„Végtére minden csak játék”
Mi minden fér bele egy helyszíni riportba? Hányféleképp lehet egy irodalmi eseményről tudósítani? Varga Melinda A fásult kebelnek nincs költészete című kötetét kezembe véve – amelynek több mint fele verses krónikákat tartalmaz az erdélyi, jórészt kolozsvári irodalmi életből – ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem. A helyszíni tudósítás ugyanis meglehetősen kötött műfaj, bár egy kis személyesség még belefér, viszont az elvárás az, hogy magáról az eseményről tájékoztasson minél pontosabban. Azonban ezt az elvárást tekintve jogos a kérdés, hol húzódik meg az esemény fogalmának határa. Mindannyian tudjuk, akik részt vettünk már bármely irodalmi rendezvényen, hogy nemcsak a meghívottak mondandójára vagyunk kíváncsiak, és nem is csak azt visszük haza magunkkal. Legalább ennyire fontos a közeg, a hely kisugárzása, de még a külső körülmények is meghatározóak. Más az irodalmi est hangulata sáros, ködös ősszel, félhomályt adó lámpa körül, mint augusztusi fesztiválos, kiülős estén. Továbbá szeretünk ráismerni az ismerős helyszínekre, így az erdélyi, kolozsvári olvasó bizonyára örömmel fedezi fel a számára kedves tereket, az olyan irodalmi kocsmákat, kávéházakat, mint az Insomnia és a Bulgakov. Ilyen értelemben telitalálatok Varga Melinda verses irodalmi tudósításai.
Ám a kritikus kisördöge nem alszik. Rendben, megverseljük az irodalmi estet, de mennyiben vers ez a szöveg? Azaz a költészet műfaji jegyei mennyire érvényesülnek a mégiscsak konkrét témájú beszámolóban? Nem csupán külcsín a vers, amikor verses formába csomagolt beszámolót olvasunk? A tudósításnak megvan a maga műfaji konvenciója, a versnek is – de a kettőnek együtt?
A kérdések viszont egy-kettőre elhallgattak bennem, amikor elkezdtem a kötet verseit olvasni. Varga Melinda könyvében ugyanis a műfaji konvenciókon túl fontosabb a játék. Aminek azért mégiscsak szabályai – játékszabályai – vannak. A szabályok viszont – a helyszíni riporttól eltérően – nem előzetes elgondolás szerint alakítják a szöveget, hanem az egyes szövegek jelölik ki őket. Azt, hogy mennyi helyet kap a tudósítás, mennyit az egyéni reflexió, esetleg a külső körülmények, az esemény helye, ideje – mindez nem annyira a riport, inkább a vers játékszabályaitól függ.
És arra vonatkozóan, hogyan lesz a tudósításból vers, elég felütni a Szerelmes levelek a kilternani ősz leállósávjából című, kötetnyitó darabot. Ármos Lóránd, Dimény H. Árpád és Noszlopi Botond kötetbemutató estje egy hűvös tavaszi napra, nagycsütörtökre esett. A nagycsütörtök korántsem csak külső körülmény, hangulati színező, hanem lényegi jelentést kap a versben. A tájrajz pontosan érezteti a megváltás hiányát, azt, hogy „Isten ma hallgat”, hogy az orgonák hiába szaladnak előre az időben, „illatukat eltompítja a hószagú szél”. Fájóan üres, hideg ez a tavasz a korán nyílt virágokkal. „Nihilista szél” kólásdobozokat zörget az utcán, és emberek bevásárolni sietnek, vagy haza a kötelező takarításhoz. És hiába a nagy igyekezet, mert csak a megszokott kereteket ismételjük: „két bevásárlás között, a báránysült / ízére várva nincs időnk meghatódni.”
Ebben a kontextusban a Dsida-áthallás szépen belesimul a versbe. Az est helyszíne a Bulgakov kávéház: „groteszk Kocsárd” – egyfajta átmenet, megálló, a várakozás helye? Amikor azt olvassuk, „a kávézó emeletén félhomály”, az olvasó számára azonnal jelentéssel telítődik ez a gyér megvilágítás. Nem is ér meglepetésként, hogy az est meghívottjai tragikus verseket választanak kötetükből, majd a verset immár ismerős keret zárja: „Nagycsütörtök, / az orgonák sötétlilák, / könnyű szívvel ma / költő nem nevethet.”
Más jellegű a környezetrajz a Molnár Vilmos Álljunk meg egy szóra-estjét felidéző versben (Egy abszurd este). Az „ólomnehéz, szürke kolozsvári ősz” borús hangulatot ígér – különösen azok számára, akik ismerik az ilyenkor elszabaduló kolozsvári csúcsforgalmat, a dugókat a „dudáló autó-dúvadakkal” –, a költemény mégsem sugall reménytelenséget. Ugyanis a vers beszélője önmaga helyzetére is öniróniával tekint, a buszon való zötykölődést a képzelettel, olvasmányokkal oldja. Itt olvashatjuk a kötet mottójának is felfogható mondatot, amelyet a szerző parafrazál az előszóban: „Végtére minden csak játék, ez az este, az irodalom, / az ősz, hogy késésben vagyok, a város és az idő is.”
