A családi panoptikum legújabb darabja
Sárközi Mátyásnak már több könyvéről írtam: mindig szívesen teszem, amikor kezembe kerül egy érdekes munkája. Ilyen a Margit című, legutóbbi családi krónika is. Az Angliában élő, 84 éves József Attila- és Kossuth-díjas író már több felmenőjét megörökítette: világhírű nagyapjának, Molnár Ferencnek az életét dolgozta fel az első ilyen családi könyvben, amely 1995-ben jelent meg Színház az egész világ címmel, majd 2008-ban a Liliom öt asszonya szintén az író magánéletével foglalkozott. Az irodalomszervező édesanyának, Sárközi (Molnár) Mártának az életét – levelein keresztül – örökítette meg a Levelek Zugligetből című összeállításban. Négy évvel ezelőtt Mi erősebb: a dal vagy az orkán? című könyvében állított emléket édesapjának, Sárközi Györgynek, akit a nácik végeztek ki. Nemrég pedig nagyanyjának, Vészi Margitnak emelt irodalmi emléket: az életét dolgozta fel szép fotóanyaggal illusztrált, kis kötetben, amelyből egy színes egyéniségű, több művészeti területen fellépő, de igazából egyikben sem kiteljesedő alkotói életutat ismerhetünk meg.
Sárközi Mátyás nemcsak az édesanyjával, hanem a nagyanyjával is sűrűn váltott levelet. Ezek a nagyanyjától érkező – 1957 és 1961 között írt – üzenetek képezik a kötet alapját. Ezekből betekintést kapunk abba, hogyan élt Amerikában több helyen, például Hollywoodban is, amikor filmstúdiókban alkalmi munkákat vállalt, forgatókönyvet írt, majd meglehetősen szerény amerikai nyugdíjából a spanyol tengerparton, Alicantében szó szerint csak tengődött utolsó éveiben.
Világjáró volt, nemzetközi térben élt, mint unokája, aki az ’56-os forradalom után 19 évesen hagyta el Magyarországot, a Szabad Európa Rádiónál és a BBC-nél dolgozott, ahol Cs. Szabó László volt a pártfogója, akiről szintén írt egy könyvet Csé címmel, pár évvel korábban, mint jómagam. Nem tudom megállni, hogy ne tegyek említést Puccini szerelmes leveleinek a sorsáról – melyeket Vészi Margithoz írt –, s amelyek fennmaradtak a hagyatékában. Ennek a történetét Sárközi Mátyás mesélte el egy interjúban, ugyanis Londonban árverésre kerültek a levelek, hogy a befolyt összegből a féltestvére, Horváth Ádám elvégezhesse a BBC televíziós rendezői tanfolyamát. Elegendő a Szomszédok című teleregényre gondolnunk (persze alkotott rengeteg mást is!), hogy belássuk, kár volt a Puccini-levelekért. Érdekes lett volna ebben a kötetben olvasni őket.
De térjünk vissza Vészi Margitra, aki nem sejthette, hogy halála után majd ilyen „hasznot” hajtanak a hozzá írt szerelmes levelek. Persze, azok a személyes levelek is hasznosnak bizonyultak, amelyek az unoka révén bekerültek a Margit című kötetbe. Valószínűleg azok veszik kezükbe, és olvassák élvezettel az ilyen könyveket, akik szeretik a könnyed, de intelligens csacsogást. Megszokhattuk ezt a szellemességet már a zugligeti levelekből, amelyeket – valljuk be – nehéz felülmúlni (nyilván nem is ez volt a cél). A kötetet az író összekötő szövegei teszik még érthetőbbé, illetve irodalmivá, pontosabban a levelek közti memoárrészletek. Mintha Vészi Margit minden ellenkezése ellenére mégis írt volna visszaemlékezést magáról és életének egyes periódusairól – pedig nem! Helyette beszéli el a történteket az unoka, hangulatosan, de nem érzelgősen.
