A megszólítás alapos minimálja

A legegyszerűbbet a legigazabbal könnyed viszonyba helyezni és keresni az önazonost az irodalomban általában már egyfajta írói és emberi bölcsességet feltételez. Legtöbbször hosszú évek, éjszakák és nappalok hozadéka az az esztétikai bátorság, amikor a nyelv és az alkotás képes szerelembe esni a minimummal, és teljes biztonsággal rábízni magát a létezés legkisebb közös egységére: a szabadságba burkolt emberségre. Ilyenkor a megszólalás egyben megszólítás is lesz, alkotássá transzformálva, mondjuk, egy novelláskötetbe.

Az irodalomban a legkisebb közös többszörös megteremtése sokkal több kockázattal jár, mint a természettudományok látszatra egzakt világában, hiszen sokkal több a változó tényező benne. Lényegében a nem lehet kétszer ugyanabba a helyzetbe lépni bizonyossága a legállandóbb elem, valamint a nem lehet kétszer ugyanabban az alkotási evidenciában igazolódni – mint megszólaló vagy megszólító személy – szoros, de igazságos rendszere keretezi a megismerési és megértési folyamatot. A minimum ugyanis természeténél fogva a legszorosabb, a legsűrűbb, a legőszintébb, az intimitás maga. 

A számelméletben a két vagy több pozitív egész szám legkisebb közös többszörösén azt a legkisebb pozitív egész számot értjük, amely az adott számok mindegyikével osztható. Erre a matematikai cselekedetre konkrétan vagy metaforikusan gondolhatunk úgy, mint az egyesítés műveletére. A természettudományokat pedig bármennyire próbálták is lehasítani az elmúlt évszázadokban a szellemtudományokról, hogy megszabadítsák a konkrétat a homályostól, nem lehet, nem kell és nem érdemes azokat kínos távolságba helyezni a művészetektől. Már csak azért sem, mert a legkisebb egység, vagyis a minimalizmus tömény minősége az egzakt tudományok felől képes igazolni leginkább a legigazságosabb emberi faktort, az igazat. Azt pedig, hogy mi igaz vagy hamis akár az irodalomban, akár az emberi viszonyrendszerben, a megszólítás maga tudja leleplezni a leghamarabb. A szavakat a legigazabb módon használni bármilyen interszubjektív viszonyban, legyen az emberi kapcsolatok vagy fiktív irodalmi világok hálózata, sem nem kockázatmentes, sem nem egyértelmű. 

Szilágyi-Nagy Ildikó Éjszakai megszólítás című, legújabb novelláskötete a kortárs magyar irodalmi minimalizmus legkellemesebb meglepetése. A szerző ezen kötetének minimalizmusa ugyanis sem nem kockázatmentes, sem nem egyértelmű, pontosan ezért izgalmas és hiteles.

Kezdjük azzal, hogy miért nem egyértelmű ez a lecsupaszított hang egy olyan alkotói pályán, amely folytonosan és a legkomolyabban véve tárta fel eddig a nyelvi, a logikai, a pszichológiai, a társadalmi, a filozófiai, a vizuális (például fotóművészetén keresztül), a testpolitikai vagy akár a morális paradoxonokat. Szilágyi-Nagy Ildikó csintalan, de súlyos filozófiai vagy nyelvi világa megszokott módon mindig tele volt kísérletező, ellentmondásokra rácsodálkozó, groteszk emberi és testi szituációk zavarba ejtő ábrázolásával, valamint az ezzel együtt járó logikai és nyelvi gubancokkal, olyan esztétikai megoldásokkal, amelyek sokkal inkább a bonyolultban és összetettben keresik a maximalizmus gazdagságát. Remek példa erre a korábbi játéka az elbeszélői identitásalkotással (Emma Ovary), az irodalmi, emberi tartalmak (Valami jó testnyílás), műfajok és keretek, az olvasó megszólítását a szokatlansággal provokáló formák (Az oroszlán tapintása. 365+1 történet. Öröknaptár) vagy az a költészeti, nyelvi tudathasadásos, rendkívül egyedi és megrázó univerzum, amely képtelen megalkudni az egyértelművel.

„Fiókos szekrény a délután,
az ebéd marcipán
hajasbaba, tyúkot kopasztasz,
a toll lesz a vacsora.
Zacskókban sorakoznak
a mellek, a többi nem
piacképes. Az élet
nagy kérdései
szalonképtelenek.”
  
(Őstermelő)
 
A szalonképtelenség mélyen érdekli Szilágyi-Nagy Ildikót, talán leginkább azért, mert a képtelenség feszes érzelmi helyzeteinek letisztult képekbe lazulása vonzza, a maximumok és a minimumok közti tartományok bizarr viszonyrendszere. Az eddig megjelent prózai és lírai írásai elsősorban a komplexre, a befoghatatlanra, a kimondhatatlanra, a megszólíthatatlanra, a megszólítás abszurdan kényelmetlen helyzeteire, a vulgáris létezés nyelvi és lelki abúzusaira, illetve az intellektuális feldolgozás, az esztétikai és emberi nyereség lehetőségeire hívták fel a figyelmet.     

