Kendőzetlenül, de nem szemérmetlenül

A zeneiség Frideczky Katalin legújabb kötetének is jellemzője – egy „triót” vehet kézbe az olvasó. Az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában megjelent, Újratervezés című prózagyűjteményről az Írók Boltjában beszélgetett a szerzővel Laik Eszter szerkesztő.

Az Írók Boltjában összegyűlt közönség soraiban sok ismerős arc bukkant fel, köztük az Irodalmi Jelen némely szerzője is, de mint Frideczky Katalin tréfásan megjegyezte: „a legértékesebb olvasó az ismeretlen olvasó”, és ilyenekből is akadt szép számmal. A beszélgetés a könyv címétől indult: Laik Eszter szerkesztő újrakezdés-történeteknek nevezte a kötetben felvonuló írásokat, és azt firtatta, vajon az író életében is meghatározó-e ez a mozzanat. Frideczky Katalin úgy válaszolt: maga az írás is egy újrakezdés az életében, új pálya, s a könyv anyagát összeállítva vette észre, milyen jellemző szervezőerő az „újratervezés” az írások esetében. „Amúgy szeretek kirándulni és eltévedni – tette hozzá a szerző –, ilyenkor mindig nagy feladat, hogy megtaláljam a helyes utat, és ne ragadjak éjszakára az erdőben. Hasonlóképpen rengeteg választható út, buktató akad az életemben. A kirándulás jó analógia arra is, hogy szeretek visszatekinteni, ugyanakkor sosem fordulok vissza. Eddig még vettem az akadályokat, és most olyan korba léptem, amikor az ember elgondolkozik, honnan jött, hová tart, és mire jutott. Ez a kötet is ebből született.”

Az alcím – Trió – szintén beszédes momentuma a könyvnek, amelyben három ciklus szerveződik eggyé: ezek felelgetnek egymásra, bizonyos tételeik ismétlődnek, egyes szólamok újra és újra előkerülnek, mígnem egy ciklusban kiteljesednek. A hármasság más szempontból is fontos motívum, például a háromszögtörténetekben. Ilyesféle hármas volt a szerző életében – amelyet szintén feldolgoz a könyvben –, amikor megismerkedett egy orosz fiúval Leningrádban, és itthon kellett hagynia a vőlegényét. Ezek a választások sorsszerűek – mondta Frideczky Katalin. A könyvet egyébként áthatja az önéletrajziság, s mint a szerkesztő megjegyezte, Frideczky nem az az író, aki mindenáron igyekszik elrejtőzni az elbeszélő mögött. Ezzel együtt akkor sem túl direkten személyes, ha egyes szám első személyben ír, kiválóan elemeli a valóságtól a szövegeket. „Mindig vállaltam magam, de fontos, hogy azért ezek a történetek nem fotográfiák, nem a valóság egy az egyben leképeződései – felelte az író. – Eléggé kitárulkozó vagyok, de remélem, nem szemérmetlen. Kendőzetlenül és őszintén nézek szembe magammal, ezért is írok sokszor egyes szám első személyben, még akkor is, ha egy férfi bőrébe bújok, vagy egy szerelmi háromszög esetén a másik nő bőrébe. Valójában mindenki bőrében én vagyok.”

A több szerepben egyszerre megbúvó én igazi terepe az álom. Az elbeszélések, töredékek jelentős részét teszik ki az Álomszőttes kötetből már ismerős álomnovellák. A szerző elmondta, nem mindig jegyzi le az álmait, de ha igen, akkor úgy hagyja őket, a maguk nyers valójában, nem dolgozik rajtuk. Ezeken keresztül fejti meg magát, és nagyon sokat segítenek az éber életében. A korábbi Álomszőttes édesanyja elvesztése után keletkezett. „Fél évig elvesztettem a szavam, nem szóltam senkihez” – mondta Katalin. A jelen kötet első ciklusa, a Blogfantáziák című az álomszövegek mellett más töredékes, spontán lejegyzett gondolatokat, villódzó impressziókat is tartalmaz, s mint a szerző elmondta, ez a mozaikos szerkesztettség az ő igazi műfaja. Ha ezeket kidolgozná, feldúsítaná, máris veszítene a szöveg a tömörségéből, fajsúlyából. Ha viszont a kis mozaikokat távolról nézzük, összeáll a nagy egész. Az álomnovellákból ízelítőt is kaphattunk, Frideczky Katalin felolvasta a szerkesztő két választását. Jellemző ezekre az írásokra az örkényi groteszk túlfeszítése – állapította meg Laik Eszter –, mintha az egyperceseket megtöltenénk tragédiával, és nem adnánk meg a végén az örkényi feloldást.

