszélést... Segíthet abban, hogy a herceg kicselezze a sorsát.

... Nápoly mégsem volt annyira gazdag, mint amilyennek látszott, uralkodói bankárok pénzére szorultak, hogy finanszírozhassák gigantikus építkezéseket.

... Hazudott hát. Miközben mindvégig igaza volt.

... A közelgő veszély lelohasztotta a vágyakat.

... Akit ilyen célból magunkkal hoztunk, még az átkelés alatt beledobták a tengerbe a legények, el se mondhatom hangosan, miféle istentelen okból! Kendeffi Lőrinc füléhez hajolt, és bőséges hagymaszaggal kísérve szavait, belesúgta: – A faszát kínálta az egyik matróznak, egy másikat meg rá akart venni, hogy hágja meg hátulról.

... Gyáva féreg, abba rúg bele, akibe már épp elegen rúgtak, és nem képes visszarúgni.

... – A társaidat felakasztjuk – közölte az asszony.

– Engem is köttessen melléjük fenséged – horgasztotta le a fejét Lőrinc.

... A magyarok nem értenek semmit abból, ami ebben az országban történik. Soha nem fogják megérteni az itteni embereket. Ugyanolyan idegenek, ha nem idegenebbek, mint a frankok voltak, amikor idejöttek. Csakhogy a frankokat már megszokták ezek a bugris déliek, a hosszú idő alatt, amíg a nyakukon ültek. A magyarokat viszont nem fogják egyhamar. Ha egyáltalán valaha is.

... Két vagy három alkalommal választhatjuk meg az irányt. Akad, aki mindet elszalasztja... Nem csodálkozott volna egy pillanatig sem, ha kiderül, hogy a nő belelát a fejébe.

... Nem lehet bizonyos abban senki, hogy a céljához ér.

5. A leírások gyakran elkeserítőek, gyakran nagyon élvezetesek benned. Szinte minden percedet, porcikádat simogatnám, visszhangoznám, de kevés a hely. Sejted, exempli, mikre gondolok?

A kakas sután kalimpált a lábaival, amikor a szakácsnő elkapta, s a hadonászni készülő szárnyakat összefogva, hozta kifelé a tyúkudvarból. Hányszor hajigálta meg Lőrinc korábban ezt a madarat kővel, mogyoróval – csak úgy koppant a hátán. De a kakas föl sem vette. Legfeljebb, ha megrázta magát, fél lábra állt, nyújtogatja a nyakát a kisfiú felé, csőrét kitátotta és különös hangot adott ki, mintha nyikorogna, akár valami zsírozatlan kamraajtó. Most már ugyan nyikoroghat kedvére... Lőrinc elfordította a fejét. Összevillant a tekintete az egyik arra oldalgó kutyáéval, aki remegő orrcimpákkal figyelt.

... Visszafojtotta a lélegzetét. Óvatosan vesszőt helyezett az idegre, nesztelenül emelte fel az íját, hosszasan célzott, és lőtt. A bika fölhorkant, megugrott, trappolt befelé a bozótba, Lőrincz utána vetette magát, akár farkas a nyúlnak. Az ágak az arcába csapódtak... A tisztás szélén hatalmas kőtömb állt. Két ember magasságú, faragott szikla. Arca volt. Szakállas, különös ábrázat, meglepően nemes metszésű orr, élettel teli kőtekintet. Lőrinc azonnal megértette, hogy egy pogány bálvány előtt térdel... A kőből árad a vérszag. Megborzongott, ügyefogyottan keresztet vetett, és ijedten futott vissza arra, amerről jött.

... Sajnálom, hogy nem jutottam vissza arra a gazdag szépséges földre, ahol a műveltség pompázatosan virágzik, és még a parasztok lelke is finom, akár az aranyfüst, nem úgy, mint ebben a barbár és erőszakos országban, amelynek az igazat megvallva magam is nemesura vagyok.

... Percek teltek el, míg megértette, hogy egy szokatlan szag állította meg, a város sokszínű büdösségén keresztül egy ismeretlen, kellemes illat szivárgott az orrában. A bomló hulladék, a vizelet, az ürülék, az állati bűzök mögül egy vonzó odor szüremlett elő, akár homokon keresztül a tiszta ivóvíz. Ennek hatására kipottyant az időből, és a térből.

