Alapból nincs bajom a vonattal. Hasznos találmány, ez eddig rendben van. Mondjuk a vonat balesetek száma elég magas. A 100%-ból 65%. Ez sok. Persze nem kell pesszimistán felfogni mindent! Ritkán vannak balesetek, nem kell aggódni. Persze ezek után a szerencsétlenségek után elgondolkodik az ember, hogy valójában miért is utazunk vonattal. Elég ebből a marhaságból! Lélegezz mélyeket! Ki a rosszat, be a jót! Így ni, már sokkal jobb. De mégis: Mi a francot keresek itt!?

A pályaudvaron álltam. A vonatok gőze marta a torkomat. Az emberek siettek egyik helyről a másikra, mint hangyák a bojba. Én egy kellemesen lepukkant újságosbódé mellett ácsorogtam. Az újságosbódé tulaja egy teljesen átlagos, vasútállomási alkalmazott volt: Szakadt ruha, hiányos fogsor, gőz, olaj és dohány kölni illattal. Körülnéztem, de Kati még sehol. Már nem bírom sokáig. Kezdett elhatalmasodni rajtam az idegesség. Már órák óta itt vagyok, és Kati még ide sem tolta a képét! Semmi baj, nyugodj meg! Ezek csak vonatok, nem kell beszarni! Megpróbáltam a lenyugtató légzés terápiát alkalmazni. Két másodpercig ment. Kezdek kiborulni. Ha nem jön, akkor…

– Na, csak hogy megtaláltalak! -Egy kéz megérintette a vállamat.

– Mi tartott ilyen sokáig? Órák óta itt várok! – Ingerülten néztem rá.

– Te meg miről beszélsz? Három percet késtem.

– Tudod jól, hogy pánikolok a vonatok közelében. Egyáltalán mit keresünk itt? Tudod te, hogy a vonatbalesetek száma…

– Már megint vonatkatasztrófákról néztél filmet?

Nagyban ráztam a fejemet, mint egy rongybaba.

– Én? Dehogy! Az első két perc után elájultam.

– Le kell győznöd a félelmedet, ezért is megyünk ma vonattal.

– Te meg akarsz ölni? – Kiáltottam.

Kati úgy mosolygott, mint egy mosómedve. Mint egy ijesztő mosómedve. Egy nagyon ijesztő mosómedve.

– Ne aggódj! Király lesz!

Elindultunk a peron felé. Lenéztem a sínekre. A világ körbe-körbe kezdett forogni, mint a búgócsiga. Most jól jönne egy kis Xanax.

– A székeink arra lesznek. – Kati magabiztosan ment. Én esetlenül követtem, mint egy kerti törpe. A fejem lila, zöld és a sárga komplementer színeiben pompázott. Egyáltalán létezik ilyen szín? Lisárz?

– Már itt is vagyunk! – Kati diadalittasan leült a fikazöld ülésre. Lassan helyet foglaltam én is.

– Mennyi az út? – Kérdeztem.

– Nem sok. Két és fél óra. Kicsit több, ha egy megállóban hosszabban állunk.

Uram segíts!!!

Még nem hagytuk el az állomást, de már most rossz érzésem volt. Kati bátorítóan rám mosolygott, de még ez sem tudta belőlem elűzni a félelmet. Egyre több ember szállt fel a vonatra. Zajongtak, lökdösődtek, rátapostak egymásra. Olyan volt, mintha egy bikaviadal kellős közepébe csöppentem volna. A kalauz már megfújta a sípját, és elkiáltotta magát:

– Beszállás! A vonat 5 perc múlva indul!

Már elfoglalták az utasok a helyüket, amikor arra lettem figyelmes, hogy mindenki kihajol az ablakon, és tapsol meg kiáltozik. Kidugtam a fejemet én is a vonatból és azt láttam, hogy egy kisfiú úgy rohan, mint egy gepárd. Hátán a hátizsák már majdnem lerepült. Mögötte, jóval messzebb egy középkorú férfi lihegett, mint egy málhás rozmár. Kezében egy hatalmas táska. Csak ennyit hallottam:

– Fuss, Brájen, fuss! -És Brájen futott.

