Jelige: Góbé-19 – Kalandok, járvány idején

Mikor 2020 elején kitört a koronavírus járvány, azt mondtam, hogy jobb lesz minél hamarabb elkapni, mert van még elég kórházi ágy, orvos és asszisztens, aki meggyógyítson, és ha netán rosszra fordul a dolog, a temetkezési vállalkozók sincsenek még túlságosan leterhelve, így nem maradunk temetetlenül. Később már esetleg, ha sokan kapják el a vírust, akkor a felsoroltakból mind-mind hiány fog mutatkozni.  Ugyanakkor a kezdetekkor még kevés lélegeztető gép állt rendelkezésre, és abban is reménykedhettem, hogy ha sor kerül a mesterséges lélegeztetésre, akkor azt szájról szájra fogja végezni egy csinos asszisztensnő.

Ezek után szerencsésen elkaptuk a vírust felségemmel együtt, és úgy megúsztuk, mint általában az úszóversenyek döntőjében résztvevők, akik közül egy sem szokott vízbe fúlni. Mi sem haltunk bele a vírusba.

Már nem féltünk a COVID-19-től és olyan bátrak lettünk, mint mostanában a kukázó medvék, akik nem félnek az embertől sem. Elhatároztuk, hogy felkerekedünk, és mintha sok pénzünk lenne, felülünk a repülőre és meglátogatjuk utódainkat Németországban.

Bukarestben a reptéren rezesbanda várt, és virágcsokrokkal fogadtak, mert más utas rajtunk kívül alig lézengett. A repülőgép, annyira üresen szállt, hogy lefeküdve tudtunk utazni, külön sorban.

Kitöltettetek egy papírt, hogy hová megyünk, mert elméletileg 10 nap karanténba kellett volna vonuljunk.  Persze tudtuk, hogy a kutya sem tudja ellenőrizni, hogy a megadott címen vagyunk-e, mert ahhoz házkutatási parancsra lenne szükség. Kezdetben egy darabig még otthon csücsültünk, de látva, hogy senki sem érdeklődik utánunk elindultunk világot látni.   Bátran mentünk vejemmel Hamburgban a vigalmi negyedbe, mert tudtam, hogy nem mer beárulni feleségemnél, mivel én és is hasonlóképpen cselekednék vele, és így működik az omerta.

Németországban majdnem minden zárva tartott, jobban mondva félig nyitva állt. Az üzletek ajtaját résnyire nyitották csak ki, és ki volt téve egy telefonszám, amit fel lehettet hívni vagy csak be kellett szólni, és máris hozták a kívánt árut, vagy hazaküldték a magadott címre.

A célnál, ahová értünk csajok a kirakatban az átlátszó függöny mögött (félig titokban) kínálgatták bájaikat, illetve magukat. Mivel, mi nem akartuk haza szállítani őket, mert esetleg otthon nem arattak volna osztatlan sikert, úgy döntöttünk, hogy bemegyünk, ami természetesen nem volt törvényes, de üzlet az üzlet, a madam beleegyezett. És baj akkor kezdődött. Mert magánházba a rendőrségnek nincs joga csak úgy bemenni, de hivatalos helyre ellenőrizni bemehetnek. Így kaptak minket derékba, gatyában. Nem volt mit tenni. A vejem haza tudott menni, lévén német személyije és negatív tesztje. Én maradtam mondván, hogy ott tartózkodom karanténban, csak mivel menekült vagyok nincsenek papírjaim. A főnöknő is állította, hogy igazam van, és valóban hozzájuk jelentkeztem be.

A vejem otthon azt mondta, hogy az utcán kaptak el és állami karanténba tettek, ahonnan tíz nap után engednek ki.

A rend őrei azt állították, hogy még jönnek ellenőrizni. (Úgy tűnt ismerték a helyet.) Így nem volt mit tenni, sátrat vertem az örömlányok között. Mivel ők is tudták, hogy vaj van a fejünkön, befogadtak, és a madam azt monda, hogy enni, inni adnak, de egyéb szolgáltatásokra ne számítsak.
És úgy is történt. Csak az volt a helyzet, hogy karácsony lévén a lányoknak nemigen volt kuncsaftjuk, és unták magukat. (Úgy látszik házhoz nemigen merték hívatni őket.) Meg attól is féltek, hogy kiesnek a formából (a mesterségből), ha nem gyakorolják. Az elején még nem volt baj, mert az újdonság erejével hatottak rám, de aztán sok, ami sok, sokkolt a dolog, és már valahogy elment a kedvem az egésztől. Később arra hivatkoztam, hogy lehet COVIDOS vagyok, mert fáradtnak érzem magam. Ezért rettentően felháborodtak, mondván, hogy miért nem mondtam az elejétől.

A végén nagy nehezen eltelt a tíz nap, és kiszabadultam. Pontosan akkor járt le tervezett szabadságunk is Németországban, így a hamburgi repülőtérre mentem a karanténból, a lányoktól.  (Akikkel anyanyelvükön tudtam társalogni). Nem is lett volna baj, csakhogy a hölgyek (minő véletlen) is éppen karácsonyi vakációra indultak haza ugyanazzal a géppel. Így régi ismerősként üdvözöltek a fedélzeten. Mikor megpróbáltam elhárítani őket, azt kérdezték: Hát mi van apuskám, (taticule) hát meg sem ismersz minket, miután 10 napot velünk töltöttél?

A nejemnek azt mondta, hogy ők is velem együtt állami karanténban voltak.

Mit tehetett volna, úgy tett, mintha elhinné.