Könyvheti újdonságok – Frideczky Katalin: Újratervezés. Trió

Az Ünnepi Könyvhéten az Irodalmi Jelen (K 11-es) standjánál a szerző szeptember 4-én, szombaton 16 órakor dedikál.

Frideczky Katalin zongoraművész, zenetanár és író, a Szépírók Társasága tagja. Fehér árnyék című kötete 2017-ben jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában, ezt megelőzően több kötete látott napvilágot az Ad Librum és a Holnap Magazin Könyvek kiadásában. Novellái rendszeresen megjelennek folyóiratokban és antológiákban.

Frideczky Katalin prózáiban egyre telítettebbé válik a korábbi köteteiben már megismert elbeszélő hang, amely az élettapasztalatokat egyszerre derűs, ugyanakkor nagyon is realista bölcseletté transzformálja. Hőse – vagy inkább hősei – sokat megélt asszonyok, nők, akik hétköznapjaik minden mozzanatával rácáfolnak a 21. század értelmetlen fiatalságkultuszára, és sugárzik belőlük, hogy az élet mély és tudatos megélése a középkorúsággal kezdődik.

Míg a szerzőt eddig többnyire novellistaként ismertük, e kötetében új arcait is megmutatja: a nagyobb, összefüggő struktúrában gondolkodó íróét egy kisregénnyel, valamint filmes látásmódját egy filmnovellával, amely mind hangulatában, mind témájában a magyar filmírás legjobb korszakát idézi meg.

Részlet a kötetből

Túl forró vagyok én a férfiaknak. Állandóan hideg vizeket öntenek hozzám, hogy meg ne égessék a szájukat és fogyasztható legyek. Nem értem én ezt a szeretet-adagolást. Jó esetben naponta kiporciózzák a jó szót. Nem kapsz többet, ma már kaptál. Mintha bizony a szeretetből létezne túladagolás. Én sosem méricskéltem, mikor mennyi illeti meg azt, akit szeretek. Szerelmem mély, heves sodrású és parttalan. Lehet, hogy ezek nem tudnak úszni?

Nem bírom ki, hogy akár egy napom is simogatás nélkül teljen. Ha nem jön magától, inkább elősimogatok. Előre köszönni nem szégyen. Sose felejtem el azt a kismamát, aki velem egy időben szült, a szomszédos ágyon. Szenvedett nagyon. Órákig. A bába néha ránézett, letörölte a verejtéket a homlokáról, mondott pár gyakorlati tanácsot, de semmi több. Egy simogatás, az kellett volna! A kismama nem bírta tovább, elkapta a bába kezét és lassan simogatni kezdte vele a saját fejét. Még ez is több volt, mint a semmi.

Úgy érzem magam, mint a menhelyi kutya, akit minden nap meglátogat egy kedves ember, és amikor már kezdene megbarátkozni vele és a jövendő gazdit látja benne, nem jön többé. Vagy mint a hajótörött, aki hosszabb ideje él egy lakatlan szigeten. Egyszer csak jön egy hajó, többször körbejárja a szigetet, de a hajótöröttet nem veszi fel, mert nem az, akit keresnek. Amúgy is, láthatólag egész jól berendezkedett erre a magányos életre.

Cosi fan tutte, mondta ő, és átölelt. Sétáltunk tovább. Cosi, mondtam én, és összemosolyogtunk. Ezt a választ várta. Mind így tesznek. Mind. Mosolyogtunk és sétáltunk tovább. Mert tudtuk, hogy mi se tettünk volna másképp.

Apám stikában halt meg, a hátam mögött. Átvert! Nem szólt előre. Semmi jelét nem adta. Ezért nem is mentem hozzá gyakrabban, mint szoktam. Az utolsó napokon pláne nem voltam nála. Jól volt. Szépen gyógyult a tüdőgyulladás után. Éppen akkor voltam nála, amikor kezdődött. Na, akkor bizony nem adtam volna egy fabatkát se az életéért! Hangosan hörgött, fújtatott, szörtyögött. Nem engedtem, hogy az otthonból kórházba vigyék. Még meghalasztják ott nekem! Aztán rohamosan javulni kezdett. Napról napra tért vissza belé az élet. A szeme csillogott, az étvágya visszatért. A tréfálkozó kedve is. Hogy szeretett bennem gyönyörködni! De szép vagy, te! – mondta kedvtelten. Na, ha bókol, minden rendben van. Bíztam benne, hogy ezt is, mint annyi mást, túléli. Váratlanul ért a telefonhívás. Pedig a hétvégén terveztem, hogy meglátogatom. Kicselezett. Ezért nem tudom még mindig felfogni, hogy nem él, pedig már el is temettük.

