Emberi torzók maszk alatt

Néha úgy érezhetjük, hogy ma az embert a szájmaszk különbözteti meg az organikus élővilág tagjaitól. Félve a fertőzéstől vagy tartva a büntetéstől, elengedhetetlenül jelen van testünkön – szinte annak része. Szimbólummá vált, de közben megmaradt eszköznek. Az ember beszorult: a szájmaszk mögé, a lakásába, önmagába, ámde egyre szűkösebb neki ez a tér, egyre inkább vágyik a friss, „tiszta” levegőre. Jenei Gyula versei Verebes György grafikáinak kíséretében ezt a léthelyzetet ábrázolják közös, Légszomj című kötetükben, mely bár kissé túlhasznált szó, jól illik jelenlegi életünk kereteihez. A Szolnoki Művésztelep alkotói művészi karanténnaplót hoztak létre a járvány alatt. A Pestis bestseller lett tavaly, egyetemi tanárok pedig arról számolnak be, hogy a hallgatók most nagy figyelemmel, többet olvasnak – az emberek ösztönösen fordultak a művészetekhez valamiféle válaszért. Így a Légszomj ki van téve annak a veszélynek, hogy csupán a koronavírussal összefüggésben olvassák el az emberek, holott egy általános érvényű léthelyzet, az énelvesztés feltárásáról is szól.

A kötet szövege és vizuális rétege eltérő mértékben összpontosít ez utóbbira. A különböző médiumok más módon gyakorolnak hatást a befogadóra, kerülve az összehasonlítást ki lehet jelenteni, hogy az illusztrációk intenzívebb reakciókat válthatnak ki. Verebes György grafikái a szemünkbe égetik a lélek önfelemésztő változásait, az első ambivalens érzelmektől egészen a személyiség torzóvá válásáig. Bizonyos szempontból a forma születésének ellentéte látható a lapokon: itt a felismerhető emberi alak veszíti el vonásait. Az egyre elmosódottabb fekete-fehér figurákat (melyeken a szájmaszk jól kivehető marad) kellemetlen látni, mert szembesítenek azzal, mivé változhatnak az emberek a (lét)bizonytalanság hatására. Az egyik legmegrázóbb kép a harmincadik naphoz csatolt, ami egy összeroskadóban lévő, maga elé fordított tenyereit bámuló alakot ábrázol, ám szemei be vannak kötve, néz, de nem lát, vagy eleve vak, szinte leolvasható róla a „mivé lettem?” kérdése. Verebes György a koronavírus pszichológiai, én-destruktív hatásait domborítja ki, a grafikák narratívája egy sajátos tárlatot alakít ki érzelmeinkről és a bezártság árnyoldaláról.

Jenei Gyula jegyzetverseinek lírai elbeszélője azonos a szerzővel. A jegyzetvers olyan, mint egy lírai naplóbejegyzés, a szerző mindennapi életét jelenítik meg valamilyen különleges helyzetben (jelen esetben a világjárvány megéléséről szólnak). A költemények végigvezetik az olvasót azon az úton, melyet a vírus megjelenése óta bejárt. Az első nap (03.11.) még könnyednek látszik. Már látni „bezárt arcú embereket”, de a fenyegetés még komolytalannak, abszurd félelemnek tűnik. A felszínen legalábbis: „lepkeként verdes bennünk / a szorongás”, zárul a vers. Nyugtalanság lesz rajtunk úrrá, amint bezárul valakinek az arca, szeretnénk elzárkózni másoktól, mert gyanakszunk, és féltjük magunkat. Ez az érzés elindítja, sőt végigkíséri az emberi kapcsolatok pandémia alatti átalakulását. Már a hatodik napon ezt olvassuk: „a közelemben ketten is köhécselnek. / olyankor egy ideig nem veszek levegőt. / nevetnem kellene magamon, de nem tudok.”

A vers beszélőjében ugyanaz a folyamat zajlik le, mint embertársaiban: bizonytalanná és tartózkodóvá válik, kezdetét veszi az elidegenedés, a szociális élet jelentős gyengülésnek indul. A légszomj a többi embertől való félelmet jelzi: nem venni levegőt mások miatt, önmagunkért. A költemények végigkövetik a járvány társadalomromboló erejét, bár legtöbbször csak közvetve, a költő magatartásából következtetve. A jegyzetversekbe a tizenhetedik (!) napon beszüremkedik az első megdöbbentő tapasztalat, amit a járvány alatt érezni lehetett: „de végül megszokjuk, / megunjuk, / s hiába kelleti magát a médiamocsok hazug híreiben, / egy idő után nem figyelünk rá.” Míg a vírus új dolog, szenzáció (hír), később elfárad (mint téma). Az egyhangú és összemosódó napok újfajta normalitást jelentenek, a megváltozott élet keretei között a félelem és bizonytalanság megszokásba és csömörbe csap át. A közeli ismerős halála először fenyegető lehetőség (tizenhetedik nap), később „az élet rendje” (negyvenedik nap).

A kötet második döbbenetes tanulsága az, milyen gyorsan veszít súlyából a legszélsőségesebb helyzet is az ember szemében. A beleszokás mellett a kétségek tompítják leginkább a koronavírus élét: „olyan ez a járvány, mint a politika, / mindig mindenki / mást mond róla.” A nem-tudás, a folyton változó, egymásnak ellentmondó információk tovább erősítik a társadalom darabokra törését, az emberek elvesznek a vélemények között, mert tények híján vannak, a versbeszélő ennek tanulságául vonja le, hogy „sok már a gyűlölet.” A legerősebb költemény a tizenharmadik nap bejegyzése, amely valódi „fellélegzést” ad, a járványidőszak egyhangú dokumentálását megszakítva az emberiség fogalmát gondolja át új kontextusban: „(mert járvány van, / s talán maga az ember ez a járvány)”. A költő által kiemelt kijelentés melankolikus igazság: a jelenlegi életvitelünk tette lehetővé a pandémiát, s a magas népességszám tartja fenn; ám amíg a mi életünk elcsendesült, a természet új erőre kapott, az a légszomj, amiben az emberi tevékenység miatt szenved, átmenetileg megszűnt. Bár a költő szerint „az ember nem változik / semennyit. soha”, a kötetnek ezt a tanulságát magunkkal vihetjük a vírus utáni életre.

Az ötvenötödik nap után a költő csak egy záró versre tér vissza a kétszázharminchetedik napon. A tetemes szünet oka a téma kimerülésében keresendő: a karantén kezdetekor valós időben kezdte meg Jenei Gyula a járvány feldolgozását, a versek aktualitása vált a kötet kulcsává, de az írás során ez az aktualitás vesztett erejéből és – természetesen előre nem látható módon – a vírus naplószerű, jegyzetversekben való feldolgozása nem talált elegendő anyagot. Egy írni jól tudó ember számol be a mindannyiunknak ismerős tapasztalatokról, saját élményeiről, de ezek az élmények nem kivételesebbek bárkiénél. A kötet erősségét a vizuális réteg szolgáltatja, Verebes György egyedi aspektusból, sajátos stílusban lesett be az emberek maszkja mögé, ahová Jenei Gyula versei ritkán engednek betekintést.

Jenei Gyula – Verebes György: Légszomj. Eső Könyvek – Szolnoki Művészeti Egyesület, Szolnok, 2020.