Olvasás közben megtapasztalhatjuk, hogy sok anekdotából állt össze a kötet, amit az tesz még érdekesebbé, hogy Sárközi Mátyás egyes szám első személyben írta meg, mintha ténylegesen Margit jegyezte volna le az életrajzát. Vészi Margit helyett mindegyik írásába beleszőtt egy-egy csattanós történetet vagy abszurd poént. Nagyanyja bőrébe bújik egy emberöltőnyivel a halála után, szinte szájába adva a szavakat a saját múltjáról. Eleinte olvasás közben sem jöttem rá erre. Elhittem, hogy eredetiek a visszaemlékezések, a szerző olyan bravúrosan építette be ezeket a szövegrészeket. Csak a végén fogtam gyanút, majd egy interjúban „lepleztem” le az örökifjú unokát. Nem gyanakodtam, mert ebben a famíliában annyi szellemes ember volt…
De ki is volt Vészi Margit? Múzsa, aki nemcsak Molnár Ferenc fejét csavarta el, Puccini is szerelmes lett belé, s Adynak is a múzsájává vált, ugyanis a Margita-versciklus (Margita élni akar) hozzá íródott. Végül rövid ideig mégis A Pál utcai fiúk írójának a felesége lett, aki mellett ugyan sokat szenvedett, de férje a több tucat nyelvre lefordított Liliomfi Julikáját róla mintázta. Egyetlen gyermeket szült neki. Apja Vészi József, aki Jókai Mór javaslatára magyarosította nevét Weiszről, és aki a Pester Lloyd, a Pesti Napló és a Budapesti Napló híres főszerkesztőjeként a sajtó képviseletében felsőházi tag volt, a kormány egyik vezércikkíró szócsöve. Ebben a családban beleszületett a századforduló művészvilágába. Margit kellemes szoprán hangja miatt énekesnő szeretett volna lenni, gimnazistaként a párizsi Schola Cantorumba készült, de a hangja nem teljesedett ki, majd festészetet kezdett tanulni Rosa Bonheur példája nyomán; grafikus lett, pontosabban a karikatúra-akvarelljeivel tűnt ki, emellett fotózott, és novellákat is írt. Újságírásból élt, Az Est párizsi, majd berlini tudósítójaként dolgozott, sőt haditudósítóként is, később pedig forgatókönyvíróként volt jelen több helyen az élet nagy forgószínpadán: Amerikában és számos országban. Mondhatjuk róla, hogy világjáró volt. Olasz bárónéként, az „arabos külsejű” – ahogyan Sárközi fogalmazott – báró Paolo de Mantici feleségeként élt. Hihetetlen, mennyi mindent megélt…
Érzelmileg megrázó szövegrészeket is tartalmaz a kötet. Az egyik ilyen már idősen mutatja be az író a nagyanyját. Ekkorra egyedül tengette az életét, afféle egzisztenciális száműzetésben, emigrációban, távol a szintén emigráns rokonoktól. Magányosan, anyagi nehézségek közt élt, mígnem 76 esztendősen altatókkal öngyilkosságot követett el. A világ elől elbújt művésznő élete így zárult le, és csak a jó Isten tudhatja, hogy mi járt a fejében, amikor bevette a pirulákat. Sárközi így zárja mondanivalóját: „Margitot Alicante protestáns sírkertjében hantolták el, ahová az angol rezidenseket szokták. Nem volt más jelen, csak az amerikai konzul és az elhunyt Londonból átutazott öccse, Vészi Gábor.” A befejező sorok olvasása közben Márai híres verse, a Halotti beszéd jutott eszembe, amely az emigráns végkifejletről is vall, hogy örülni kell annak, „…ha van, ki eltemet”, és „lehull nevedről az ékezet”, majd ezt is olvashatjuk a költeményben: „Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved / A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek”. De ezt, vagyis a vég visszavonhatatlan, tragikus hangulatát „sárközisen” feloldotta egy poénnal a szerző: „Végrendeletét felbontották. Írógépét eredetileg a hotelportás fiúra hagyta, de ez utóbb több ízben elfelejtette bárónénak szólítani, s ezért végül kizárta az örökségből.” És erre mit mondhatunk mást, mint amivel Márai fejezi be az idézett költeményét: „Látjátok, feleim szem’tekkel, mik vagyunk…”
Éppen hatvan esztendővel ezelőtt, 1961. július 10-én éjjel távozott Vészi Margit, akinek méltó emléket állít e kötet.
Sárközi Mátyás: Margit. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2019.