Azt, hogy „a művészet a kimondhatatlan tolmácsa” (Goethe), eddig is rengeteg dolog igazolta a szerzőnél, főképp az olvasóba vetett bizalom, valamint a megszólalások jó értelemben vett gátlástalansága, a nyelv önmagába zárt rendszerének reprezentálása. A szövegtestbe íródott történetek Szilágyi-Nagy Ildikónál ugyanolyan spontán, de sokszor kellemetlen igazságokat hordoznak, mint a körülöttünk formálódó világba rejtett vagy abból kitörő erőszak. Ennek a (szöveg)testi erőszaknak a lelki, emberi és morális tanulságait keresik a szerző írásai több mint egy évtizede, ahogy ezzel együtt a gyógyulás lehetőségeit is.     

„Otthon
mindent rendben hagyj. Mert
ahol a tested, ott az otthonod.
Az otthontalanságot akarod
lebontani, de kötnek a szavak.”

(Mária és a nomád szerető. Nomád szerető 3.)

Az otthontalanságot lebontani (otthont teremteni) nem kockázatmentes egy olyan világban vagy társadalomban, ahol az otthontalanság normalizálódott vagy azzal vált természetessé, hogy a testbe, a testpolitikai szabályokba, az emberi viszonyrendszerekbe, a kimondhatatlanságba, a megszólíthatatlanságba burkolózott. Az otthontalanság pszichológiai, vizuális, társadalmi, nyelvi és egészségpolitikai fintorait helyezi reflektorfénybe hosszú ideje az a komplexitás (irodalom, fotó, tánc, jóga), amit Szilágyi-Nagy Ildikó képvisel. Ez az alkotói komplexitás tisztul le új novelláskötetével, az Éjszakai megszólítással egy olyan esztétikai minimalizmusba, amely a legalázatosabban viszonyul ahhoz a legkisebb egységhez, amelyet létrehoz, magához a történetek spontán sorozatához.

Ani és Béla a legegyszerűbb módon kommunikál egymással. Ani és Béla az éjszaka közepén megérti a legkisebb emberi közös többszörös, a minimalizmus, a letisztult intimitás, az otthonteremtés alfáját és omegáját, a megszólítás valódi erejét: a nevén nevezett dolgokat, a képmutatás nélküli emberi viszonyulást, a korábban alkalmazott emberi manipulációk elengedését. Ezzel indulnak a történetek, maga a novelláskötet is.

Ani és Béla. Ennyire egyszerűnek tűnik, de valójában a minimalizmus, a két ember sallangmentes viszonya az egyetlen hiteles keret ahhoz, hogy a novellák erőszakmentesen, könnyed, emberies hangon, nyugalommal, türelmes szemlélődéssel fedjék fel az egyébként erőszakkal, vulgaritással, butasággal, igazságtalansággal, magánnyal, betegséggel és halállal teli, pusztulásra ítélt, körülöttük szétbomló világot. Az otthontalanságot lebontani csak úgy lehet, ha az emberi ürülékben vagy a szemétben is turkálunk, vagy ha naponta találkozunk haldokló emberekkel, mint Ani, aki ápolónő, és a létezés minimuma felől értelmezi, éli és érzékeli közvetlen környezetét. A narratív szerkezet letisztult, ahogy a különböző nézőpontok is, éppen annyira, amennyire a tiszta megszólítások egyben a legszabadabb nyelvi működést, a legprofánabb emberi történeteket is képesek megmutatni. A narrációnak ez az esztétikailag alapos minimálja a legpontosabban és a leghitelesebb alkotói szabadsággal ábrázolja ítélkezés nélkül a profánból a szentbe, majd végül az oda-vissza mozgó emberi értékek mentén szétmálló világot.

A novellacímek minimalizmusa (Semmi dráma, Tacskó, Cipők), a leghétköznapibb, sokszor banális szituációk, a humoros és változatos nyelvi fordulatok, a karakterek elesettsége, tragédiái és embersége, a történeteken átvonuló, mindenfajta modorosságot felszámoló hangnem tovább erősíti a megszólítottság legmélyebb dimenzióit. Felismerjük azokat az emberi helyzeteket, amelyekről azt gondoltuk korábban, hogy kimondhatatlanok, hiszen elnémíthatók vagy érthetetlenek, hiszen megszólíthatatlanok.  

Pedig nem. Ani és Béla megértő ebben és ezzel a világgal, a maguk minimalista, provokatívan egyszerű jellegével. A narrációt végig az elbeszélői bátorság, a mindenfajta megalkuvást mellőző szellemi és érzelmi szabadságba vetett hit jellemzi.

Ani önmaga marad. Van ennél szimplább és fontosabb?