Jelige: Monsieur – Babuci örömére

Lepattant, akár egy rugós-kés a nikkelről. Kleó, a szingli, legnagyobb dühére. Mert Tóni, aki a fészen kinézte magának őt, és durván rátapadt, feladta. Feladta, miután sok hónapon át cseteltek, és ebben aztán minden volt, fantasy, sci-fi, szóval, alaposan feltornáztatta, meglazította, nyirkossá tette a nő fantáziájának szikkadt, fapados járatait. Mert ez a Tóni, egy jóképű, helybéli, pontosan e hónap elsején töredelmesen bevallotta, hogy vége. Hogy azért csinálta ezt az egészet vele, Kleóval,  kizárólagosan elméletileg, mert csak így tudott teljesíteni becsülettel a szerelménél. Akit a fenséges és természetes, egyszerűségében felemelő Ilona névre kereszteltek, de Babuciként szökkent szárba, és vált nyíló, pezsegő, piros virággá. Ha más nem is, de ez erősen megfájdította Kleó szívét. És hát, ha már Tóni és Kleó eljutottak ide, a vallomások eme fejezetéhez, az is kiderült, hogy Tóni évek óta űzi ezt. Kinéz valamely nőszemélyt a neten, megcélozza, de valóban megacélozva megdolgozni az eme célra kialakított szerszámmal, hát nem óhajtja. Mert azt mással csinálja meg. A tiszta szerelem és hűség szent nevében. Babucival.   

Hát ez úgy alakult, hogy Tóni elkezdte. Nem túl tolakodóan, de magabiztosan megtudakolta Kleó lakhelyét, főleg azt hogy kivel lakik, mit, és hol dolgozik. Satöbbi. Kleó nem ismerte ezt a pasit, aki telefonszámot nem adott, kérni viszont kért. Csak úgy, mellékesen a sorok között. És így vált a virtuális beszélgetés egy napi programmá a gyanútlan, bájos Kleó, és Tóni, a titán között. És hamar tért rá a lényegre ez a Tóni nevű ismerős. Ily mondandókkal tarkította áldozatának netcsetes, aprócska, négyszögletes ablakát, mint, Vigyázz, beszúrásnak is beillő beillesztés következik!, vagy Bőségesen ráflesselek a drájvodra!, aztán meg jöttek vadabb, kertem-gyöngyöző virága képeket idéző, és előidéző részek is. Így esett, hogy Tóni a lány, mármint Kleó, napjainak része lett. Pedig személyesen is lebeszélhették, sőt le is bonyolíthatták volna, mindeme gazos-gizgazos, a fiú által nagyon merészen „dárdaszegezésnek” titulált koalícióijukat.

Erős fantáziával megáldott lévén ez a Tóni, plasztikusan és szavahihetően ábrázolja a bozontosból kitörő botladozó változásait, amelyek határozottan nem alkatiak. Hogy le ne maradjon, Kleó is összead apait-anyait, pazar szóképekkel ecsetelve, néha elnagyolva, néha apró, takaros fecnikre szedegetve a szóban forgó, kettőjük között esetlegesen létre jöhető cselekedetek folyamatát. Mi több, az ezek lebonyolítására a bölcs természet által oly mesterien megkreált, és felkent szerveket is. Tóni tűzbe jőve a versenyszellem hevében és nevében, nem hagyja magát letromfolni egy nő által. Megrészegedik. Eldönti, hogy ha törik, ha szakad, túlszárnyalja Kleó fantáziájának ékesszólásait, és még élénkebben ecseteli vágya szárba szökkenését, toronymagasra ívelését, feszülését, jajongását, amint pukkanna már. Átkozott kukkantó. Megjegyezendő, hogy a valóságban satnya, girbegurba, akár egy utcácska, ahol meddő-félben van az éltető nedű, ahol csak csörgedez a tartalék. Vérszegény is lehet, ha csak így, az elméletre cuppan rá. Mert rácuppan. Mert élénken csetel Kleóval, és már sebesen buggyanna ki vágya bő lére termelt kedve nedve. Írva mondja. Mondva írja. Mert pózképet azt nem küldött a bitang, kardhal-dögről, ellenben az övét, Kleóét, biztos hárítás címén, gyors összevisszasággal elnevezte poncsós fruskának, frufrus fruncillának, kacagó-récének, meg efféléknek. Amint nemrégiben kiderült, csupán ébresztegtősdinek használta a virtuális szerető kéjmatróna fantáziáját. Önös módon, a saját részére.

Erősen nehéz lehetett szegény Tóninak. Megy Kleóval a cset, kondul a fiú harangja, béklyóként húzza, cseppenne már el, és közben mondogatja a bősz, ádázul kitörni vágyó, elvetemült óriáskígyónak, hogy ne. Nagy, nehéz küzdelem lehetett, de volt tapasztalata, hiszen évek óta csinálta. Hát ezzel, ha mással nem is, Tóni kivívta Kleó örök csodálatát. Mert azért nem semmi a dolgot, meg a becses tartozékait biztatni is, meg nadrágban féken tartani, hogy azon nyomban ne lövellje szanaszét a világűr négy hatalmas égtája irányába azt a nehezen összejött, aranyat érő anyagot. Mert amaz másnak kell. Mert, mint mondja-írja, minden, de minden tettre készen áll. Egy adott momentumban. Leng a zászló, lobog a szélben, megfeszül. Pattanna már. És ekkor Tóni, a valódi, már nincs mit csináljon vele, Kleóval, aki szép-ügyes-takarosan eme mountális, összepászított tornyosulást kiváltotta, ezért hát gyorsan, suhogó és bő varázsköpenyébe burkolózva tűnik el, akár egy hókuszpókusz manó. Mert míg még a zászló áll, cselekedni kell. Hisz nagyon nehezen jött össze, szél hozott, szél visz el címen. És Tóni kicsekkol a csetből, mondva-írva, hogy Szia, csenget a mobil, vagy odasült, kisült, elsült, belesült a torony, pardon, a marha szelet. Hát… van ilyen. Erre gerjed. Merthogy neki másképp nem megy, csak ha távolról valaki bepattintja. Kleó komoran és szárnyaszegetten állapította meg, hogy remek, csetes beszédkészséggel megáldott egyén ez a Tóni, hiszen daktilográfiailag tökéletesen megkoreografált, vergiliusi poémába illő módon ecsetelte csendesen a csetben, mit tenne meg vele, és hogyan. 

