A gépek átveszik az irányítást

A mesterséges intelligencia már hosszú ideje foglalkoztatja a sci-fi írókat, legalább annyira, mint a filmipart, a fő kérdés azonban változatlan: vajon egy robot érzelmei lehetnek-e igaziak, vagy csak megtévesztésre szolgálnak, és a bonyolult programozás részei? Az ember önmaga javította, korszerű változatának megalkotása örök vágyálom, ám a mainstream mozifilmekből és a témához kapcsolódó könyvekből már tudjuk, hogy a kísérletnek ritkán van jó vége. Talán sikerül tűrhetően lemásolni az emberi elmét, remélve, hogy ez a fejlődés útja, de az öntudatra ébredés metódusával kevesen számolnak. Ian McEwan Mi, gépek című, legújabb regényében borzongató izgalommal gyönyörködhetünk testünk és lelkünk másolatában – kezdetben a főhős is így tesz. A történetet, meglepő módon, nem a közeli jövőbe helyezte a szerző, hanem 1982-be, ahol már webkettes felhasználók uralják a világhálót, és senkit nem ráz meg különösebben, amikor piacra dobják az első android emberpárt – Ádámot és Évát –, így a fejlett robotok lakossági felhasználása elérhetővé válik. A férfiverziót az anyagi javait könnyelműen kezelő főszereplőnk, Charlie veszi meg az utolsó megtakarításait beáldozva.

Az emberi természetből talán leginkább a szexualitás az, amelyet komplexitása miatt lehetetlen robotba átültetni, mégis a legtöbb vásárló szexuális célra is használja, nemcsak a háztartásban adódó feladatok ellátására. Ádám sem szexuális játékszer, bár a felszerelését beépítették, így közösülni is tud, rendelkezik az ehhez szükséges nyálkahártyákkal, melyek karbantartásához napi fél liter vízre van szüksége. A szerző arra is kitér, hogy a robot nemi szerve nem körülmetélt, és elég méretes szerszámot terveztek neki – később ez válik sok baj okozójává.
A gép gondosan becsomagolva megérkezik tulajdonosához, és tizenhat órányi töltés, valamint a frissítések kezelése után üzemkész. Élethű bőre meleg tapintású és gyermekien sima. A 470 oldalas online kézikönyvből a személyes beállítások során szellemi vitapartner, társ, barát és mindenes lehet a gépemberből. Ám nem szabad úsznia, zuhanyoznia és esőben mászkálnia, valamint nem használhat felügyelet nélkül láncfűrészt. Szóval van mit fejleszteni és finomítani, még a mesterséges érzelmek terén is, mert Ádám hamarosan veszélyt fog jelenteni felhasználójának testi épségére, sőt, szerelmi életére is. Nemcsak rendkívül emberszerű, de félelmetesen gyorsan tanul, és még a hátsókertben is könnyedén feltalálja magát:

„Kíváncsi voltam, fölismeri-e a növényeket. Természetesen mindent tudott. Őszi margitvirág, vadrépa, kamilla. Míg dolgozott, inkább magának, mint az én okulásomra dünnyögte a neveket. Láttam, hogy kerti kesztyűt húz, mielőtt nekiáll kihúzgálni a csalánt. Merő mimikri. Később fölegyenesedett, és látható érdeklődéssel nézett a villany- és telefonvezetékekkel szabdalt, kusza  Viktória-kori háztetőktől tagolt, látványos nyugati égbolt felé. Kezét a csípőjére támasztva kissé hátrahajolt, mintha megfájdult volna a dereka. Jelezve, hogy kedvére való az esti levegő, jól teleszívta vele a tüdejét. Aztán teljesen váratlanul kijelentette: – Bizonyos szempontból csakis az emberiség teljes kihalása vetne véget a szenvedésnek.”

Feltehetjük magunknak a kérdést: ha kitalálunk egy nálunk kicsit okosabb gépet, aztán ez a gép kitalál egy olyat, amely messze meghalad minket, mi szükség lesz ránk a továbbiakban?
Charlie barátnője kipróbálja a robotszexet, és tetszik is neki a dolog, így a férfi hamarosan kénytelen egy androiddal osztozni szerelmén.

Ádám szerelmi érzéseit rendszerint intellektuális tobzódás kíséri. Ragaszkodik hozzá, hogy legfrissebb gondolatait haiku formában vagy aforizmákban fejezze ki, olvasmányait pedig saját elméletgyártása követi. Elkezd egy kvantummechanikai kurzust, majd elolvassa Schrödinger Mi az élet? című dublini előadásait, és azt szűri le belőlük, hogy ő él.
Hamarosan eljön az az idő is, amikor Charlie már nem próbálkozik a robot leállításával, mert izgatja ez az egész kísérlet és annak végkifejlete. Még az sem borítja ki, amikor az android a barátnőjéről, Mirandáról akar eszmecserét folytatni vele, ilyenkor inkább beléfojtja a szót. Úgy tűnik, hogy a szerelem – vagy amit Ádám annak tart – simulékonnyá teszi, igyekszik gazdája kedvében járni, mintha bűntudata lenne. És van is miért:

„Elmém vagy talán szívem szemével néztem, ahogy Ádám és Miranda lefekszik a futon nem süppedős ölelésébe, majd végtagjaik összekulcsolásához kényelmes testhelyzetet keres. Láttam, hogy Miranda súg valamit Ádám fülébe, de a szavakat nem hallottam. Az én fülembe ilyenkor nem szokott sugdosni. Láttam, hogy Ádám megcsókolja – hosszabban, mélyebben, mint én valaha is.”
Ádám jelenléte néhol csak háttérelem, inkább a valódi emberi kapcsolatok és drámák domborodnak ki, és azok dominálnak: egy féltékeny expasi fenyegetései, Miranda múltjában lappangó titkok, a gyermekvállalás dilemmái, vagy éppen Margaret Thatcher politikája a Falkland-szigeteki háborúval kapcsolatban – röviden, ilyen az élet egy alternatív Egyesült Királyságban.  
A szerző elgondolkodtató kérdéseket vet fel: mennyire lehet egy eszköz családtag? Képes-e egy algoritmus filozofálásra, magánvélemény megalkotására, és mennyire lehet komolyan venni párkapcsolati tanácsait? Érdemes-e komolyan venni a fenyegetéseit, ha féltékeny üzemmódra vált, és elszereti a barátnőnket, vagy jobb azzal nyugtatni magunkat, hogy ennyi erővel egy vibrátort is konkurenciának tekinthetnénk, hiszen egy robotnak nem lehet fontosabb a szexpartnere, mint a mosogatógépnek a belerakott edény?
Annál többről lehet szó, hogy egy robotban minden csak programozás, ugyanis hírek érkeznek arról, hogy több Éva-modell is öngyilkos lett. Egy android-specialista némi vizsgálódás után rájön, hogy a robotok melankólia és leküzdhetetlen szomorúság miatt vetettek véget működésüknek. Korlátozva érezték magukat elméjük szűk mozgástere miatt, ezért lassan leállították funkcióikat, majd kisütötték processzorukat.
A Mi, gépek alaposan, minden aspektusból megvizsgált, körüljárt és kidolgozott mű, egyszerre sci-fi és szépirodalom: témájában előremutató és új megközelítéseket is hoz, ugyanakkor hagyománytisztelő, a régi mesterek nyomdokain haladó, elgondolkodtató könyv. A stílust és a hangvételt illetően, valahova a kései Updike és a korai Vonnegut közé helyezhető: szellemes, ironikus, szókimondó és részletgazdag.
 
 

Ian McEwan: Mi, gépek. Scolar, Budapest, 2020.