... Nem vagyok én gazdag, énnálam nem ehet-ihat senki anyaszülte toprongyos ganaj hitelbe!

... Az éjszaka fülledt nyöszörgéseket hoz majd a fülébe, a legények a sötétségben Onán vétkét vétkezik újra és újra, valamennyi éjjelen. Később epedező sóhajokat hall, fülrepesztő hortyogást és brummogó alfeleket.

... Nagy lovag jelentőségteljesen felemelte mutatóujját, és mintegy megerősítésként böfögött egy zengzeteset, aztán barátságosan megveregette Lőrinc vállát, végül széles vigyorra húzta a száját, ami esetében inkább emlékeztetett idomtalan vicsorgásra.

– Meghalni nem nehéz – röfögte –, te is tudod.

... A nap, mintha belezuhant volna a tengerbe, hogy úgy oldódjék föl benne, akár marék korom a vödör vízben... A nagy távolságból apró állatoknak tetsző munkások százai sürögtek-forogtak a magaslaton, sürgölődésük nyomán újabb erőd falai bújtak elő a talajból, és növekedtek óráról órára, kőről kőre. Lőrinc világéletében vonzódott a bámészkodáshoz.

... A szerzetes elgondolkodott, arca redői sebesen rendeződtek, gondterheltről mérgesre, mérgesről félelmetesre, félelmetesről dühösre, dühösről tépelődőre, végül újra visszaformálták arccsontjaira az aggodalom bőrmaszkját.

... Lőrinc közelről figyelte, ahogy Kistapolcsányi Miklós rögtön a lakmározás kezdetekor leeszi a mentéjét borlevessel, a királyi gyermek pedig lassan, hosszadalmasan rág meg minden egyes falatot, mielőtt lenyelné, s gyakran felejti nyitva a száját, amiből időnként egy-egy húscafat ki is pottyan; Erzsébet, a herceg dajkája szinte harapás és rágás nélkül tömi magába és tünteti el a táplálékot, de olyan pokoli mohósággal, mintha soha életében nem evett volna még sült kappant, tűzdelt bárányt, különleges halakat és mindennemű vadakat. Az apró énekes madarakat viszont, amelyeket a nápolyi előkelők igen nagy gyönyörűséggel ragadtak meg, és lassan, élvezettel szopogatták a kevéske húst csöppnyi csontjainkról, a magyarok meg se kóstolták.

... Az állat mellső lábai alatt vezették át a kötelet, amely biztosan tartotta a testet, de nem szorította túlságosan... A macska éles hangon vernyákolt a póznán, a tömeg izgatottan zajongott a pózna körül... A recsegést artikulátlan üvöltés követte: a második próbálkozó arcán a vérével keveredve csorgott lefelé a bal szeme. A szerencsétlen macska csak a negyedik koponya becsapódásakor szenvedett ki.

... Lovaik is boldogan kapkodták a fejüket, táguló orrlyukakkal szívták a friss levegőt, amit nem terhelt meg a város áporodott büdössége, az utcára loccsantott éjjeliedények átható bűze, a hölgyek illatszereinek nehéz gőzei, az összezárt emberek – kiváltképpen nyáron – fölöttébb szúrós szaga és az állatok kipárolgásai.

... Mindkettőjük bal bokájára vaspántot szegecseltek, ahhoz egy-egy erős, de könnyű acélláncot erősítettek, végül a láncokat a keresztgerendához szögelték... A szükségüket vödörbe végezték.

... Lőrinc megannyi halat látott felcsapni a mélységből, és a gyomra a szokásosnál is nagyobbat korgott a látványtól. Ahány esőcsepp lyukat ütött a folyó hátába, Lőrinc szeme előtt annyi hal táncolt, legszívesebben odaszaladt volna, hogy kézzel merje ki a pikkelyes jószágokat, és azon nyersen falni kezdje a pikkelyes testeket.

