Ugrás a tartalomra

Kései Minósz

Fix pontot keresek: egy jobb hüvelykemre égő gyertya.

Nagyjából három centis viaszréteg, megvéd a cseppfolyós forróságtól. Végigsimítom magam fejtől pöcsig, pöcstől lábujjig. Láb, kar, pöcs: megvan. Mell, tüdő, has: nincs lyuk.

Állok, tehát éppen jöttem valahonnan.

Hátranézek, a gyertyát beletartom a sötétbe: eltűnik a karom is. Visszafordulok, a gyertya is fordul velem. Kivehető egy alagút fent félkörívben záródó boltívvel. Az útirány egy, fontosabb tényezők azonosítva. Fújhatnék, de a gyertya ijesztően apad. Elindulok.

Arra figyelek fel, hogy minden mozdulatomra figyelek.

Karjaim kétoldalt enyhén behajlítva átérik a folyosót. Tapogatom a falakat: meszesek, mint a sivatagi csontok. Próbálom megtanulni, hogy a halk neszek csak a lélegzeteim. Ha éltek is itt patkányok, vagy bármi, már rég felfalták magukat, utoljára tán a saját csontvázukat sem kímélték.

Viszont az öklözőzsír megdrágult.

Egy év alatt majd’ tízezer forintra. Drága Paszikám már könnyen mondhatja, hogy nem dug velem: ugyan milyen jogon érezhetném, hogy anélkül fáj neki? De így belegondolva: ő milyen jogon érezheti, hogy nekem meg nem jó anélkül? Legközelebb, esküszöm, addig fogom dugni, amíg hosszában ketté nem szakad! Félmosoly magamban, de a számat nem engedem remegni.

Észreveszem, hogy az eszem észre vette magát. Az agy nem akar bomlani: biztos, hogy az emlék biztos, kényszerként markol bele. Az emlékválasztás talán a random logikához képest is esetleges.

Elágazáshoz érek, ovális ívben fut két út.

A jobboldaliba tartom a gyertyát. A fény szigorúan csak a kanóc körül fut végig: az irány megint adott, balra. A torkomban elkezdem számlálni a pulzusom: érzésre százhúsz körül lehet. Szemügyre veszem a gyertya hosszát: megbecsülöm, mennyit fogy húsz dobbanás alatt. Olyan három perc, ha hátra lehet belőle. Megremeg a bal lábam, de meglendítem, legyenek határozottabbak a lépteim.

Alig eszünk marhát itthon.

Két napja olvastam. Édes Pasziphaém, pici puncis Paszikám ennek biztos örülne: még nem szóltam neki. Nem bírja az állatvért, noha az idővel ezt egyre rafináltabban rejti az egészségtudat, az állatszeretet és a klímaaggodalom mögé. Pedig az is talán egy lehetőség lenne, hogy legközelebb faggyúval kenem be a farkamat. Ha egy használt öklözőzsíros tégelyből csinálom, észre se venné a különbséget, a pina csak nem érzékeny az állatok ízére!

Az alagút görbületéből egy fehér ruhás, földre meredő alak tűnik ki, bár a gyertyafény kicsit sárgítja.

Az arca nem látszik: hosszú, sötét haj takarja oldalt, a fej szinte belevész a folyosóba. Egy nyolcvanhat éves orosz asszony megette az albérlőnőjét. Öt lépés után már látom, hogy az oldalából hiányzik egy tekintélyes darab, azért az fura, hogy az ilyenek mindig nőket esznek. Most jobban örülnék a teljes sötétségnek, de hisz ukrán volt, lehet, hogy tehénnek nézte, ha nem látnék semmit, legalább addig nyugodt lehetnék, amíg szembejön velem valami. De ahogy ezt elgondolom, már tudom, hogy hazudok.

A saját reflexióimra reflektálok.

A hiányzó félcsípő ellenére a női alkat már teljesen biztos, valamelyest megnyugtat, hogy faszi vagyok. Engem nem lehet büntetlenül megenni. A nő még mindig nem fordul felém, noha három lépésről már bizonyosan látja a fényt. Beugrik. Paszikám. Engem hamarabb enne meg, mint bármilyen állatkát. A háromnegyed nő elé fordulok. Nem mozdul. Aztán meg. Dugna. Egy bikával. Ugye! A gyertyát az arca felé fordítom. Neki talán még öklözőzsír nélkül is engedné, felemelem az állát.

Paszi, de annyit járt a fejemben: szinte valószínűtlen, hogy ne ő legyen.

Fújok. Legalább sejtések szintjén jól számítok valószínűséget. Paszi arca nem rémült, csak fehéres, sápadt. Veszthetett vagy egy liter vért, talán várja, amíg a maradék négy is kicsurog. Nem fogadnék arra, hogy tudja, merre van a kijárat. A szemem gyorsan a gyertyára fordul: öt centire becsülöm az ujjamra száradt viaszréteget, egypercnyi maradhatott. Megrándul a kezem. A friss viasz a karomra folyik, csak halkan szisszenek egyet.

Paszi jobbra mutat.

Sejtem, hogy itt is lehet egy elágazás, de próbálkozás nélkül is valószínűsítem, hogy a gyertya is Paszival ért egyet. Elfordulok. Még olyan negyven másodpercre tippelek. A szívverésből már nem számolok időt: ritmus nélkül konganak el a mellkasomban a hosszúak és a rövidek. Lépek egyet, ugranék is. Valószínűleg az vár erre, aki Paszit is kiflivé harapta. Talán már lát, csak a szemhártyák nem tükrözik a gyertyavilágot. Lehajtom a fejem: jól van, nyeljen le, a pulzusom sem lesz zavartabb!

Sajog a balkezem.

Visszanézek, Paszi orrhegyig mélyeszti belé a fogait. Arcán ugyanaz a sebzetlen kifejezés. Az állkapcsa szoros, egy pillanatra sem rezdül. Furcsa, de a lábam kezd el lüktetni.

Kinyitom a szemeim. Kettőt pislantok gyorsan, megtörlöm. Egy izzócsöves lámpa akar megvakítani. Fintorgok, a jobboldalam felé fordulok. Bólintok: jobb hüvelykemen nyugtázom a már kiszáradt, ismét csak nagyjából három centi vastag viaszt. A fülemben pumpál a vér, egyidejűleg lüktet a lábammal.

Lenézek, a lábszáramat már nem látom, viszont úgy tűnik, az én véremtől élénkpiros az asztal, amin fekszem. A lüktetésből megint jól lehetne időt számolni, szinte érzem, hogy egypercenként olyan hatvanszor szabályos adagnyi vér pumpálódik ki belőlem.

Sercegést hallok a szobán kívülről, majd egy mély bőgést. Gondolom, megcsípte az olaj.

Eszembe jut Paszi legendás, száznyolcvan kilós dietetikusa. Feltételezem, a hangja hasonlíthat erre.

 

Sarnyai Benedek 1998-tól Szegeden, 2017-től a Szeged-Budapest-szakasz változatos pontjain helyezkedik el. Néha kapcsolatai eltérítik pályájáról, és például Pécsen vagy Debrecenben köt ki. A mozgásban maradás mellett társadalomtudományokat tanul, illetve prózát ír. Mindkét területen szeret szikárul fogalmazni. Ha erre kerül sor, megáll gondolkodni egy-, vagy több pillanatra.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.