Mind az álomnovellákban, mind a kötet más darabjaiban újra és újra előkerül az az erős társadalombírálat. Ez azonban sokszor szórakoztató, sőt kacagtató, az írót még az egészen lehangoló helyzetben sem hagyja el a derű. Vagyis az életszagú humor éppoly jellemzője a Frideczky-prózának, mint az elégikusabb hang. „Örülök, ha nem hagyom sokáig szenvedni az olvasót” – jegyezte meg Katalin –, persze van, amikor otthagyom egy horoggal a gyomrában. Egyébként magamat sem kímélem, az irónia saját irányomban is működik.” Erre később példát is hallhattunk, amikor Laik Eszter felolvasta az Egy barátság vége című kisregény néhány igazán fanyar sorát.

Ez a bizonyos kisregény a trió középső darabja. „Olyan korba léptem – fogalmazott az író a mű keletkezése kapcsán –, amikor úgy érzem, el kell számolnom az emberi kapcsolataimmal, tisztáznom kell azokat.” Az életrajzi ihletésű történet egy kisgyerekkortól ívelő barátság történetét, illetve annak felbomlását öleli fel. Az író elmondta, megragadta a képzeletét, hogy manapság a virtuális térben bárkit „kivégezhetünk”, vagyis eltüntethetjük az életünkből úgy, hogy nem tapad „vér” a kezünkből. A történet izgalmát az adja, jegyezte meg Laik Eszter, ahogyan a két karakter, a két barátnő eljut a szakításig – az olvasó ezt a félelmetes, tűz és víz küzdelmet kísérheti figyelemmel. Frideczky Katalin hozzátette a történet saját élményanyagával kapcsolatban: „Mindig azt gondoltam, én magam vagyok ebben a kapcsolatban a gyenge és a befolyásolható, végül kiderült, hogy én voltam a menedék és a segítő. De hát az egész élet egy önmegismerő folyamat, és mostanában úgy érzem, kezdem jól kitölteni a bőrömet, a helyemen lenni” – fogalmazott az író.

A kötet harmadik ciklusát egy filmtervezet alkotja. A Leningrádban, Budapesten és Szegeden játszódó történetben a főhősnő, Juli ösztöndíjas ideje alatt a Szovjetunióban hozzámegy egy orosz fiúhoz, de a kor bürokratikus viszonyai miatt nem élhetnek együtt, egy városban. A konfliktus akkor áll elő, amikor Juli életében felbukkan egy magyar fiú. Mint a szerkesztő elmondta, igazi meglepetésként hatott rá, amikor elolvasta a forgatókönyvet, ugyanis olyannyira működőképes és plasztikus, hogy az ember szeme előtt valóban pereg a film, látja maga előtt. Az elevenen ábrázolt miliő a hetvenes évek egyszerre sírásra és nevetésre késztető abszurd, bürokratikus sajátosságait kelti életre. Frideczky Katalin is megerősítette: sokan dicsérték a filmterv képszerűségét. Egyébként saját élményeiből merített – zeneművész-hallgatóként először egy évig élt Leningrádban, majd ezt az ösztöndíjat hosszabbíttatta meg. „Gyakran lázítottam a népet” – fogalmazott humorral Frideczky Kati, és ez a lázadó figura köszön vissza Juli alakjában. A legtöbb kötete – immár a hatodiknál jár – ezeket az évtizedeket dolgozza fel. Ha ír az ember, a kor krónikása is, mondta Katalin. Az életrajz is a kor lenyomata, egy megélt valóságé. Ahogy Göncz Árpád is fogalmazott: 1956 annyiféle, ahányan megélték.

Búcsúzóul a kötet aforizmáiról ejtettek szót a beszélgetők, amelyek szintén kiemelkedően jól sikerült darabjai a könyvnek. Ezek a csattanós töredékek hol személyesebbek, hol általános emberi gyarlóságainkra világítanak rá, hol társadalomkritikus mondatok, de mindig megcsillan bennük a velős, Frideczky-féle életbölcsesség – állapította meg a szerkesztő. Például: „Trianon olyan a magyaroknak, mint a levágott lábú ember talpviszketése. Kínzó, de nem lehet megvakarni.” Vagy: „Vemhes velem az élet. Hamarosan kivet magából. Befordultam a szülőcsatornába. Még nem tudom, hogy váratlanul, vagy a kihordott időmben szül halálra.” Laik Eszter megjegyezte, az aforizmákban mintha szüntelen felbukkanna egy lírikus is. Az író elmondta, nemrég költőként mutatták be egy esten, s bár ő tiltakozott, ehhez ragaszkodtak, így végül elfogadta a költői titulust. Frideczky Katalin egyébként idén lesz hetvenéves, és mint elmondta: erre az évfordulóra minden olyasmit szeretett volna megjelentetni, ami fontos számára, mintegy rendezve tartozásait. Az Újratervezés című kötet ennek az emlékezetes lenyomata.

Tőke Ildikó