A fenti versekben fontos a környezetrajz, de olyanokat is találunk a kötetben, amelyekben az irodalmi est beszélgetései tömörülnek sűrű sodrású versbeszéddé. A kolozsvári kulturális életben egyfajta szellemi vezetőként tisztelt Bréda Ferenc kettős könyvbemutatójáról írt tudósítás (Cicero átnéz az idők közti résen) elold a konkrét helyszín-valóságtól, és filozofikus magasságokba repít. A Röhrig Géza személyes bibliaértelmezése nyomán írt vers (Szivárványszemű Örökkévaló) is profetikus szárnyalású, látomásos képi világot tár elénk. Egyed Emese Álljunk meg egy szóra-estjében (Versek kisestélyiben) sem találunk semmiféle, az est külső körülményeit megidéző mozzanatot, a karcsú versszakokból építkező szöveg a Paian című kötet apropóján a vers és a költő szerepét járja körül.
A kötetben külön színfolt a 2017-es kolozsvári március 15-i slam-műsorról szóló vers (Tizenkét nem fogadott hívás a hazától). A szöveg első része pontos tudósítás a megkopott fényű forradalmi megemlékezésről, ahol a polgármester az idén nem köszönti a magyarokat, mert a kifütyüléstől tart a háromnyelvű helységnévtábla-per miatt, és ahol az államelnök sem üzent, helyette az Erdély-zászlóért kaptak bírságot a felvonulók. Ezért mondhatja a vers beszélője: „az én március tizenötödikém ott érzi magát otthon, / ahol huszonéves fiatalok tömege »lomtalanítja« a forradalmat”, ahol „kevesebb / a kokárda a kebel fölé tűzve, / az Erdély-zászló pedig valahol bent, / és nem egy rúdra tűzve lobog.” A további, a forradalom kulcsszavait megverselő slamszövegek valóban szakítanak az ünneplés bejáratott szokásaival, üdítően frissek, néhol humorosak, mindenképp napjainkhoz szólnak, azonnaliságuk erőteljes, hatásos. Érdemes egyiküket hosszabban is idézni: „Félsz, ha kimondod, félsz, / hogy túl beporosodott a szó: magyar, / rettegsz, a haza ószeri kellék, / és a szabadság ócska lózung, / csak a nemzeti ünnepeken vesszük elő őket, / leverjük róluk a port. / A Trianonra rá kell keresned,/ és a honfoglalás homályba borult történelemóra foszlánya, / alig dereng valami abból a hét vezérből, / Arany János pörge bajuszos, szigorú bácsi, / Petőfi meg hímsovén lázadó, aki szerette a bort, / szintén bajszos pacák, / az özvegyi fátylakkal / ijesztgette érzékeny lelkű Júliáját, / s nem is tudod, az ifjú múzsa / George Sand-t olvasott, otthon nadrágban járt, / kávét ivott és szivarkázott, / na meg verseket írt, / amit férjeura szerkesztett meg kiadásuk előtt.”
A kötet második része A mindenség ingujjban címmel költőknek, pályatársaknak írt alkalmi verseket tartalmaz. Böszörményi Zoltánnak, Vörös Istvánnak, Rakovszky Zsuzsának, Kányádi Sándornak, Balla Zsófiának, Vaszilij Bogdanovnak valamint Király Lászlónak dedikált műveket olvashatunk a könyv ezen rövidebb részében. Hangvételük elmélyültebb, meditatívabb, s ha egy közös témára kellene felfűznünk őket, az a kérdés lenne: mi a vers? A vers beszélője tudja, hogy a kérdésre a válasz kontextusfüggő, a verset csakis verssel lehet megközelíteni. Egymást átjáró, megidéző szövegekben, idézet és saját szöveg termékeny találkozásában. „Zsoltár a költemény” – így szól a meghatározás a Vörös Istvánnak ajánlott versben (Dante gyermekei vagyunk). Van tehát remény a bábeli zűrzavarban, ahol „veszett kutyaként szalad az ember”. „A vers pontos időtér-kronométer, / fájdalmak foszló vásznát szövő rokka, / zsebtükör, melyből visszanéz / ijesztő macskamaszkunk” – olvasható a Rakovszky Zsuzsának dedikált költeményben (A vers pontos kronométer). Megjelenik a szinte már szállóigévé vált Kányádi Sándor-mondás is: „a vers az, amit mondani kell” egy emberibb, élhető világ letéteményeseként (A versről).
A vers, a költészet tehát sokféle, akárcsak a változatokban gyönyörködő élet. És erre a változatokban gyönyörködő életre éreztet rá Varga Melinda kötete.
Varga Melinda: A fásult kebelnek nincs költészete. Alkalmi versek és verses krónikák az erdélyi irodalmi életből. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2020.
