„Nem minden igaz, de minden valós”
Szép számú közönség gyűlt össze a Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös-termében Rónai Balázs Zoltán A Vascsöves Atya legendáriuma című novelláskötetének bemutatójára. Az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában megjelent műről a kiadó és a Magyar PEN Club közös estjén Király Farkas beszélgetett a szerzővel.
A moderátor Király Farkas, ahogy bevezetőjében tréfásan megjegyezte, mintegy megpróbált hozzáöltözni AC/DC-s pólójával a könyv szereplőinek világához, persze lehet, hogy ezt csak improvizálta. Mindenesetre megadta a bemutató kellemesen laza alaphangulatát, ami ehhez a könyvhöz és szerzőjéhez tökéletesen illik is.
Nyitányként Rónai-Balázs Zoltán felolvasta a Nosztalgiás csirke édes-savanyú mártással című novellát a kötetből, majd elkezdődött a végig jó hangulatú, de az irodalmi és társadalmi vonatkozásokat is kellő mélységben érintő párbeszéd. Mivel a kötetbeli elbeszélések helyszíne Orosháza, a szerző szülővárosa, és szereplői akár beazonosíthatóak is lehetnének – igaz, egy évtizedekkel korábbi élet figurái ők, és természetesen álneveket kaptak a kötetben –, adódott a kérdés, vajon eszébe jutott-e a szerzőnek, hogy inkább fiktív térbe helyezze a cselekményeket, ne Orosháza legyen a helyszín. Rónai elmesélte, még sok éve, amikor Mányoki Endre prózaszerkesztő idején küldte az Irodalmi Jelenbe az első darabokat, gondolt erre a lehetőségre, de úgy volt vele: úgysem fogják elhinni az olvasók, hogy ilyenek történtek akkoriban arrafelé. „Nem minden igaz, de minden valós” – fogalmazott az író, s ez legalábbis a környezetábrázolás esetében biztosan így van. „Ha meg nagyon izélgetnének, áldokumentarista könyvként is olvasható...” – tette hozzá Rónai a maga könnyedségével.
Ezután a hallgatóság nagy örömére egy kis – sztorikkal tűzdelt – Orosháza-bemutató következett, hiszen a közönség nagy része még sohasem járt a békési városban. Maga a szerző is igen régen, sőt, mint elmondta, semmi nem köti már egykori lakhelyéhez. Mi több, az ábrázolt karakterek is eltűntek onnan, nagy többségük nem is él, hiszen, miként az elbeszélések is sugallják, és az egész kötet ezt az atmoszférát árasztja magából, már akkor, a ’90-es években is kallódó, meglehetősen önpusztító életmódot folytattak. „Persze ha valaki más ülne itt, lehet, hogy sokkal pozitívabb dolgokat mesélne Orosházáról, ami valójában egy kellemes, parkos, alföldi kisváros, hihetetlen számú kocsmával” – nosztalgiázott édes-savanyúan Rónai. „Én akkor inkább azt tapasztaltam meg, hogy az ott élők milyenné savazzák...” – tette hozzá az író, utalva az ott élők kiábrándult vívódására a mezővárosi, periférikus kilátástalansággal.
A beszélgetésnek ebben a szakaszában került szóba a történetek társadalmi háttere: a rendszerváltás utáni időszak, a kárpótlási jegyek kora, a társadalmi megosztottság, a szakadékok, ami egy 30–50 ezres településen már jelentős mértékű lehet. A könyv alakjai a kapitalizmus nélkül is bukórepülésbe kezdtek volna – állapították meg a beszélgetők –, de annak rásegítésével talán még gyorsabban. Rónai „áldokumentarista”, de nagyon is cizellált, költői hangulatú elbeszélései valójában a rendszerváltás kisembereinek, az alkesz, a drogos, a sehová sem jutott figurák életmozzanatainak vérbő és sokkoló ábrázolását adják egy sajátos nézőpontból. Hiszen valahol maga az író is közéjük tartozott – ezt nem titkolta az est során sem –, lelki rokonaként egyszerre Céline-nek, Venyegyikt Jerofejevnek, Bukowskynak, sőt Csörsz Istvánnak is – miként a közönség soraiból fölhangzottak még hasonló nevek.
Az est e kicsit kötetlenebb, közönséget is aktivizáló szakasza akkor érkezett el, amikor Rónai felolvasta az Anabázis a végtelenbe című novellát, és Király Farkas azt firtatta, vajon kihez is hasonlítható a szerző stílusa. Farkas ez irányú felvetésére Rónai még magához mérten is szerényen reagált, inkább csak próbálkozásoknak nevezve prózai írásait. Alapvetően a költészet vonzza, de szereti a műfaji határterületeket, vallotta meg – ezt bizonyítja az „eszement fantasy határán mozgó” Lócipő című regénye, ami a műfaji sokoldalúság jegyében született.
Maga A Vascsöves Atya legendáriuma sem egységes, mivel nyitó és záró elbeszélése kifejezetten metaforikus, költői szöveg a kötet többi darabjához képest. E további novellákat Király Farkas szavaival „mintha vasvillával kotorták volna össze” – a hasonlat azonban csöppet sem dehonesztáló minősítésként hangzott el, inkább arra utalt, hogy ezeket a kocsmagőzös, újra meg újra fel- és eltűnő szereplőket felvonultató, lepukkant környezetben játszódó írásokat nem is lehetett volna másképp összerakni, csak így. Ahol Rivónak hívják a gyógyszerfüggő egyik főhőst, a többit Skulónak, Gempának, Kolbinak és hasonlóknak, ahol együtt iszik a huszonéves az ötvenessel, nagymellű nők és árokba ájuló férfiak veszekednek, majd szőnek terveket, melyek csak másnapig tartanak, akár a nagy barátságok – aztán újra kezdődik elölről az egész...
A címadó Vascsöves Atya kiléte is szóba került, de erről annyit árult el a szerző: aki többet szeretne tudni róla. kit fed ez a különös név, olvassa el a kötetet.
A beszélgetés végén, amikor már a közönség is egyre inkább bekapcsolódott, Rónai élvezetes stílusa, beszédmódjainak változatossága is szóba került, Király Farkas az elbeszélések ritmikáját és az egymást újraíró történetek fontosságát emelte ki. A jó hangulatú est már-már befejeződött, amikor az írói stílus hasonlóságaira visszautalva a közönségből valaki még váratlanul felvetette Mikszáth nevét, mégpedig a függő beszéd alkalmazása és a szereplőkkel való azonosulás módja okán. Rónai nevetve válaszolta: „Na, ő pont nem jutott eszembe... De ezután eszembe fog!” A Vörös-termen kívül folytatott szokásos, szép hagyományú pogácsázás és borozgatás méltó levezetése volt műsornak.
Boldogh Dezső
