Mi, Dante gyermekei
„Hónapok óta jegyese vagyok a csendnek” – állítja Csendnász című versében a költő. Az Űrezüst 2013-as megjelenése óta Varga Melinda lírája eltávolodott a csendtől. A Sem a férfiban, sem a tájban lapjain már csak két szeretkezés közt kap helyet a némaság, a tavaly napvilágot látott, A fásult kebelnek nincs költészete pedig főszereplővé avatja a zsongást és a mögötte bujkáló áhított, esetleg kínos hallgatásokat. A szerkesztőként is ismert művész 2016 körül innovatív ötlettel állt elő. Leszámolva az irodalmi rendezvényekről szóló beszámolók monotóniájával, úgy döntött, verses krónikákban meséli el Erdély irodalmi életét.
A kötet darabjai komplex, hosszú versek, amelyek mit sem vesztenek a szerzőre jellemző líraiságból. A Szerelmes levelek a kilternani ősz leállósávjából összetettségével fog meg. A nyitóvers Noszlopi Botond, Ármos Lóránd és Dimény H. Árpád kolozsvári kötetbemutatóját örökíti meg, Petri György művészetét és Dsida Jenő Nagycsütörtökjét továbbgondolva: „Nagycsütörtök / napsütötte sávon toporog a délután / orgonák sötétlilán és hófehéren / szaladnak előre az időben, / illatukat eltompítja a hószagú szél.” A csend hiánycikk, amit mindenki nélkülöz: „Sebesült, szürke verebek, / várjuk a feltámadást, / nem túlvilági csodákat (…) csupán hogy hidat ácsoljon a csönd / ha már fojtogat a lárma, / legyen hová menekülni.” A vers szabályosan halad az utcák érzéketlenségéből a zárt terek felé: „Hajléktalan koldul a megállóban, / rálépnek kezére, / éhes, vagy csak italra gyűjt / és túl barna a bőre, / idős néni a templom előtt ácsorog, / keze hidegtől és érszűkülettől lila, / szemében a magány koromfeketéje. / Két bevásárlás között, a báránysült / ízére várva nincs időnk meghatódni.”
A báránymotívum többféleképpen értelmezhető. Lehet az áldozat metaforája akár a tanítványait nagycsütörtökön maga köré gyűjtő Jézusra, akár a hajléktalan vagy az idős nő kiszolgáltatottságára gondolunk; utalhat az Erdélyben hagyományos húsvéti fogásra is, ami összefügg a korábban említett agnus dei-szereppel. A szürkeséget illusztráló utcai jelenet, a „Nihilista szél kólásdobozokat zörget” akkor lenne igazán hatásos, ha a dobozzal játszadozó szelet nem nevezné nihilistának. Így a túldíszítettség benyomását kelti. Az est helyszínére érve megjelenik a Dsida hatását igazoló metafora: „A Bulgakov Kávézó groteszk Kocsárd, / itt hiába keressük Jánost vagy Pált, / tán a Megváltó sem jön idén.” A könyvbemutatón sem válik köddé a komor hangulat: „a tragikusabb verseket emelik ki új köteteikből / úgy tűnik, ez az este nem lesz vidám.” A nagycsütörtöki orgonák keretes szerkezetet biztosítanak a műnek, igaz, hófehérségük a vers végére sötétlilába fordul.
A Szivárványszemű Örökkévalót olvasva elhagyatottnak érezhetjük magunkat: „A kontinensek meghasadnak, / a felhőkben millió elektromos kisülés / az ég veszett barnamedve, üvölt / sziklákat dobál szét, csattog, dübörög” A vers groteszk képi világa Hieronymus Bosch A keresztvitel című festményét idézheti fel: „az örök éjben üvöltő vadak párzanak, / oroszlán a farkassal, / farkas a mókussal, / mókus a madárral”. Pedig a csodák nem tűntek el, az isteni gondviselés percről percre átjárja a befogadót. Feladatunk háttérbe szorítani az önzést, és egymásra figyelve, nyitott szemmel élni, mert ha a lelkünket elveszítjük, nem vagyunk többek félig halott, félig eleven torzónál – állítja Varga Melinda. A költemény egy utópisztikus világot képzel el, amelyben az embernek látnia kellene az embert, ahelyett, hogy ítélkezne fölötte: „és mondd, segítettél-e már lelki nyomorulton, / kinek görnyedt volt a háta? / Nőn, ki belefáradt az anyaságba (…) Ítéltél-e el részegest, szoknyapecért életútja miatt, / tettél-e billogot bárki homlokára?”
Az Egy abszurd este azért figyelemre méltó, mert László Noémi Molnár Vilmossal folytatott beszélgetése nemcsak e versnek az ihletője, hanem a kötet létrejöttének elindítója is. A felütésben őszies hangulatú tájleírással találkozunk: „Ólomnehéz, szürke kolozsvári ősz, / köd hasal a tízemeletes háztömbökön, / narancsszínű az ég.” A szerző nem sietteti a verset. Kellő időt hagy ahhoz, hogy a költemény kibontakozhasson, később azonban felvillan humora, öniróniája: „Mások haza, én dolgozni megyek / már ha az irodalmi tudósítás / munkának számít, / nagyapám szerint munka az, aminek / látatja van, aminek a / végét meg lehet fogni, / a többi hülyéskedés, játék.”
