Vakcsapda

Néhány évvel ezelőtt Édesapám szinte teljesen megvakult. Muszáj használnom a szinte szót, hogy ne ferdítsem el a valóságot, hiszen erős napsütésben vagy villanyfényben érzékel tömböket, alakokat, tömegeket, azonban az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez az észlelés olyan messze áll a valódi látástól, mint Makó vitéz álldogált Jeruzsálemtől a maga idejében. Nem is akarom most taglalni, micsoda istencsapása az egy egész életében sokat olvasó embernek, ha hetvenévesen megvakul. Gondolhatja mindenki, akibe ici-pici empátia is szorult, mekkora veszteség. Egészen más, bár szintén nem irigylésre méltó helyzet az, ha valaki vakon születik, mint például anyai nagymamám két nőtestvére, akik csaknem teljes életet éltek, noha soha nem láttak. Olvastak, dolgoztak, kórusba jártak, a vakságot természetes állapotukként élték meg. Édesapám viszont majdnem hetven éven keresztül látott, s ha mind nehezebben is, de tudott olvasni, egyedül átkelni az út egyik oldaláról a másikra, számítógépet használni és így tovább. Négy-öt éve viszont nem képes mindezekre. Pontosabban: másképpen az, mint korábban. Olvasni fölolvasógéppel tud, közlekedni Édesanyámmal, a számítógépet használni pedig hosszas és kitartó tanulás árán és után, egyre jobban.

De tényleg nem szaporítom tovább a szót, csak azért tettem eddig is, hogy megértse a nyájas olvasó, miért figyelek föl manapság minden olyan hírre, amely vakokkal, vaksággal, látássérültekkel kapcsolatos.

Legutóbb például arra, hogy a vakokra egy újfajta veszedelem fenekedik: az elektromos bérrollerek. És még csak nem is a hangtalanul, suhanó szellemként száguldozó példányaik, sokkal inkább a mozdulatlanok.

Amióta Szegeden is működnek az elektromos bérrollerek, lépten-nyomon beléjük botlok. Kutyasétáltatás közben, például. Olykor a házfalak mellé állítva, a fák tövébe, a terek sarkába parkolva látom a zöldre festett járgányokat, nem ritkán azonban a leglehetetlenebb helyeken: padra dobva, bokor aljába hajítva, buszmegállóban eldöntve, temetőben, sírhantra fektetve − és igen-igen gyakran a járda közepén letámasztva. Ezen legutóbbi változat az igazi vakcsapda. Olvastam a minap, hogy még a vakvezető kutya sem képes minden esetben fölmérni a kockázatot, amit jelent, amiképpen a bottal sem föltétlenül tapogatható ki. Magyarán: úgy eshet át rajta a világtalan ember, akár fáradt akadályfutó a gerendán.

És nemcsak a vakok számára kellemetlen egy, a járda közepén hagyott bérroller. Ha valaki gurulós bőröndöt vagy kerekes bevásárlószatyrot húz maga után, annak sem mindig egyszerű kikerülni; a babakocsiknak is nehézséget jelent, nem is beszélve a kerekesszékekről. Miközben a probléma, gondolnánk, pofonegyszerűen megoldható: egy hangyabokányi figyelemmel. Mindössze annyi kellene ahhoz, hogy ne jelentsen senkire veszélyt, ne okozzon senkinek kényelmetlenséget, kellemetlenséget a leparkolt bérroller, hogy a személy, aki leparkolja, NE gondolja azt, hogy 1., egyedül ő létezik a világon, 2., ugyan nem egyedül ő létezik a világon, ám senki más nem számít, csakis ő. Mindössze ennyire lenne szükség. Mert az, hogy a járda legszélén, esetleg − amennyiben lehetséges − a járda melletti murván, kavicson, akármin támasztja le valaki a bérrollerét, az pontosan ugyanannyi fáradtságába kerül, mintha a járda kellős közepére állítja (olyanhoz is volt szerencsém, aki ráadásul keresztben).

Mindössze annyi kellene ahhoz, hogy ne váljon a bérroller vakcsapdává, hogy a használójának eszébe jusson a másik ember, s ha már eszébe jut, legyen rá tekintettel. Ha másért nem, hát legalább udvariasságból. 

Egy kortárs francia filozófus, André Comte-Sponville úgy véli, az udvariasságra azért van szükség, hogy pótolja az erényeket, míg az erényekre azért, hogy helyettesítsék a szeretetet, hiszen, ha képesek lennénk a szeretetre, nem volna szükség az erényekre. Az erények gyakorlása végeredményben tehát nem több, mint hogy az ember úgy tesz, mintha szeretne. Hasonló a helyzet az udvariassággal: bár igazából nem vagyunk tekintettel másokra, mégis úgy teszünk, mintha azok lennénk; noha nem tiszteljük a másikat, eljátsszuk, hogy mégis.

Csakhogy nem így van. Legtöbbször már el sem játsszuk. Eszünkbe sem jut, hogy a járda közepén hagyott bérroller vakcsapdává alakul, amint egy világtalan arra jár, akadállyá változik, amint babakocsit tolnak azon a szakaszon, és így tovább. Eszünkbe sem jut, és már a reflex is elmúlt belőlünk, amely hajdan figyelmeztetett arra, hogy ilyesmit nem illik, mert úgy kellene tenni, mintha... Már nem is teszünk úgy, mintha...

És ez ugyancsak egy vakcsapda. Mindannyian bele is fogunk esni, mint ló a gödörbe.