Kút, forrás, tenger

Kút 

Nem messze az erdőtől van egy kutam, mohos kövek veszik körül. Fölé hajolok, a víz alig látszik az egyre sötétülő távolságban. Megcsillan rajta a fény, amikor a nap bevilágít a cserepek közt a kútkávára épített tetőn. Vajon hány méter mélyen kezdődhet a víz? Nehéz felhozni, de megéri, mert finom. Ha sokáig nem iszom belőle, visszazarándokolok hozzá, feltekerem a vödröt, és szomjam oltom. Olyan, mintha az élet vizét innám. Ha egyszer kiszárad, megöregszem, és meghalok.

Forrás

A víz felbugyborékol a földből, néha csak vékony ér, máskor bőven ömlik. Kis tavacska keletkezik körülötte, a növények sűrűbben nőnek itt, mint a kertben. A bokrok is nagyobbak, olyanok, akár egy díszlet a víziszínpadon. Lápos a talaj, de csak a forrás közelében, úgy egy-két méter sugarú körben.

Aztán a víz a föld alá bújik, és ki tudja, hol bukkan elő megint. Úgy sejtem, hogy azon a réten, ahol mindig lehet gombát szedni, és egész évben nyílnak a pipitérek.

Tenger

Sok tengerésztörténetet olvastam gyerekkoromban, de a tengert nem láttam, csak amikor már nővé értem. Nem nyűgözött le. Hiányzott az otthonosság, ami a tavak láttán mindig elfogott. Jóval hidegebb, mordabb, csónakok helyett motoroshajók, pákász helyett tengerész. Északi tengerparton bóklásztam, lehet, a délire kellett volna mennem. Végül megbékültem a holland tenger világoszöld színével, egy ottani öböl visszahozta a tó-érzést. Combig feltűrt nadrágban futkároztam a habokban. A parti homok dűnékbe rendeződött, mintha a víz hullámainak formáját a föld is átvenné, és a visszahúzódó apályban láthatóvá válna, akár egy vallomás.