A Közös vizeink első verseit olvasva megijedtem: vajon Szabó Gergely szándékosan szorította háttérbe a kreatív nyelvhasználatból, a lírai képalkotásból és a ritmikai lehetőségekből építkező versmodelleket, vagy szövegei nem is próbálnak a lírai én aktuális érzelmi állapotán kívül mást rögzíteni?

Orosz István nagyepikai vállalkozása egy kéziraton dolgozó és azt regénnyé alakító művész-szerelmespár történetén keresztül a szocialista korszakot és Rákosi titokzatos alakját, legendáit tárja fel. A kortárs magyar irodalom egyik kedvelt témája a rendszerváltás előtti világ bemutatása, úgy tűnik, az időbeli távolság már van akkora, hogy művészeti témaként, hitelesen lehessen róla beszámolni, értékítéletet hozni. A Páternoszter gazdagítja ezt a kánont a kevésbé reprezentált Rákosi-korszak feldolgozásával, illetve a különféle regénytípusok (krimi, történelmi regény, aparegény, művészregény stb.) keverésével.

A József Attila-díjas Fecske Csaba melankolikusan, szinte szelíden néz szembe az elmúlással új kötetében, az Árnyűző életben. Nem a gazdagnak mutatkozó, örömöt harsogó élet talmi fénye uralja a kötetet, hanem a nyugodt, értékeket felismerő visszatekintés. Költeményei a számvetésversek hagyományába illeszthetők, jóllehet nem a bölcs (vagy annak kikiáltott) következtetések levonása a költő célja, hanem az önfeltárás, az írás általi megértés és a mélyebb összefüggések keresése.

Az ember beszorult: a szájmaszk mögé, a lakásába, önmagába, ámde egyre szűkösebb neki ez a tér, egyre inkább vágyik a friss, „tiszta” levegőre. Jenei Gyula versei Verebes György grafikáinak kíséretében ezt a léthelyzetet ábrázolják közös, Légszomj című kötetükben, mely bár kissé túlhasznált szó, jól illik jelenlegi életünk kereteihez.

Varga Melinda hatodik verseskötete két ciklust (Madárnyelv és Evilági színház) tartalmaz. A tömör, egyszerűnek ható versnyelv jól párosul a metafizikai kíváncsisággal, a könnyed nyelvhasználat, az egyszerűen felfejthetőnek tűnő képrendszer ellenére a felvetett problémák mély és átható megismerése a cél.

A címből könnyedén asszociálhatunk az apa-fiú kapcsolat fontosságára és harmóniájára, amivel nem is tévedünk nagyot, ám a mottó már felhívja a figyelmet a mulandóságra és a változásra. A regényben a délután szimbolikus napszakká válik, a mű ritmusa szerint mindig az apával való együttlétek, közös programok ideje.

Hegyi Ede néhány röpke hónap alatt írta meg első, A senki című regényét, amely egy fiatal értelmiségi útkeresését mutatja be különböző munkahelyein keresztül. A történet arról szól, hogyan lesz a senkiből pincér egy kávézóban, folyamatfejlesztő, logisztikáért felelős munkatárs, informatikus, adminisztrátor, csoportvezető – majd újra senki.