Álmomban teszem rendbe elhibázott életemet. Akik ellen vétkeztem, feloldoznak. Ártatlanságomért bűnhődöm. Milyen kár, hogy nem ismertelek korábban! Jó szerető lettél volna. Olyan fogamra való, amilyent mindig is elképzeltem magamnak. Olvasom a könyvedet és váltig bánom, hogy nem én vagyok a nő, akivel szerelmeskedsz benne. De az is lehet, hogy egyszerűen csak jó író vagy.

Emlékszem, gyerekkoromban képes voltam angyali nyugalommal végignézni egy mérgezett macska haláltusáját. Legföljebb némi érdeklődést mutattam, szánalmat semmiképp. Unokanővéremmel falun marokszám gyűjtöttük a krumplibogarakat és tapostuk őket rakásra. Az éteres vattával kibélelt üvegben vergődő bogarak kínlódása is hidegen hagyott. Feladat, természetrajz órára. A hal, ahogy csapkod, miután fejbe vágták, vagy a csirke, amely levágott fejjel is rohangál még az udvaron. Érdekes látvány. A disznóvágás is. Egy gyerek atavisztikus érzéketlenséggel viseltetik a természet véres eseményei iránt. Érdeklődés, borzongás, némi rejtett kéjérzés. Ennyi, amit érezni képes. Emlékszem, később, a mártírok életét olvasgatva, vagy a róluk készült festményeket nézegetve, vissza-visszatértem a naturalista leírásokhoz, és elmerültem a kínzások, keresztre feszítések szemlélgetésében. Elborzasztott, de vonzott is, mint gyilkost a merénylet színhelye. Később megtudtam, mi a szenvedés. A magamé, de a másé is. Felnőtté váltam. Azóta kerülöm a fájdalmat. Betegesen menekülök előle és igyekszem nem okozni másoknak. Ezt hívják civilizációnak? A szadisták benne ragadtak egyfajta infantilis állapotban? Az ősi érzéketlenségben? Véget ért a szerelmünk, s ezzel meghalt maga a szerelem is, ami éltetett. Vádollak érte, mert ennek nem így kellett volna történnie. Mindennek meg kell adni az idejét: a kibontakozásnak, a virágzásnak, a hervadásnak, a halálnak. Szerelmünk nem természetes halállal múlt ki. Megölték. A gyilkos te vagy. Vádollak! J’accuse!

Ma is megyek egyedül moziba, színházba, túrázni, utazom külföldre, belföldre, járok társaságba. De milyen más volt, amikor ellenedre jártam, mint most, amikor nem vagy és nincs ki ellenében csakazértis jól érezzem magam, bosszúból, hogy lám, megint mit hagytál ki, én bezzeg! Gyenge voltál. Minél gyengébb, én annál erősebb és dacosabb. Most nincs kivel dacoljak, nincs kiről elrugaszkodjak. Nincs a gyenge, akivel szemben én erős vagyok. Amióta nem vagy, csak csetlek-botlok és baj, baj hátán ér. Érdekes, mindig a fényképezőgép elkattanása utáni pillanatban kacagnak fel a legfelszabadultabban az emberek. Akkor mindenkinek szép és őszinte a mosolya. A kattintás után kéne kattintani! A koncerten a ráadás szám a legoldottabb, és mindig jobban sikerül, mint az egész koncert. Miért nem áll csupa ráadásból az élet?

*

Frideczky Katalin: Újratervezés. Trió. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2020.

Részlet Handó Péter: Sodrásban sodrás van című kritikájából

Az első írás a kötet címét is adó Újratervezés. Műfaját tekintve weboldalra írt, fiktív napló, amiből egyrészt következhetne az is, hogy a legutolsó bejegyzés a legelső, a szövegeken keresztül visszafelé haladhatunk az időben, és amennyiben az egyes szövegelemek között kapcsolatot tételezünk fel vagy találunk, akkor a könyvben előbb olvasható visszautalásnak tekinthető, magyarázatára, értelmezésére szolgál a későbbieknek. Másrészt feltételezhetjük, hogy a képzelet termékeivel van dolgunk, s a képzelet ez esetben a múlt újrajátszására tett kísérletnek tekinthető. Ám maradjunk a hagyományos olvasási gyakorlatnál, különben a mű úgy szólal meg, mint egy zenedarab reverséje!