... A Félszemű Lovag csapata átkutatta az egész erődítményt, illetve mindazt, ami megmaradt belőle, de életnek nem bukkantak a nyomára, mindössze néhány temetetlen halottat találtak, de egyik sem felelt meg a magas, vörös asszony személyleírásának.

... Szerette volna figyelni, ahogyan az utcagyerekek csúzlival vadásznak a Szent Márk tér galambjaira, és az Arzenál fölött ragyogva emelkedik a magasba a nap.

6. És egyszer csak feltálalod az ínyencséged, a szerelem tárgyát, egy olyan szerelemét, ami ritka. Honnan is indult? (A 66. oldala teljesen elvarázsolt. Azt véletlenül se említsd, pictor domini.)

Az apácákat mindig hosszan megbámulta a kislány, mióta az egyikük rámosolygott. Fiatal, szép arcú apáca volt, még egy lassú beszédű ember elszámol tízig, éppen annyi ideig kapcsolódott egybe a tekintetük, és utána következett az a pár pillanatig tartó szépséges gesztus, a mosoly.

… – Még néhány esztendő, és te leszel a legszebb egész Itáliában, Esta –mondogatta neki a vén Marcia esténként, miközben fésülte a haját... Miután elmúlt az első vérzése, néhány hónap alatt azzá érett, amivé várták: szembetűnő szépséggé. A teste tökéletes volt, párját ritkítóan arányos és formás. Ráadásul a testi fejlődéssel párhuzamosan kibontakozott elragadó, megkapó egyénisége. Egy késő tavaszi estén az anyja látogatta meg parányi odújában. Vastagon festett arcát Esta egyre inkább maszknak látta.

... Az apáca is megérezte a különös odort, mikor egy kora nyári napon fölkereste a házat... Mint egy láthatatlan felhő úgy lebegett Esta körül. Mindenhová követte, akárhová vetette a sorsa, hol erősebben, hol gyengébben, de mindig jelen volt, bármilyen kellemetlen szagoktól vagy émelyítő parfümöktől terhes levegőjű helyiségben érezni lehetett; a csatornától bűzlő utcákon is megcsiklandozta az emberek orrát, de még a fenyőerdő gyantaszaga, vagy az esti tenger nehéz, sós kipárolgása sem tudta elnyomni.

... A magányt könnyedén viselte Esta. Szívesen foglalkozott a testével, ahogyan azt el is várták tőle. Réges-régi tekercsek útmutatásait követte pontosan, állhatatosan. Nem riasztotta el, amikor kellemetlen, sőt fájdalmas eljárásokat kellett elvégeznie magán, hogy még kívánatosabb legyen.

... A velencei gyerek is hitt neki, és amikor már teljesen Esta rabjává vált, könnyű volt rávenni, hogy bizonyos iratokat lopjon el atyja lakatra zárt tölgyfaszekrénykéjéből, és miután szorgos barátok pontosan lemásolták mindahányat, csempéssze vissza a helyére valamennyit... Elhatározta, hogy szépen fölöltözteti, és amennyire csak lehetséges, megszépíti Kunigundát.

... Esta odébb siklott, közben azonban megoldotta az övet, amely köntösét összefogta. A ruhadarab lehullott a padlóra. A vendég hörgött, akár a kiéhezett vérmedve, amikor megpillantja a zsákmányát... Miután Esta úgy kifacsarta a férfit, mint mosóasszony a frissen mosott ruhát, mielőtt kiakasztaná száradni, a fürdőbe kísérte.

... A lábát, a hasát, a mellét, a karját a fürdőszoba falára szerelt drága velencei tükörben szemügyre vette, és a fenekét. Összecsípte, majd elengedte a bőrt a felkarján, a combján, a nyakán. Meg-megcsóválta a fejét, mélyeket sóhajtott.

... Tudta magáról, milyen szerencsés és kivételes nő.

... Álmaiban az otthonánál is többet kísértette Esta. Úgy érezte, valami ősi, kifürkészhetetlen kötelék fűzi ahhoz a nőhöz.

... Ahogy Esta odébb libbent, újfent megállapította, a dereka olyan karcsú, valóságos csoda, hogy kettébe nem töri egy erősebb szélfuvallat.

