Jelige: Cinóber – Egy anya a koronavírus hajnalán

A híreket már rég nem követem, minek frusztráljam magam azzal, ami ellen nem tudok tenni. Ami ellen tudnék tenni, persze kivételt jelent, hiába is dugom a fejem a homokba, valaki úgyis rám tapos. Figyelmet szentelünk a környezetvédelemnek, a gyerekek kinézet, forma vagy tapintás alapján válogatják a szemetet. Az áramot forintosítjuk, a víz pedig elfogyhat, ezért villany lekapcs, gyors fürdés. Na, de mit kezdjek azzal, hogy egy eddig ismeretlen vírus felülírja az elvártakat? Olvassak híreket vagy vigyázzak a lelki épségemre? Az evolúció a túlélés felé hajt, ezért belevetem magam a sártengerbe. Legjobb kérdés, hogy miként szelektáljak köztük, én aztán ismerem az írói szabadságot. Az első gondolatom az, hogy a gyerekeket felkészítsem a helyzetre. Szerencsémre, hamar találok a hírhedt interneten ingyen elérhető mesét a témát illetően. Köszönet is a szerzők munkájáért és az áldott jó szívükért. Elolvasom előbb magam, mivel ijesztegetnek minket. Aztán olvasó estet tartok, majd rögtön hosszas magyarázkodásba kezdek, ami a szöveget illeti. Fiam feszülten figyel, látom, hogy aggódik. Mézes-mázos hangon előadok, már magam is elolvadok. Hitelességem csak színészi tehetségem végett van. Még nekem is fel kell dolgoznom a kézmosás aranyszabályait, rettegve eszmélek, bizony eddig rosszul tettem. Ezt hívják, kérem szépen, felnőttképzésnek. Mire bebiflázom, már csak a gyerekeknek kell a fejébe raknom, na, de költői kérdés, hát, kik tanulnak másolásból? Nem én. Az én fiam is kis géniusz, kislányom meg hagyja magát, az ő korában ez már lázadás! Az elején, ha kezet mosom, jár az agyam, mint a motolla, jobb kéz, bal kéz, hüvelykujj, bal vagy jobb, most melyik volt? Nálam eddig terjedt a tudomány két kisgyerek mellett.

Tajvani barátnőnkkel sokat beszélgetünk a topikot illetően. Ők lettek a minta ország, okos ember más hibájából tanul - utalok itt a SARS-ra. Emiatt lesem szavait, mit ajánl, mit csinál, gyerekekre miként tesznek maszkot? Ígéri, küld gyerekmaszkot. Nekünk sem jut maszk, ezért körbe kérdezzük az ismeretséget: Mexikóban kapható, illegális klinikákon, szinte ingyért; Kínában az elítélt rabok varrják a börtönkórház alagsorában (a halálra ítéltek szervei is kaphatóak, csak tájékoztatásul); Tajvanról meg nem fogad az ország csomagot, legalábbis ezt mondták a taipei-i postán.  Aztán az idő nekünk kedvez, s hőn szeretett rokonunk ad segítő kezet. Kék színű, véd a baktériumok ellen, mosható; csak a vírus ellen nem való. De nem vagyok én hálátlan, örülök, mint majom a farkának. Visszatér a gordiuszi kérdés, miként adom rá a gyerekekre? Először rátekerjük fiam füleire, amik aztán úgy állnak, mint a marslakónak. Nem fáj, állítja hősiesen, de megsajnálom és leszedem róla. Utána csomót kötünk a maszk pántjaira, ami túl szűk lett, nem fér a fejére. Nem gond, kibogozzuk, azaz bogoznánk, mert marhára nem sikerül. Foggal tépjük, mert az általában mindenre megoldás, de ez köti az ebet a karóhoz. Semmi pánik, van még huszonkilenc másik maszk, lehet még kísérletezni. Miután rátettük a gyerek fejére, akkor vettük észre, hogy habár pompás munkát végeztünk, fiunk nem lát ki a fejéből. Ez már lényegtelen pont, a kis suhanc pokolian robog.

