Jelige: Masni – Pfizer és én

Tegnap végre volt egy szabad délutánom, úgyhogy gondoltam megmérgezem magam. Igazából hajfestésnek indult a dolog. Annyira belelkesített a tény, hogy nyílt egy biobolt a városban, ahol természetes növényi alapú hajfestéket lehet kapni, hogy gondoltam azon nyomban ki is próbálom. A felvitel teljesen megszokott módon zajlott, szóval amikor a tolóajtós szekrény sarkát is összekentem, tudtam, hogy ideje feltennem a vizet forrni. Na, nem a vacsorához. Hanem mivel jó egy hónapja végleg meghalt a kazánunk, a szerelő meg megfenyegetett, hogy ha újra fel merem hívni, feljelent zaklatásért, lemondtunk az olyan modern kori hívságokról mint fűtés, meleg víz, józan ész, és abban a hatalmas lábasban melegítem a vizet a hajmosáshoz (is), amit nagymamámtól kaptam karácsonyra...Persze, nem volt ez célzás nélküli ajándék, úgyhogy iszonyú boldog lett a nagyi, amikor mondtam neki múlt héten, hogy napi használatban van a lábas.
A bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor a festék lemosása közben kiderül, hogy egy lábasnyi víz nem lesz elég. Kimásztam hát a kádból a térdig felhajtott pizsigatyámban, próbáltam a nedves talpammal tapadást találni a kövön, miközben a fejemről csöpögött a barnás lé mindenfelé és igyekeztem kitapogatni a lábast a kád mélyén. Mivel az istennek se találtam, gondoltam gyorsabb, ha megnézem hol van, ez azonban nem volt az év ötlete, ugyanis a hajfestékben megtalálható valamennyi GMO-barát növényi vegyszer egyszerre ásta be magát a szemgödreimbe. A jó az volt, hogy nem fájt, a rossz az, hogy elkezdett zsibbadni a nyelvem. Óvatosan kitapogattam a kád előtt eldobott kék titokzoknit, és azzal próbáltam a lehető legtöbb trutyit kitörölni a szememből. Mikor ez megvolt, tettem egy nyitási-kísérletet, de a kormányzati direktívával harmonizálva, nekem se jött be. Látván, hogy nem látok, kétségbeesésemben elsőre megmarkoltam a lábas fülét és éppen indultam volna a konyhába szemfürdőt venni, amikor csöngettek.
Mezítláb, térdig hajtott pizsamában, csöpögő hajjal, a 30 literes lábassal a kezemben, és a szürke 50 árnyalatával a látóteremben kinyitottam az ajtót, ahol szomszéd Marika egy nagy ólomszínű foltként ácsorgott.

– Jajj, Aranyom! Mi ez a nagy készülődés? Mész valahova? Vakrandi? – pattogott a folt izgatottan.
– Marika, most nem annyira alkalmas… – kezdtem bele és a nyomaték kedvéért kicsit előrébb emeltem a bal kezem, bízva abban, hogy a két évvel ez előtti gyíktámadás óta Marika reflexből tudja, hogy, semmi jót nem jelent, ha lábas van nálam.
– Persze Aranyom, nem is zavarok én, csak áthoznám egy órácskára a cicámat. Még új szegénykém és nem akarom egyedül hagyni a lakásban, amíg elugrunk a Terikével a szomszéd lépcsőházba hajkefékkel házalni.
– Hát, ha nagyon muszáj… – böktem ki végül azt latolgatva, hogy a vegyi mérgezés + macskaallergia kombó milyen aránya lehet elég pár nap halasztást kérni a cikkem leadására. – Tessék akkor áthozni.
– Már bement. – közölte a folt, majd egy nagy bőröndnyi hajkefével már rohant is elfelé, csak a lépcsőfordulóban kiáltott még vissza: – A kis Pfizer nagyon szereti a parizert!
Becsuktam hát az ajtót és gondoltam egy kis cicázással elütöm az időt, amíg visszatér a látásom. Hívogattam, hívogattam (még a nevén is), de az állat sehol. Nem sokat segített a tény, hogy a teljes szürkeségen kívül semmit sem látok, így stratégiát váltottam. Közismert tény, hogy ha elvesztünk egy érzékszervet, a többi kiélesedik, leültem hát a nappali közepén és próbáltam a többi tapasztalásra hagyatkozni. Egy jó negyed óra után már éreztem is, hogy begörcsölt a lábam, pisilnem kell és a nyelvem vége is zsibbad még, de a macska sehol.
– Megvakítottam magam és elhagytam egy macskát!
– Már megint haladék kell? – reagál tapasztaltan Dóri, a főszerkesztőm a kicsit kései hívásomra.
– Igen, az jó lenne! Bár tényleg nem ezért, de csak nagy szürkeséget látok mindenhol!
– Jó, két nap. De mindig mondom, hogy figyelj jobban az arányokra, a macska már felesleges túlzás…

Vajon Marikánál is bejön ez az érv, amikor bevallom neki, hogy frissen gyorsan elvesztettem a covidmagány ellen beszerzett kis Pfizert? Sajnos nem volt időm alaposabban végiggondolni a dolgot, mert csöngettek, és az ajtóban egy Marikányi folt várta vissza a cicáját.
– Ne haragudj Marika, én mindent megpróbáltam, még nápolyimorzsát is szórtam a padlóra, de… – kezdtem a mentegetőzést.
– Ááá, Aranyom, ez egy nagyon kényes fajta, nem eszik ám meg akármit – vágott közbe Marika, majd örömében tapsolt egyet a lábam mellett elnyivákoló semminek.
– Te Marika, milyen fajta macska ez? – tettem fel gyanakodva a kérdést.
– Hát ezüstszínű karthauzi, nem látod?

Másnapra visszatértek a világba a színek, a lábtörlőmön pedig egy címzett hajkefe fogadott: „Láttam, hogy jól jönne! Marika”