A kereszt hétköznapokra

Névtelen vőlegény

Kopogtatnak ajtómon,
de senki nem áll ott,
csak betört ablaküvegek
jelzik utadat.
Tégedet nem,
csak őrületedet szeretem.
Botrányos tangó járja
önmagát lobogó kandalló
előtt a szalonban, 
míg én, a konyhalány
a sparhelt mellett állok.
Eső verdes, vihar kiált
az ablak alatt, áthallom
rajta lépteid, varázsos
hallgatás kötöz hokedlihez.
Névtelen Vőlegény, sírkövedre
vésték nevemet!

A kereszt hétköznapokra 

Valahol Krisztus vár
egykori Moszkva-tér
régi órája alatt – de
nem érek oda.
Neurotikussá törnek
táblázatok, szabályok,
a rutin bedarál,
könnyezve nézik
majd egy nap – mondjuk
szerda délután – a
kerubok, ahogy felbukom
a metrón, folyosón.
Lehetett volna minden 
másképp, máshogyan, de
akkor nem lenne nagypéntek,
sem Krisztus keresztje.
Ámen.

Ünnepek váltakozása

A kósza angyalokat bedobozolom,
Így nyel el tündöklő ünnepeket a
gardróbgyomor.
Keresztes-tövises napokat jelez
már a kalendárium, és pőre oltárok
hirdetik: a bárány elindult.
Hangtalan fekszik melléd, isteni
ereje cseppenként elapad – és íme:
van új életed, az élet Élete.
Mi kell még?
Fogd Koronád, nádszál-jogarod!
Római katonák vetnek rád palástot,
Mi kell még? Nesze, a szegek!

Restauráció

A teljes dekonstrukción túl
ki talál még szavakat?
Mi marad, és mi az a mi,
amikor csak ÉN vagyok.

Napokig röhögünk kibelezett
utódokon: az új nemzedék
íme: trancsírozott magzatok,
ők ítélnek majd az utolsó napon.

De milyen utolsó napon?
Mind az első napon vagyunk,
mindörökkön örökké.

Ha lebontottunk már mindent,
és tárgynak, trágyának se jó
már az ember, 
a semmin túl, ha érdek se mozgat,
kinek adsz elő, ha már te is unod
önmagad?

Lebontod énedet, mi marad?
Vadállatok, csúszómászók,
pikkelyes testek – hová teszed
az én utáni semmi bánatát?
Van még bánatod?

Van még igény?
A halált hogy bontod le,
Ugyan milyen tettek és szavak?

Támadj fel Pázmány,
jöjj új restauráció!