Majd belénk hasított a felismerés: nem csinálhatunk semmit! Se étterem, se nyaralás, se múzeumlátogatás, se szabadulószoba. Jó, az igaz, hogy étterembe csak évente párszor megyünk, ünnepelni. Jó, igaz, hogy nyaralni is évente egyszer jutunk el, de mehetnénk többször is (vagy nem). És tény, hogy múzeumba is ritkán találunk el, pedig oda valóban szeretnénk gyakrabban elkerülni. A szabadulószobák pedig többségében nem gyerekeknek valók. Akkor most vegyük számba, mit is csinálunk a végtelenség adta időnkben? Hajnalban, mert kicsit sem később, felkelünk. Azaz kelnék, annak ellenére, hogy semmi pénzért nem mozdulnék, mert a gyerekek rám ugranak, kisebb-nagyobb lila foltot hagyva maguk után rajtam (kis ára a boldogságnak), majd biztosra menve a csípőcsontomra ül az egyik, a másik a nyakamra. S csak ezután jön, hogy ki tud nagyobbat huppanni ágyékomra, ezt már csak a húgyhólyagom sínyli meg jobban. Szóval, egy óra múlva hadirokkantként kivánszorgom a hálóból az édes élet mosolyával orcámon. A reggeli procedúra részeként megvitatjuk, ki mit eszik: fiam kér egy kis sonkát, trappista sajtot, paradicsomot, meg egy kevéske tepertőt, májkrémet, csípős kolbászt (mert az a húga kedvence), majonézt (mert azt nem ehet), szalonnkát egy pohár tejjel. Viszont, amint kiderül a számára az asztalnál ülve (amit addig persze államtitokként kezeltem), hogy én kefírt eszem lenmaggal, máris azért nyaggat. Nyaggat, igen, sír, vonyít, ordít, csapkod. Pedig csak azt válaszoltam, hogy rendben, kap kefírt. És ilyenkor kap fel a dicsőség szele, micsoda nevelői munkát végeztem. Miután a kicsi lány is végig ette a palettát, icurka picurka falatkák behabzsolásaként, kiderül, hogy végülis csupán másfél órája ülünk. Azaz én szédelgek, nyomja a hátsómat a szék (ilyenkor hiába kipárnázott, igaz? A szék, természetesen), a fejem a földig lóg, mert arról nem beszéltem, miként éltem meg az éjjelt, arról nem illik, el sem hiszik. Aztán az egészen biztos, hogy első utam a konyhába valamelyik szúrós, hegyes, gurulós, sípolós játékra, játékba vezet, miközben fájdalomtól eltorzult arccal levezetve ingerültségemet egy állatfajtát jelölök meg, amit már hiába szívok vissza, kisfiam kérdőre von. A kutya mája.

A konyha jelenleg egy érdekes terület, főként, ha nagybevásárlásból jövünk meg. Minden egyes terméket, amihez csak hozzáérhetett valami - a másik kocsija, egy polc a boltban, vagy túlságosan beleszagoltam a samponos flakonba -, le kell fertőtleníteni. De ne szaladjunk előre. Hazaérünk. Levesszük a cipőket. Ne érj semmihez! Vedd le az összes ruhát! A zoknit, bugyit is, ki tudja, miként terjed. Kézmosás, koronavírusosan. Hozzáértél a zacskóhoz? Vissza a mosdókagylóhoz. A konyha innentől kezdve apáé, ő pakol. Én addig lezuhanyzom, hajat mosok. Kislányom addig a zuhanyzó előtt áll és kárhoztat minden egyes vízcseppért, amit nem vele töltök. Leguggolok az átlátszó műanyag zuhanyzó kabin ajtaja elé, odateszem kezeimet a kis tenyereihez, amiket az ajtón pihentet (amikkel az ajtót veri, ugyanaz). És elgondolkodok, hogy rendszertanilag mely sárkány fajhoz tartozhat. Mindeközben férjem fiammal hadakozik, mert az alapszabály, hogy nem nyúlunk a konyhapulton semmihez engedély nélkül, hirtelen semmissé válik, midőn olyan fontos volna a koronavírus idején. Sőt, feltétlenül végig kell húznia rőfös nyelvét a lisztes zacskón, amit korábban sosem művelt. Aztán vannak azok a jobb sorsra érdemes, megfürdetlen holmik, mint például az állatos újsága fiamnak, amiket kiteszünk a garázsba vírustalanítani. Az első nap csak hatvan nyolcszor kerül napirendre, a mi legyen az újsággal témakör, mert teljesen érthető okokból hatéves korig csak az Ego létezik. Fiam még elfogadja azt a homályos kifogást, hogy a koronavírus, de ezt már másnap nem nyeli be. Próbálok terelni, mást olvasni, mással játszani, a türelem rózsát terem mítoszát beadni, sikertelenül. Nem érti, hogy hol kéne keresni a rózsát.