Az utasok bíztatták a kis Brájent, és ő már csak pár lépésre volt a vonat ajtajától, amikor egy hatalmasat ugrott, és úgy repült, mint sirály az égen. Azonban, mint minden madár egyszer nekik is le kell szállniuk a fellegekből, még ha a gondolat oly szörnyű is. A kis Brájennel sem volt ezzel másképp. Egy pillanatra megfagyott a levegő, és mindenki őt nézte. Páran behunyták szemüket, így védve magukat a pillanatokon bekövetkező katasztrófától, páran már a keresztet vetettek. Brájen átalakult, és a pingvinek bevált technikáját alkalmazta: A kezét erősen az oldalához szorította, lábait összeszárta, ezáltal a hasán landolt. Egy éles jobb kanyart vett és megérkezett a megszeppent utasok mellé. Amikor megállt, gyorsan felpattant és így kiáltott:

– Apa, elértem!

Mindenki üdvrivalgásban tört ki. Többen felálltak és állva tapsoltak. Sokan a könnyüket törölgették az arcukról, és még többen kértek a kis Brájentől egy közös fotót.

Végül elindultunk. A vonat zakatolása, akár egy altató dal sok utast elálmosított. Még a mellkasomban éreztem az idegesség súlyát, de kezdtem lecsillapodni. Kati mellettem elaludt, én meg hátradőltem és olvastam.

Minden rendben volt. Vagyis úgy gondoltam egy bizonyos percig, hogy minden rendben.

Már jó ideje utazhattunk, amikor egyszer csak kinyílt az ajtó és egy idős néni belépett a folyosóra. A nő teljesen átlagos volt: Ősz haját szoros kontyba fogta, barna keretes szemüveget viselt. A hosszú, sárga virágos karton ruhájához egy világoskék szandált vett fel.  Amikor belépett, senki sem tulajdonított neki figyelmet, de egyszer csak egy mély levegőt vett, mint egy búvár mielőtt az óceán mélyére ereszkedne, és elkiáltotta magát:

– Kaaaaaaaaaaarcsi! Kaaaaaaaaarcsi!

Az emberek döbbenten néztek rá. Hangja megremegtette az ablakokat is. A szolid idős hölgy az ajtóban állt. Kati ijedten és értetlenül ébredt fel.

– Mi történik? – Kérdezte álmosan.

– Fogalmam sincs. A néni bejött és azt üvöltözi, hogy Karcsi.

– Lehet nem találja a férjét. – Az előttünk ülő nő a férjének.

– Lehet az unokája is. – Valaki így okoskodott.

Az emberek szoktak segíteni a másikon. Ez elég régóta így megy. Beindultak ezek az ősi ösztönök, és mindenki egy emberként ugrott talpra, hogy az idős hölgy megmentésére siessünk.

– Hogy hívják? – Kérdezte egy fiatal férfi.

– Olajos Boriska vagyok. Nem találom az én drága Karcsimat. Egy kicsit elszundítottam, és amikor felébredtem, már sehol sem volt. – Elővette egy zsebkendőt és megtörölgette a szemét.

– Ne aggódjon, Boriska néni, megkeressük Karcsit! – Szólalt meg barátságos hangon egy középkorú nő.

– Figyelem emberek! – Ugyanaz a férfi kiáltotta el magát, aki legelőször ment oda Boriska nénihez. – Megkeressük Karcsit! Kis csoportokba rendeződjünk, és úgy indul a keresés! Nem hagyjuk, hogy egyik utastársunkat sem magára! – Többen egyetértően bólogattak.

– Megkeressük Karcsit! Gyerünk! – Kiáltotta a férfi, és vele még jó néhányan.

– Karcsikám, egy kötött mellénykét visel. Piros, zöld és sárga csíkos. – Mondta Boriska néni.

– Hallották emberek, mindenki egy ilyen mellényt viselő személyt keressen! Gyerünk! Kaaaaaarcsi!

– Kaaaaaaarcsi! – Kiáltotta a tömeg.

Az emberek csoportokba rendeződtek. Voltak, akik már elindultak, de voltak olyanok is, akik a vonat alaprajzát vizsgálgatták. Akadt pár ember, aki kikérdezett más vagonban ülő utasokat, látták-e az eltűnt személyt. Egy lány egy papírt osztogatott, amin ez állt: Eltűnt!!! Karcsit keressük! Akinek bármilyen információja van, jelentkezzen a kettes vagon hármas székénél!!!