7. A múltból hozott örökségünk, nemcsak a magyaroké, hanem a miénk, embereké is torokszorítóan benned van. Jobban kellene figyelnünk erre?

– Pontosan – Kadosa elhallgatott... – Sokféle a törvény és a biztonság és a rend.

... Arról nem is beszélve, hogy Bolognában a diákok fogadják fel a tanárokat, igazi universitást, valódi közösséget alkotván, Párizsban viszont az egyház nagyurai. Félre ne érts, nincs kifogásom ez ellen, ám úgy vélem, jobb, ha az ember beleszólhat a saját életébe, kivált abba, kinek a bölcsessége a legüdvösebb számára.

... A kereskedők meg a véremet szívják. A honfitársaim különösképpen... Lőrinc színpadiasan bókolt a mester előtt, amit az igen jó néven vett.

... Én becsületes polgárember vagyok, nekem hihetsz, az uraknak sose – és már tartotta is a markát.

... A sváb árukban nem csalódnak, szemben az ócska magyar holmikkal, hirdette fennhangon a német dáma.

..., hiszen végső soron mindössze egy tollforgató vagyok, egy rímfaragó mesterember, semmi több. A király ugyanakkor, tudom, sosem fog ellenemre tenni. Róbert valamiért kedvel. Megvallom neked, abban bizakodom, a költészetem az oka a rokonszenvének. Mellesleg magam is kedvelem őt, be kell ismernem ezt is.

... A fekete halál, bár egyre gyengült, újra feléledt azon a tavaszon, mintha maga is élet volna, és nem rút elmúlás, dögvész és járvány.

8. Elképesztő események sora nyűgözött le, amikre hiábavalóan kérdeznék rá. Majd, aki kézbe vesz, égesse annak a kezét, piruljon az arca, mindez a csodálkozásaitól. De hogy is kezdted el a történetfűzést? És szerinted miért nem kérdezek rá beszélgetésünk idején a részletekre?

A királyné felsikít, és lezuhan a földre, magával rántva a férjét... Lőrinc arcára fröccsen a vér, és csak remélni tudja, hogy nem a sajátja, vérgőzt szippant az orrába, és a szája sarkában a vas ízét érzi... Valaki fölemelte a padlóról, az álla alá nyúlt, és durván fölemelte a fejét. A királyt látta maga előtt, karjából csordogált a vér.

... Először is be kellett vallania magának, hogy a képzeletét mindig foglalkoztatta a kaland, s nem csupán a tudásszomj hajtja Itáliába, de a kalandvágy is munkál benne.

... − Paduába készülsz, az univerzitásra. Ezt tudjuk. A barát Lőrinc elkerekedő tekintetét látva megtorpant.

– Mi mindent tudunk. Azért élünk, hogy mindenről tudjunk... Fölajánlod-e a teljes, hangsúlyozom: a teljes életedet az uralkodónak, s általa az egész országnak?

... Olyan figurának tűnt, aki szeret fontoskodni és titokzatoskodni, és aki azért, hogy még nagyobb homályba burkolja mindazt, amivel megbízták, és aminek valamennyi részleteiről és mozgatórugóiról alkalmasint neki magának sincsenek egészen pontos ismeretei, sehová nem vezető szálakat szövöget a nagy történet amúgy is már-már láthatatlan szövedékébe.

9. Ötvenhat fejezetet kínálsz fel. Mindnek van eleje-közepe-vége, és az összefoglaló előszókból tökéletesen összeállhatnál. Hogy ne érje az olvasót a veszteség érzése, csak ötöt-hatot említs meg!

TIZENEGYEDIK FEJEZET

melyben Szórád Lőrinc a királyi kíséretének tagjává lesz

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

melyben Szórád Lőrinc Páduában tudós disputákkal és tanulással tölti napjait

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

melyben Szórád Lőrinc megismerkedik Boccaccióval és Johannával

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

melyből kiderül, hogy a börtönök sokfélék

NEGYVENHATODIK FEJEZET

melyben egy levél alakítja az események menetét

ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

melyben Szórád Lőrincet látomások gyötrik

10. Dél-Alföldünk, Szeged a hazád, lakhelyed. Főszereplődé?

Atyám birtoka és jobbágyai a nemzetes Szeged városának közelében fekszenek.

