„...ez sem csak geográfia”

Érzékeny és megható kötet a Les, Nagy Zsukáé, az érzékeny és megható költőé, aki hívott, menjek a MERSZ-be, és mentem, akinek volt mersze menni, láthatta az apró és szívmély pincehelyiségben, a Csobánc utcában, ahol biciklit lelakatolni az utcán nyugtalanság, az enyémet Litván Ádám segített lecígölni a hátsó szívkamrába.

Félhomályos pincemély fotelekkel és kis pódiummal, Falcsik Mari, Zsuka és a Les, valaki egyenletesen mormol a bemutató alatt, majdnem rászólok, hogy hallgasson, de rájövök, hogy angolul tolmácsolja a beszélgetést, a másikköltőnő proaktívan, provokatívan belekérdez és rá-, néha már zavar ez a durva belehasítás a finom szövetbe, belesés helyett rányitás, rátörés, leleplezés, zavar engem, aki a képeket nézném, színes, kicsi szegekkel beleszúrva a szívfalba. Szerelemről szól egy Judit nevű nővel, nőbe, nőből ki, úgy nő ki ez a kötet Zsuka szívéből, mint útszéli vadmálna a tüskebokorból, lesből, hirtelenpirosan, hirtelenmálnaízűen, vérként folyva a szájszélen. Úgy nő ki a szájából, mint a kettéharapott remény. Buzi-e vagy, kérdi Mari, szerelmes voltam, felelnek a versek, a szerelem ugyanaz: szívgyökereink, ahol összeérnek, nedvedzik alatta a föld, a szerelemben az egész világ ott van a hálóinged alatt. Hogy lehet róla beszélni, hogy nem lehet: anya mondja, / úgy örül, hogy boldognak lát, / minek köszönheti ezt, / szerelmes vagyok, mondom, / és hogy hívják a fiút, kérdezi tőlem, / csendben ülök, lehajtom a fejem, / nem szabad sírnom. / nem szabad igazat mondanom. Hogy még anyának se, hogy akkor ki érti meg, hogy amiről nem lehet beszélni, arról verset kell, hogy mély a szerelem betemetett kútja, hogy versekkel temetni be.

Hogy a szerelem nem hús, bár minden líra és biokémia, a szerelem túltelített hiány: túl sok a hús, túl sok a látszat, / túl sok a hagyomány, túl kevés az én, / túl sokat veszítek, ha megfelelek, / úgy fáj, hogy jónak kell lennem, / hogy minden falatot félrenyelek. Együtt érezni vele mélységesen, szíve helyén pánikgomb, szívem helyén gőzölgő mocsár, véres csatatér, gazdátlan kezek-lábak-mellek, utánuk kap a halott kedvest kutató kéz.

Mióta szeretlek megy a hasam, ilyen erős érzelmet utoljára gimis koromban, amikor tényleg halálosan, mióta szeretlek nem kések sokat mondom is a bicajomnak lassíts Rozál, a szerelem újra röpít és letaglóz, mióta szeretlek tudom / van ilyen az Egyből a kettőbe lépni be / és akkor a Kettő lesz az Egy mióta / szeretlek élni akarok soha nem halni meg. Mégis felnőtt érzés, felnőtt létállapot: mióta szeretlek be van fizetve minden csekkem / nem tartozom senkinek.

Ha a Lest hallgatom, szeretnék Judit lenni, szeretnék ilyen törvényenkívülien szeretve lenni, szerveim mulandóságában időzni, nőköltő tekintetét hordani magamon meleg ruhaként a hűvös októberben, szívbe rejtve, létre-beszélve lenni csak, lesgólt rúgni a mindent eldöntő meccsen, amit nem adnak meg, ami nem adatik meg soha, útfélen elszórt nőiségem a nőköltő verseiben újra meglelni. Korábban a rímeket szerettem, hímeket és nőket, az egzakt formákat, de mióta Lesben állok, feloldódom a formanélküliségben, a szabadvers szabaddá tesz, megoldja az elvárások láncait, felszabadultan csaholok, ugatom a kultúrát (úgy hull le rólam, mint ruha / másról a boldog szerelemben).

A nagyvérkör az agyat nem érinti, csak ez a szívizomelhalás ne lenne, / csak ezek a fecskék ne halnának ki, / csukabálnákat, szíjhalakat ne sodorna / ki a tenger. Szökőár, fajkihalás, katasztrófa kint és bent, a pusztulás otthonossága beszippant, és én csak állok itt, vezetékszakadásban / ázik a peron Hatvan és Pest között. / sehol egy resti, hogy én is elázzak. Elliptikus a szerkezet, minden katasztrófa, minden fék njúz, / minden kihalás könnyebb lenne veled. Kedvencvers, konyuló szamárfül a Lesbe, nem tudom, hogy bírom, nem / tudom, hogy vagy, hogy vagyok. Az elme tudatlansága, a szív mindentudása, örökmozgó nagyvérkör, örök élet, ingyen sör, megrongálhatatlan testgép.

Tél a hegyen, Zakopanéban egykor én is egy szerelemmel, megcsókoltál a felvonóban, / zörgött sok dzseki, szívkabát, / álomhomok pergett az ég szeméből. / szeretlek, mondtam, mint a sót. Só a könnyekben, só a vérben, minden testváladék sós, izzadságot kavar a kondicionáló, / valakit mindig szagolni kell, a költészet testszaga átjár. Hogy lehetne belőlünk gyerek, pontos tervek, technikai kivitelezés. lett Judit, / ő azt mondta, hogyha akarom, legyen, / ad nekem magából sejtet, engem mesterségesen / termékenyítenek, lehet gyerekünk. Érzékeny és megható, mint az egész Les kötet, sosem merült fel, hogy lehetne nőtől, de most egészen közelről, egészen átélhetően. Halk vallomás, szívig dübörgő szavak, milyen, amikor egy nőbe, hát ugyanolyan, cseszd meg. A test sebezhetősége, a lassú romlás: aztán kivettek belőlem egy nagy csomót, / bele volt tokosodva a méhfalamba. / judit volt velem előtte és azután, / bujkáltunk, stressz volt meg minden. / … / lett egy vágás a hasamon, / mintha császármetszéssel szültem volna, / egy nap pedig gyanút fogtunk judittal, / kiszerettünk egymásból és egy másikba bele. Hogy nincs kezdet és nincs vég, hogy pantha rhei, hogy a tudat a múlt és a jövő egymásba visszhangzó tereiben zajlik öröktől fogva, kontextusban és értelmezésben, de a test a jelenben tud csak lenni, áldott romlékonyságban. szabványra szabásom nem sikerült / beleálltak az ollók az arcomba, a mellkasomba. / hogy miről kell vallanom, számot adnom, nem tudom, / hallgatni jobb lenne, de.

Hogy nincs távolság, hogy csak távolság van, 7122 km, légvonalban, hozzád, hogy a test nem tud csetelni, hogy a lélek mégis áthidal, lepusztított testpartok, egymáshoz közelítő kontinensek és az a kurva nagy óceán, az a kurva nagy közelség a feltöltött tudatfennsíkon, a mérőszalagok elszakadnak, a szív leáll, / a repülők járnak, te és én, másik földrész, / és ez sem csak geográfia.

Nagy Zsuka: Les. Mersz Klub, 2021. szeptember 25.