Ugrás a tartalomra

Jelige: Sárkányfű – A házimunka lélektana, avagy személyes szenvedéstörténet (passio) népmesei elemekkel

Kevés olyan szó van szép magyar anyanyelvünkben, amitől elfog a rettegés, és azonnal menekülhetnékem támad. Nincs bajom egérrel, patkánnyal, bogarakkal, pókokkal, csigával, denevérrel, kígyóval, skorpióval (itt az Alföld közepén ez utóbbi kettő talán némi meghökkenésre adhat okot…), sőt, mióta gyermekeim születtek, szemem nem rebben az ennél nehezebb súlyú versenyzőktől sem, úgy mint: vér, kaki, pisi, hányás egyéb belsőségek… (nem tudom ez irodalmilag vállalható felsorolás-e...).

Az egyik ilyen, megrettegtető szó: a MUNKA.

Édesanyám hamar felismerte ezt az igen vonzó adottságomat, és mondhatom, roppant szimpátiával, megnyugvással és mindenek felett büszkeséggel szemlélte.

Ezek elegye több családi dráma ihletője is volt. S talán az sem véletlen, hogy édesapám is vérszemet kapva a kérdésen, az egyik szokásosan „kellemes hangulatú” vasárnapi ebéd után, udvari játék helyetti szobafogságra ítélt. Aminek egyetlen szabadulási kulcsa, a „Miért nem segítek édesanyámnak a házimunkában?” című, négy oldalas fogalmazás megírása volt. Nem is lett volna mindezzel baj, azonban belém is szorult némi büszkeség, és mindenek előtt virtus, így aztán mindenem háborgott, és eszem ágában sem volt megírni, erről az igaztalan vádról a fogalmazást. Ugyanis én éppen elégnek, sőt!! A soknál is többnek éreztem az itthon elvégzett munkám mennyiségét. Beágyazás, rendrakás, morzsakefélés, söprögetés, felmosás, cipőpucolás, törölgetés, porszívózás, gazolás, locsolás… Hogy csak néhányat említsek az általam szívből utált tevékenységek sorából. Arról mit sem tehettem, hogy ez nem találkozott a felém támasztott elvárások mennyiségével.

Megaláztatásomat tovább növelte, hogy az évek során többször elhangzott hangos hahoták között, hogy igazából ennek a szívből gyűlölt és végtelenségig felháborító fogalmazás-gyakorlatnak köszönhetem írói vénám kibontakozását… No „ugye-ugye”??

Egyszer volt hol nem volt, a szennyeshegyeken innen, a kiöntött leves tócsáján túl, ott, ahol a kurta lófarkú anya egy elveszett játék után könyékig a szemetesbe túr… éldegélt egy szépséges királykisasszony.

Ez a királykisasszony egy napon sétálni indult az erdőbe. Halk, lágy zenét hallott a fák mögül kiszűrődni, így elhatározta, hogy addig megy, míg a zene forrását meg nem találja. Csak ment-ment elszántan hegyeken innen, dombokon túl… A ruháját időnként bokrok szaggatták, néhol vadállatok ijesztgették, időnként még el is tévedt…

Végül rátalált a jószívű királyfira, aki egy hárfából csalta elő a csodálatosabbnál csodálatosabb dallamokat.

Rögtön egymásba szerettek, és elhatározták, hogy hetedhét országra szóló lakodalmat csapnak.

Nem tudhatták azonban, hogy a királyfiba titkon egy rút banya is szerelmes volt, aki felborzolt tollakkal, villámló szemmel, kígyó nyelvét köszörűn élezve, varázstükrében elzöldülve figyelte az ifjú pár örömét. S eget rengető dühében bosszút forralt.

Majd az esküvő napján, éppen, mikor a legfinomabb íz világú, mennyekbe röptető töltött káposztát szolgálta fel a tengernyi násznépnek pallérozott pincérek hada… Mit ad Isten, egyszeribe hatalmas fekete felleg kerekedett, kígyók-békák potyogtak belőle, mint a záporeső, s tüzes villámok sújtottak mindenfelé. Az egész násznép ki merre látott, riadtan, sikoltozva (a hölgyek), vagy óbégatva (az urak) szerteszaladt.

Ekkor a felhőkből kiröppent seprűlován a rút banya, s a következő szavakkal átkozta meg a rémült királylányt:

„Tótum-fótum csiriverte. Káposztáját mind megette. Töltött lúdnyak, kapros gomba megátkozlak alattombahahahahaaaaaa:

Törpék hada követgessen, amit lehet, tönkre tegyen. Egyedül te ne lehessél, szép álomba ne eshessél. Falatodat, hogyha nyeled, mindig kakis legyen kezed. Emlőidet folyton rágják, ruháidat elszaggassák. Folyton dolgozz, folyton fáradj, hálájukat sose várjad. Bármit teszel, ne látszódjék, örök munkád kárhozódjék. Kóc hajadba macska kapjon, amelyik tud, megharapjon. Sivítsanak, beszéljenek, csendes szóra ne leljenek. Főzzél, mossál, takarítsál, nyugodalmat ne találjál, amit teszel, tegyék tönkre, sárosláb, meg zsírosbögre. Boruljon ki, ami lehet, égjen oda minden szelet. Futótűz és forgószelek, elkerüljön, amit szeretsz. Kövessen hát mindenhova törpesereg fenékluka, hahahahahaaaaaaaaa...”

Azzal a boszorkány elröppent, seprűje után húzta a fekete felleget, s a nap ismét bájos mosollyal felragyogott.

A királylány felocsúdva, jókedvében kacagva legyintett csak e szókra. Lassanként a násznép is megnyugodott, előbújt, és visszaóvatoskodott. Hét nap és hét éjjel folytatódott a mulatság. Nem emlékezett már senki sem a banyára, sem az átokra. Olyan lakodalmat csaptak, hogy ott még a sánták is táncra perdültek! A vakok is keringőztek, a süketek is polkát jártak! A némák pedig úgy danoltak, hogy Manci néni pucolt kakasa bizony mondom kiugrott a nagy fazékbúl a ződség közül, hogy táncra perdülhessen! Ott még a kutyák is kilométeres kolbászt nyammogtak, s a macskák az egerekkel kézen fogva az asztalon járták a táncot!

Magam is ott voltam, bizony falatoztam. Finom falatokra, jó veresbort ittam. A jó veresbortól bicsaklott a bokám. Ezért befogom mán azt a lepcses …

Aki el nem hiszi, induljon utána. Királykisasszonykát biztos megtalálja. Megvénült-e? Rajta, vajh' fogott-e átok? Amint meglátjátok, ki is találjátok.

Egyszer volt, hol nem volt, túl a szennyeshegyen, kakis pelusokon, kiöntött levesen… Éldegélt egy asszony, gyereksereg rajta. Adjon néki csókot, ki ezt elolvasta.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.