... Szegedet védi a Tisza és a belőle kifakadó ezernyi apró és nagyobbacska vízér. A város voltaképpen szigeteken fekszik, egymáshoz közel fekvő kisebb települések alkotják, egészen pontosan három fertálya van. Apám mesélte, hogy többször javasolták már egyes túlbuzgó városiak, hogy legalább a központi részeket vegyék körül palánkkal, gyepűvel, ám végül mindig elvetették az ötletet. Ezek a városrészek amúgy magasabban is fekszenek a környező vidéknél. A Tisza-parti hajókikötő és környéke pedig, ahová a régi kőút torkollik, igazi városnak mutatkozik, majd meglátod.

... Olykor egy-egy csapat őz iramodott el mellettük, fehér faruk, akár sebesen röppenő óriás lepkék, lebbentek ide-oda a vadászok szeme előtt. A madarak vidáman hangoskodtak, ám ahol átvonultak, ott menten elnémult minden erdei élőlény. Lőrinc élvezettel hallgatta az erdő zajait. Eszébe jutott, hogy Itáliában jóval csendesebbek a madarak... Erdőelve hegyei között hatalmas csordákban élnek a bölények, ide, az Alföldre is onnan hozták őket a régiek, hogy errefelé is kedvükre vadászhassák a fejedelmi állatokat... Az ég alja még éppen csak derengett, amikor Edömérrel a nyomában elvágtatott Szeged irányába.

11. Akár 1001 kérdést is feltennék neked, de hiába, nincs hozzá idő és hely. Ráadásul, természetesen, nem szeretném semmilyen titkodat elárulni, mielőtt bárki kézbe fogna, de azt még megkérdezném, hogy Lőrinced hogyan találkozott a testiséggel? (Volt már erre utalásunk, de ez majd kiderül azok számára, akik kezükbe ölelnek.)

A városfalak tövében alacsony házakból álló, feltűnően mocskos negyedbe vetődött, ahol az alkonyba hajló délutánban festett nők riszálták magukat a kapualjakban, mosolyaik feltárták szuvas fogaikat, ujjaik hosszú, különös színűre mázolt körökben végződtek, gyakorta föllibbentették szoknyáikat, megmutatták szennyes ölüket; széthúzták ingüket, aszott, lottyadt melleiket elővonták, és tenyerükön kínálták oda az elhaladó férfiaknak... A Piazza Mercatón öt kun meztelenre vetkőztetett egy tucat ittas polgárasszonyt, és miután rendre megerőszakolták őket, ruháikat és ékszereiket a koldusoknak vetették.

... Mi ez a substancia, ami belém költözött valamikor és valahol? És egyáltalán, hol és mikor? És miért bújt elő két alkalommal is, és mi okból ölti fel egy gyönyörű nő alakját? Vajon valóban substancia ez a szó filozófiai értelmében? Olyasmi, ami önmagában létezik, és létezéséhez nincs szüksége másra? És vajon a nő ama substancia megtestesülése, mint dulce? Avagy megbolondultam? Látomásaim vannak? Netán elment az eszem? Az ördög vagy az Isten incselkedik velem?

... Lőrinc nehezen engedelmeskedett. Sokkal inkább a félelem, semmint a vágy vezette el végül a tettekhez. Miután behatolt a testbe, és mozogni kezdett, a magát fenségnek nevező hölgy továbbra is hang nélkül, mozdulatlanul állt előrehajolva.

... A mennyei dulce úgy lengte körül, miként aranyló glória a szentek fejét. Mindkét oldalon finoman végigsimította a férfi arcát, ahogyan kicsi gyerekekét szokták, majd az önkéntelenül elnyíló szájból kivillanó fogakat sebesen többször végignyalta.

 12. Az apostolok száma is ennyi. Nem teszek föl több kérdést, hiszen apostolod nem lehetek. Küldötted magad lehetsz. Ezt kívánom Neked!