Íme Kleó, a történet ádáz vesztese. Aki lépre ment. Aki csak képről ismerte ezt a pasit, élőben szót, hangot nem beszélt vele, szagát nem érezte, fogazatát nem látta. És a műveltségével is voltak némi nemű bajok, mert Maupassant-ot futballistának képzelte. De ezektől függetlenül jól szövegelt. És Kleó sajnálta, hogy vége. És begurult, mert őt, őt ne verje át ilyen szövegekkel ennyi időn át senki, de tényleg. Mert Tóni azt is tudtára hozta, egészen őszintén, hogy dehogy akarta őt bántani, csak hát a netes eleme ráunt. A ceruza, azaz üstökös, már megszokta a Kleó csetes énjét, stílusát is, és hát nem reagál. Már nem reagál kellőképpen kitartó lobogást, vérbuzdulást, fröccsöntést vágyón, ami kitart, míg a telót leteszi, és kivágtat a hálóba, ahol szerelmese repesve várja. Ezért, de tényleg csak ezért, mást szemelt ki, és passz.   

Tóni minden áldozatot, mint mondja, meghoz Babuciért. Ezért választ mindig új nőket. Különböző alkatú és korú egyéneket. Hát ilyen van. Megtörténik. Kleó mély sóhajjal fogadta el a dolgot végül. Éppen csak ezek után Tóni  kezdte neki szépen adagolva leírni a bánatait. Hogy bajban van. Kétségbeesésében még azt sem átallja megvallani, hogy ez az új, kinézett nőstény virtuálisan meghódíthatatlan. Kleó lelki szemével látva látta, mint ül Tóni, a pudlifejű kukkantójával izzadva, a csetes ablak előtt, és vár. Vár és eme új, vitorlákat maximumra duzzasztó-hölgy számára buzdító szövegeket komponál,... hiába. A hölgy csetablaka néma. Mert eme nagy fene virtualitásban a nőt, szűkebb értelemben a csak elképzelt, szemérmetlen-szemérmes kéjlak, nedvesen csillogó négyesfogatát Tóni sikertelenül ostromolta. És eddig a pontig Kleó tényleg csak azt  ismételgette magának, látod, látod, így  jár a emberlánya, ha felelőtlenül ismerkedik, de egy adott ponton beijedt. Beijedt, mert Tóni nem hagyta abba.  És hát amitől végképp megrémült, az volt, hogy Tóni megmutatta neki, nem a Babuci fotóját, nem, hanem ennek az új nőnek, új célpontnak a képét. Nagy hirtelenséggel via messengeren átlökött egy egész alakos képet, egy érdes kinézetű személyről. Sonkaváll, bokából combosodás, hasmánt-kebel, alkoholizált arc, mindez szűk lila miniruhában, húsz kiló sminkkel adaptálva, és valami erjedő közönségesség áradt még a képből is. Kleót a saját személyével kapcsolatos kérdések és kételyek kétségbeesett özöne árasztotta el, de rémülete még hiúságánál is nagyobb vala. Mert szóba állt egy elmebeteggel. Mert ez nemcsak egy őrlető-problémákkal ellátott pasi. Nem, ennek már neve van a pszichiátria roncs-barna, ádázul megviselt bejáratú, pudvás épületében, amelynek viharvert udvarán csikkek, apró pálinkás üvegek, gézmaradványok, mezei poloskák özöne. Második emeletén bebódított, cammogó egyedek gyűrögetik magukba fordulva a zsebkendőiket. Hiszen ez a Tóni valódi. És ez a Tóni, ez tudja, ő hol lakik, mikor milyen napszakban éppen mit csinál, és hát hogyan lehet kiszámítani egy szexuális-gondokkal küzdő pasi kedélyállapotát? Bevadulhat, megdühödhet. És jöhet  éjnek évadján, vagy napnak nappalán, és belé márthatja késének éles pengéjét. Vagy kirabolja. Rágyújtja a házat. Kleónak nehezen, erősen iparkodva sikeredett háborgó idegeit lecsendesíteni a fiú eme pálfordulása után, és bánatos sóhajjal, fanatizálva cseteléseik egyes pontjait, sok, apró sóhajjal tükröt messzire hajítva magától, szomorúan vett búcsút Tónitól. Írjon csak tovább, másoknak. Daktilografáljon új pozitúrákat kitalálva, sőt, szépen meghonosítva azokat szeresse bátrabban, merészebben Babucit, vágya virtuális hegyére helyezve kövér, sovány szomszédasszonyt, parókás pedagógusnőt, karvalykörmű plázacicát, vagy más, rokkant-nénit. De ezt igazán finoman adta a tudtára. A csetben meg emotikon is volt, egy síró kisfiú, kék cipőcskében, szopogatós nyalókával. Így ért véget Tóni és Kleó között, a közös kisülést kizáró nett, netes-szexcsetes-ex.