Jelige: Abszurd eset – Oltásos mese

Ma megtörtént az első. Időpontra mentem az oltópontra. Azon izgultam, hogy vajon odatalálok- e, ez volt a legnagyobb parám.
A kórház oldalán  nagy piros táblákon virított, az útbaigazítás. Ahogy belül kerültem a kerítésen, az aszfalton megtaláltam a további jeleket, kanárisárgával felfestve. Kanyargós úton jutottam el a kijelölt épületegyüttesig. Legalább ötven ember állt sorba. Szabálykövető állampolgár lévén, az utolsó mögé csatlakoztam.
Bevallom, nem örültem, hogy ilyen sokan vannak előttem. Nekem azt mondták, a tegnapi nap folyamán beoltottak, hogy kiválóan szervezett ütemben zajlik az akció. Akkor mi ez a turistacsoport?
Néhány pillanat múlva, kék ruhás rendőr őrnagy lépett a csoport mellé, jó tíz méter távolságra.
– Ha jól tudom, itt mindenki a Frizurára vár. – kiáltotta ércesen.
Az embermassza hirtelen balra fordult.
– Igeeeen! – szólaltak meg néhányan.
Én csöndben maradtam. Gondolataim sebesen cikáztak a fejemben.
– Biztos egy üzem, vagy gyár, esetleg iroda. Tuti, hogy egy  külön szekció, vagy szekta. Egyen frizurájuk lesz.
Mintha véletlenül jártam volna arra, lecsatlakoztam a fodrászatra várókról. Különben is növesztem a hajam. Megkerültem az őrnagyot, mert kicsit arrébb észrevettem egy négy-öt főből álló mini alakulatot.
Elindultam feléjük. Hamarosan kiderült, hogy bejárat is járt a csoporthoz, ami egy  pillanat alatt elnyelte az imént ott sorakozó embereket.
Terepszínű ruhás, őszes, kulturált, katona irányításával történt az alkalmi beléptetés.
Mivel rendben voltak a papírjaim, simán átengedett, a következő állomásra.
Ott a kollégája, szintén átfutotta a passzust, aláírta és mehettem tovább.
Fiatal katonalány fogadott a folyosón, hőt mért. Kicsit izgultam, mi lesz, ha kiesek a pályáról, lámpaláz miatt, de nem, éppen befértem az élő státuszba szerény 34.4 hőmérsékletemmel. Ő már nem adta vissza, gondosan végigkörmölte az x-eket a lapomon.
– Egyenesen, aztán jobbra! – utasított kedvesen.
Igaz, tájékozódási futást nem nyernék, mint az udvari példa igazolta, de beltéren nagyszerűen teljesítettem a távot.
Egy kisebb terembe értem. Leültem. Két perc múlva egy fekete szemüveges
fehér ruhás alkalmazott szólította a soron következő két embert.
A nevüket szinte úgy betűzte. Az arcfelépítésükből ítélve, ázsiai fiatalemberek eltűntek a folyosó mélyén. A következő turnusba kerültem be. Most négyen követtük a hölgyet. A következő szoba sokkal nagyobb és szelősebb volt.
Percenként szólították a várakozókat. A bal karomba kaptam, rendkívül kedves, odafigyeléssel. A mantrát frissen csapolva öntötte a szakember egy csiszolt pohárba, megvárta míg megkóstoltam és utánatöltötte, így egy cseppnyi hiányérzetem nem maradt.
Némi várakozás után, elhagytam az objektumot.
Az udvaron a turistacsoport létszáma nem apadt, hanem megkétszereződött.
Mivel uram ragaszkodott az új Frizurához, neki kezdtem az anyaggyűjtéshez.
Zöld kabátos hölgyet és fekete-piros ballonos férfit szemeltem ki alanynak.
Mivel magam is rendelkeztem némi ismerettel, gördülékenyen zajlott a kommunikáció. Szinte befejeztem a mondataikat.
A hallottak alapján elindultam a sor mellett előre. Vékony női hang szólt utánam: – Hölgyem, várjon! Hamarosan fognak osztani még karszalagot – magyarázta.
Gyorsan lefuttattuk a bartert. Ő foglalja a helyet, nekem is, addig szerzek karkötőket. Figyeltem mint két szurikáta. Végre kinyílt a tolóajtó és kilépett az őrnagy.
Odatipegtem hozzá, elszavaltam a versem. Válaszként udvariasan visszatessékelt a menetoszlopba. A szokás hatalma. Érkezési sorrendbe, igazságosan osztották a narancsszínű papírcsíkokat.
Mikor átadta, rám mosolygott.
– Ugye nem kellett nyavalyogni, megkapta a cuccot! – mondat villogott a szemében.
A sor egyre nőtt, a vége eltűnt egy kanyarban, fogalmam nem volt hányan lehetnek mögöttünk.
Majd jött egy barna copfos negyvenes katonanő.
– Azta kurva! – nézett végig az embertömegen.
Majd sarkon fordult és elvágtatott.
A mögöttem lévő hetvenes, jól szituált, szőkésbarna hölgy folyamatosan csicsergett barteres  biznisz nőmnek.
– Ez a Frizura a legjobb, hiszen ez a legdrágább, a Mondode fele annyiba kerül, a
Sóhajócska, ahhhhh, nem is érdekes! – csivitelte.
– Nekem jó lett volna a Sóhajocska is – válaszolta a megszólított kismama.
– Csak nem lehet, mert szoptatok!
Nem szóltam hozzá a diskurzushoz, hisz alig félórája egyesültem a sokat emlegetett Sóhajocskával, éreztem szemem ferdülését és már alig tudtam magyarul kifejezni magam, sőt kezem fején az öregkori májfoltok sárga tavakban úszkáltak.
Végre megérkezett az uram. Helyet cseréltünk, átadtam neki a zsákmányt, amit azonnal a csuklójára rögzített.
Nem tudtam mennyi ideig tart ez az erőltetett menet, képtelen lettem volna ott maradni, inkább megnéztem a szemközti használt ruhás tavaszi kínálatát.
Az árukészlet tüzetes átvizsgálása után, csodás darabbal gazdagodott a gardróbom.
Mivel, még mindig oldalvágányra kényszerültem, kerestem valami padot, fájtak már a lábaim nagyon.
Miután kényelmesebb pozitúrába kerültem, elgondolkodtam.
Vajon mennyin múlott, hogy a sokaság nem támadta meg a két tisztet, akik a szalagokat osztották, ha egy ember elindul, nem szívesen lettem volna a helyükben. Láttam a Parfüm c. filmet, tudom miről beszélek.