Az Újratervezésben szerkesztés és tartalom tekintetében sok párhuzam fedezhető fel a szerző 2013-ban megjelent Álomszőttes című „törmelékregényével”. Mindkettőben esszéisztikus rövidprózák, elbeszélések, aforizmák váltakozásából, pulzálásából áll össze a szövegegész, bontakozik ki, tárul föl egy emberi sors. Frideczky Katalin sorsa, sorsfikciója. Valóság, látomás, álom – és interpretációi – szőttesével van dolgunk mindkét műben.

A minőségi rövidpróza sallangot nem tűr. Hosszabbá – blogfantáziává – összeállva sem. Az Újratervezés befogadása során elsődleges fontosságú, mi és hogyan illeszkedik össze, rétegződik egymásra, milyen kapcsolódási pontok, kapcsolatok, kötőanyagok tartják egyben a szöveget. E bizonyos szőttes megalkotásához az egyik legfontosabb eszköz a motívumok visszatérése, megismétlődése új kontextusban: a szerző azonos témájú szövegeket szerkeszt egymás közelébe. Például a „blogbejegyzések” elején az idegenségérzés különböző stációiba pillanthatunk be egy orvosi rendelőben, egy tüntetésen, egy közösségi rendezvényen, egy vendégségben történtek során, vagy később a családi és párkapcsolatok megjelenítésekor. Visszatérő mondatokkal, mantrázásukkal él, mintegy szakrális síkra emelve ezzel az eseményeket.

A teljes kritika az Irodalmi Jelenen olvasható.

Ízelítő a kötet Írók Boltjában rendezett bemutatójából

Kendőzetlenül, de nem szemérmetlenül

Az alcím – Trió – szintén beszédes momentuma a könyvnek, amelyben három ciklus szerveződik eggyé: ezek felelgetnek egymásra, bizonyos tételeik ismétlődnek, egyes szólamok újra és újra előkerülnek, mígnem egy ciklusban kiteljesednek. A hármasság más szempontból is fontos motívum, például a háromszögtörténetekben. Ilyesféle hármas volt a szerző életében – amelyet szintén feldolgoz a könyvben –, amikor megismerkedett egy orosz fiúval Leningrádban, és itthon kellett hagynia a vőlegényét. Ezek a választások sorsszerűek – mondta Frideczky Katalin. A könyvet egyébként áthatja az önéletrajziság, s mint a szerkesztő megjegyezte, Frideczky nem az az író, aki mindenáron igyekszik elrejtőzni az elbeszélő mögött. Ezzel együtt akkor sem túl direkten személyes, ha egyes szám első személyben ír, kiválóan elemeli a valóságtól a szövegeket. „Mindig vállaltam magam, de fontos, hogy azért ezek a történetek nem fotográfiák, nem a valóság egy az egyben leképeződései – felelte az író. – Eléggé kitárulkozó vagyok, de remélem, nem szemérmetlen. Kendőzetlenül és őszintén nézek szembe magammal, ezért is írok sokszor egyes szám első személyben, még akkor is, ha egy férfi bőrébe bújok, vagy egy szerelmi háromszög esetén a másik nő bőrébe. Valójában mindenki bőrében én vagyok.”

A több szerepben egyszerre megbúvó én igazi terepe az álom. Az elbeszélések, töredékek jelentős részét teszik ki az Álomszőttes kötetből már ismerős álomnovellák. A szerző elmondta, nem mindig jegyzi le az álmait, de ha igen, akkor úgy hagyja őket, a maguk nyers valójában, nem dolgozik rajtuk. Ezeken keresztül fejti meg magát, és nagyon sokat segítenek az éber életében. A korábbi Álomszőttes édesanyja elvesztése után keletkezett. „Fél évig elvesztettem a szavam, nem szóltam senkihez” – mondta Katalin. A jelen kötet első ciklusa, a Blogfantáziák című az álomszövegek mellett más töredékes, spontán lejegyzett gondolatokat, villódzó impressziókat is tartalmaz, s mint a szerző elmondta, ez a mozaikos szerkesztettség az ő igazi műfaja. Ha ezeket kidolgozná, feldúsítaná, máris veszítene a szöveg a tömörségéből, fajsúlyából. Ha viszont a kis mozaikokat távolról nézzük, összeáll a nagy egész. Az álomnovellákból ízelítőt is kaphattunk, Frideczky Katalin felolvasta a szerkesztő két választását. Jellemző ezekre az írásokra az örkényi groteszk túlfeszítése – állapította meg Laik Eszter –, mintha az egyperceseket megtöltenénk tragédiával, és nem adnánk meg a végén az örkényi feloldást.

A teljes tudósítás az Irodalmi Jelenen olvasható.