Petrovics István az Úr 1824. esztendejének végén családját felkarolva Félegyházára költözött, ahol kibérelte a helyi mészárszéket, nem is sejtvén, mekkora istenkísértésre ragadtatta magát. Félegyháza ugyanis színmagyar város volt, lakói színmagyarok voltak. Ráadásul nem is csak úgy, egyszerűen színmagyarok, hanem egyenesen kunok, amin valami olyasmit tessék érteni, hogy a magyarok közt is magyarabbak. Így talán érthető, hogy a derék félegyháziak némi gyanakvással tekintettek az új, tisztázatlan származású jövevényekre. A lakosság vegyes, ám leginkább ellenségesnek mondható érzései a város elöljáróit sem hagyták hidegen. Hosszas tanácskozás után arra jutottak, küldöttséget menesztenek a mészároshoz, hogy egyszer és mindenkorra tisztázzák a Petrovics család státuszát.

Nagy elhatározással lépett a hat fős delegáció Petrovics István „hivatalába”. Erdősy uram, a küldöttség vezetője eltökélte, hogy kertelés nélkül a tárgyra tér, de az üzlethelyiségbe érve megtorpant. Volt Petrovics István személyiségében valami elgondolkodtató… Talán robosztus termete… Vagy az az apró, de beszédes momentum, ahogy egy kézzel a tőkére emelt egy fél disznót, miközben a másikban impozáns méretű bárdot szorongatott… A hivatal képviseletében járók maguk sem tudták, miért, de azon mód szimpátia ébredt bennük a derék mészáros iránt. Talán az életösztön tette.

A pillanat varázsa azonban elmúlt, és Erdősy ráébredt, hogy valamit mondani kell, és pedig neki, egyrészt mert ő a küldöttség vezetője, másrészt pedig mert társai némileg kifogásolható, ám teljesen érthető módon tőle egy lépéssel lemaradva megálltak. Erdősy tehát köhintett egyet, mert abból nem lehet baj, és addig is gondolkozhat…

– Khm…

– Adjon Isten! Mi tetszik? – kérdezte udvariasan Petrovics.

Hmmm… Jó kérdés, gondolta Erdősy. Meg kell hagyni, jól jár az agya ennek a mészárosnak.

– Bocsássa meg alkalmatlankodásunkat, Petrovics uram. A nevem Erdősy, és… khm… Ami azt illeti, a város képviseletében jöttünk… Tudniillik vizsgálódásra…

Petrovics ekkor letette a bárdot. Amikor azt mondom, letette, úgy értem, hogy egyetlen lendítéssel kettészelte a fél disznót úgy, hogy a bárd beleállt a tőkébe akkora erővel, hogy a műveltebb szemlélőnek azonnal az exkaliburt juttatta eszébe, a sziklába ágyazott csodakardot. A delegátusnak szeme se rebbent. Csak biztos, ami biztos, hátrább léptek egyet.

– Megtudhatom, mi a vizsgálódás célja? – érdeklődött Petrovics, miközben véres kezét egy rongyba törölte.

– Nos, mint talán azt kegyelmed is tudja, Félegyháza büszke hagyományaira, hogy úgy mondjam… Állíthatom, nincs magyarabb város az országban, de még külföldön sem!

Petrovics nem szólt, várakozó pillantást vetett a beszélőre. Erdősy egyébként nagy prókátor volt, életében először azonban remekül meg lett volna a kitüntető figyelem nélkül is. Honnan, honnan nem, ezzel kapcsolatban még az is eszébe jutott egy pillanatra, hogy a polgármester egy akasztani való gazember. De kénytelen volt folytatni, amibe belekezdett.

– No és hát felmerültek bizonyos – jelzem, minden bizonnyal alaptalan – kételyek méltóságod, és nagytiszteletű famíliája nagybecsű származását illetően…

No de erre a szóra már közelebb lépett Petrovics.

– Tán a tisztelt uraknak valami kifogása van a származásom ellen?

Erdősy most már egész biztosan szeretett volna másutt lenni.

– Higgye el, nekem is épp oly kellemetlen, de hát valóban az a benyomás alakult ki a város lakóiban épp úgy, mint elöljáróiban, hogy…

Ekkor bátorságot merítve előre perdült Patkós Józsi, a legifjabb, leghetykébb valamennyi közt, és pökhendin kibökte:

– Egyszóval arról van szó, hogy kelmed nem kun!

A delegáció többi tagja ereiben megfagyott a vér. Tudták, hogy a Patkós gyerek még bajt hoz rájuk a forrófejűségével. Nem is akarták volna magukkal hozni, de hát mit lehetett tenni, atyja, az ügyész, ragaszkodott a delegálásához.

Petrovics úr egészen közel lépett, és úgy kérdezett vissza:

– Nem-e?

– Nem biza’, márpedig ebben a városban nincs helye mindenféle jöttmenteknek!

Patkós fiatalemberekre jellemző módon egész belemelegedett mondandójába. Elszántan nézett a szó szerint nagy ember szemébe, pedig ha körülnéz, láthatta volna, hogy társai már mind a kijárat közelében csoportosulnak, a gyors menekülés reményében. Ha másból nem is, talán ebből a körülményből megsejthette volna, hogy rossz úton jár.

– Vagyok olyan kun, mint bárki kegyelmetek közül! – szögezte le ijesztően nyugodt hangon Petrovics.

– Bizonyítsa be, bár én egy szót sem hiszek ebből a maszlagból! – vágott vissza Patkós Józsi, és mint olyan ember, aki akkor sem veszi észre az életveszélyt, ha felrúgja, lendületből hozzá tette:

– Maga… maga tótszármazék!

Petrovics mozdulata annyira gyors volt, hogy Patkós Józsinak hosszú pillanatokba tellett, míg sikerült magában összeraknia az eseményeket annyira, hogy felismerje az ok okozati összefüggést sajgó álla és a között a furcsa körülmény között, hogy hirtelen a helyiség túlsó sarkában találta magát. Erdősy uramék tiszteletteljes ámulattal követték önsors rontó társuk röptét, majd mikor elkapták Petrovics várakozással teli pillantását, melyet feléjük vetett, Erdősy gyorsan kijelentette:

– Kun!

– Kun! Igazi kun! – helyeseltek a többiek.

– Tudhattuk volna már a nevéből is! – tette hozzá Bíró Pali készséges túlbuzgalmában.

– De hisz Petrovicsnak híják! – nyöszörögte fájdalmasan Patkós Józsi a sarokból.

Egy pillanatra megfagyott a levegő.

– Akkor tényleg kun! – zárta le a vitát Erdősy uram, majd érzékelvén, hogy mit sem enyhült a fagyos légkör, idegesen hozzátette:

– És kérnék még másfél kiló marha szegyet!…

Petrovics erre csodálkozva felhúzta a szemöldökét, de aztán szó nélkül visszaindult a tőkéhez, ahol a bárdot hagyta. Erdősy az előzmények után nem volt biztos benne, hogy szeretne itt lenni, amikor a mészáros ismét kézbe ragadja a gyilkos eszközt. Sose lehet tudni, ezekkel a tüzes fejű kunokkal.

– Á, nem, tudja mit? Majd leküldöm az asszonyt! Úgy is kell még más is…

Azzal gyorsan meghajoltak, a sarokból kikanalazták Patkós Józsit, és megkönnyebbült szívvel távoztak.

Erre az esetre mondta később Petrovics:

„Engemet ezen Nemes Kun társaság ápolgató kebelébe vett érdemeimért.”