Napközben az erdőben szoktunk kirándulni. Most a kutyát nem visszük magunkkal, mert hallottuk, hogy állatok is elkaphatják a COVID-19-et. Kiskutyánk szeret az útjába kerülő kakikba belekukkantani. Eddig talán nem is tűnt fel, de fiam, mintha az összes létező fűszálat egyenként szájába venné, amit, mint kilogikáztam, lepisilhetett egy koronavírusos kutya. Az, hogy a testvérkéje közben két pofára eszi a toxoplazmózissal teli földet, meg sem kottyan. Meg, hogy egy párszor meghempereg az úton elhagyott lócitromban. Viszont a legnagyobb örömhírként konstatálhatom, hogy a kirándulás egy olyan tevékenység, amit nyugodtan folytathatunk, így a COVID idején is. Emiatt sokat járunk hétvégente is a szabadlevegőn, akár közkedvelt turista helyeken. Az egy dolog, hogy Árgus szemekkel figyelem a túrázók lélegzetvételét, mely irányból jöhet egy aktuális tüsszentés, köhögésről ne is beszéljünk. Azonkívül tartsuk meg a másfel métert. Nekem ez nem az anyasággal jött, bevallom töredelmesen, de én nem vagyok képes felmérni a másfél métert.  Arról nem is szólva, hogy a kétes, kényes tíz, húsz centi plusz mínusz nem túl hangzatos. És akkor ezt az ismeretet adjam át azoknak, akik megátalkodottan futnak, hogyha kérem álljanak meg. Bezzeg, amikor azt kérem a gyerekektől, hogy kockázatos módon, de köszönjünk a bácsinak, néninek, akkor kizárólag elővigyázatosságból egy szót sem szólnak. Bár nagyfiam elég bátor és azt mondja, nem köszönök nekik.

A terhesség velejárójaként maradt a szülés után is, hogy két deci víz elfogyasztása után két litert adok vissza a természetnek, mindezt percenként adagolva. Ha nem sikerül mosdóba jutnom azonnal, akkorára dagad a húgyhólyagom, mint egy sárgadinnye, és azzal kell egyensúlyoznom. De nem is ez a probléma. Sikerrel koronáztam küldetésem, miszerint találtam egy közmosdót. És máris fennakadás van. Miként nyúljak az ajtó kilincséhez, hogy ne kapjam el a koronavírust? Erre van a kézfertőtlenítő. Tehát, benyitok a mosdóba. Szappannal kezet mosok. A kétség ott kezdődik, hogy be kell kopognom a WC ajtaján. Az legalább már nem katasztrófa, hogy be is kell löknem az ajtót, két legyet egy csapásra. Bent vagyok, és rájövök, hogy az uramnál hagytam a sterilizálót. Meg kell fognom a nadrágom gombját, lehúznom a sliccet. Mindezt WC papírral közrefogva nem volt jó ötlet. Ekképp lettem öv alatt védekezésképtelen. Végeztével kezet mosok, szárítok és újabb akadályt jelent az ajtó. Kirúgni elég barbár szokás, ezért nem élek vele, helyette viszont végre jól jön egy kis kéztörlő, amivel megfogom a kilincset. Ha az nincs, feltett kezekkel rohanok apához, aki felfegyverkezve vár a kézfertőtlenítővel.

Idővel észreveszem, hogy nem nézem a híreket. Igazából felesleges, nem csinálok semmit sem máskepp, mint eddig. Kezet is mindig mostam, bármily hihetetlen. A szaúdi nők is tudnak kendő mögött enni. És, hogy mit teszek a lelki üdvösségemért? Épp pályázatra alkotok.