A vers örömzene egy sepsiszentgyörgyi felolvasóestnek állít emléket bebizonyítva, hogy a költészet mozgatórugója a boldogság is lehet. A műben felbukkanó szerzőket és kávéházat a görög mitológia helyszíneihez és kulcsfiguráihoz hasonlítja Varga: „A Küküllő menti Athén Olümposzán, a G. Caféban járunk, / ahol a költők és írók néhány óráig havonta istenek (…) Járt itt már Zeusz képében Esterházy, / Bodor Ádám, aki Poszeidón volt, / Szabó T. Anna, aki Héra.” Ebben a versben terítékre kerül a kritikusi praxis, no meg, hogy milyen is a jó kritika. Markó Béla meglátásával egyetértek: „a legjobb Markó szerint a székely típusú kritika (…) sose lihegi túl a corpust, akkor sem, ha nagyon imponáló. / A kritika akkor jó, ha építve bírál.” Ha van az irodalomkritikusi szakmának tízparancsolata, Kovács András Ferenc a legfőbbet emeli ki: „a poéta joggal gerjed haragra, / ha az írásból kiviláglik, a kritikus nem olvasta el a / könyvet (…) gőze sincs arról, az életművet eszik-e vagy isszák.” Varga Melinda szerint az erdélyi irodalmi élet nemcsak az ikonikus szerzők estjeiből áll. Felnövekvőben a jövő írógenerációja. A kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávéház tetőtere összeforrott a Bretter-kör hangulatával, amely azóta már a néhai mester, Bréda Ferenc nevét viseli, aki e rendezvények ikonikus figurája, az ifjúság szókimondó, de igazságos bírálója volt.
A második ciklus, A mindenség ingujjban darabjait mestereihez, kollégáihoz intézi a szerző. A Tavak partján felütését olvasva az Urál-hegység másik oldalán találja magát az irodalomkedvelő. Csontig hatol a tajga némasága, az arcokra hideg telepszik: „Hallgatag porhó ül a márciusi tájon / itt félévesek a telek, / nyarak szeméből kénes eső pereg.” A tájleírás csendjét farkasüvöltés szakítja meg. A beépített auditív elem nem roncsolja szét a verset, hanem dinamikussá teszi azt, változást csempész a kezdő képek statikusságába: „Fenyvesek szikár susogása, / éhes farkasok orgonálása a völgyben, / a Ladoga-tó partjáig viszi a szél a hangot.” A „megszólalás” az állatok kiváltsága, mert „ezen a tájon (…) dér ül a locsi-fecsi beszédre”, a Tatjánákból nem tör föl az öröm hangja, de szemükben ott az „ibolyakék derű”. A szerző a verssel egyenrangú csodának tartja a tekintetek csillogását: „katartikus és tömör képsoroktól / fénylik a székely nők tekintete, / olyan, akár a költészet.”
Bár az Időtlen nyár címzettje Balla Zsófia, a művön Nagy László Ki viszi át a Szerelmet című, emblematikus versének hatása is tetten érhető: „Nincs kedved ehhez a tánchoz, / talán átviszik még a szerelmet a túlsó partra”. Az időtlenségbe rekedt hideg nem jellemző a nyarakra, de ez a nyár más, mint a többi: „télre emlékeztető / kockahideg fodrok, / ez a június inkább október / ideges, huzatos, nyákos, fekete (…) jeget csurgat a mennybolt.” Erre a nyárra nem jellemző a felszabadultság-érzet. A nyirkosság, az egyedüllét otthona ez, ahol napsütés, óceán csak az emlékek között kaphat helyet: „Csönd térde roppan, / mázsás a magány, / múlt nyarak arca / néz vissza a tóból, / emlékek, mosoly, táj”.
A Vörös Istvánnak címzett Dante gyermekei vagyunk egy pillanatra eltávolít bennünket az evilági szféráktól. Újra elhisszük azt, amit Varga Melinda már évekkel korábban bebizonyított, hogy lélekben is képesek vagyunk galaktikus utazásokat tenni. Az űrben nemcsak labdázni lehet a Holddal, hanem azt is megfigyelhetjük, ahogy „a Hold arcáról eltűnik az arcszesz”. A Dantéhoz való tartozás a költői hivatás összesített metaforája: „mindannyian líra-téridőben élünk, / mi Dante gyermekei csak szabadok.” Ha verset vers után toldunk, megérthetjük, a város, amelynek lakói vagyunk, biztos hely, bár néha próbára tesz minket, lírikusokat: a poézis metropolisza ez.
Varga Melinda, A fásult kebelnek nincs költészete. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2020.