– Én nem láttam itt! – Mondta Kati.

Kati és én a csomagokhoz mentünk. Ez az egy hely maradt, amit a terv vezetője ránk osztott. Mindent átnéztünk, de sehol sem találtuk meg Karcsit.

– Lehet, hogy már rég visszament a helyére. Az is lehet, hogy csak vécén volt. –Feleltem.

Kati fáradtan leült egy halvány rózsaszín bőröndre.

– Láthatatlanná változott vagy mi? Ember nem tűnik el csak így. – Kati mélyet sóhajtott.

Én még megnéztem pár csomagot, amikor valaki prüszkölt.

– Ez te voltál? – Kérdeztem Katit.

– Nem, azt hittem te voltál. – Kati kérdő tekintettel nézett rám.

Hapci! Egy újabb.

Kati és én riadtan egymásra néztünk.

Hapcii! Még egy. Egy kicsivel hosszabb.

Észrevettem, hogy az egyik fekete sporttáska mozog. Katinak némán szóltam, és a táskára mutattam. Most már ő is látta: A táska önálló életre kelt. Vettem egy mély levegőt, és közelebb mentem. Kati mögöttem állt, és aggodalmas arccal nézte a csomagot. Tudtam, hogy tenni kell valamit. Nincs mese. Lehunytam a szememet. Vettem még egy mély levegőt. Aztán nagyon lassan megfogtam a táska cipzárját, és elkezdtem kinyitni. Az egész olyan volt, mintha lelassult volna az idő. A jelenet egy lassított felvételé vált, ami nem akart véget érni. Már majdnem kinyitottam a táskát, amikor felgyorsultak az események egy szempillantás alatt: A táskából, egy apró teremtmény ugrott ki, egyenesen Kati fejére. Kati, mint egy liszteszsák, hanyatt esett, fején azzal a fura lénnyel. Odakiáltottam Katinak. A hangomat visszhangozva hallottam, és elkezdtem odafutni hozzá. Vagyis oda akartam futni, amikor megbotlottam egy bőröndben, és kitárt karokkal, mint a keresztre feszített Jézus, zuhantam Katira és furcsaságra. Kati már lehámozta magáról a lényt, és ő meg a táska réme riadt arccal figyelték, ahogy lassan, de határozottan zuhanok feléjük.

Most álljunk meg egy pillanatra! Amikor látod, hogy a barátod feléd zuhan, és nincs sok esélye, akkor tudod, hogy mit kell cselekedned: Valahogy elkapod őt. Mindegy, hogy hogyan, de valahogy megpróbálod megmenteni attól, hogy megtapasztalja a zuhanás veszélyes és fájdalmas oldalát. Ez lenne a normális reakció. Én ezt tettem volna. De Kati!  Dehogy! Kati, az én drága barátnőm arrébb gurult, és én egyenesen, arccal a padlóra érkeztem, olyan erővel, hogy majdnem átszakítottam azt. És utána minden elsötétült.

Nem tudom mennyi ideig voltam eszméletlen, de amikor felébredtem, akkor a székemen ültem, egy hatalmas mirelit karajjal az arcomon.

– Már kezd magához térni. – Mondta egy kedves női hang.  

– Hála az égnek, hogy semmi bajod! Miután elestél, szóltam a többieknek és segítettek visszahozni a helyedre. Elájultál, körülbelül húsz percre. – Magyarázta Kati, majd így folytatta: – És közben megtaláltam Karcsit! – Vidáman felemelt egy macskát. A kis állat ezüstös bundája csillogott. A Boriska néni által leírt kötött mellénykét viselte. A tekintetéből láttam, hogy röhög rajtam a kis dög.

– Eaen téalaltam. – Próbáltam beszélni, de összefüggéstelen szavak hagyták el a számat.

– Ne beszélj! Pihenj! – Kati mosolygott. Mindenki őt ünnepelte, holott én találtam meg Karcsit.

Ahogy néztem őket, karajjal a fejemen rájöttem, hogy soha többé nem fogok vonatra szállni. Úgy ráncigáltak ezek, mint egy mechanikus bohócot. Kisvártatva a vonat elindult, és én fáradtan hunytam le a szememet.