Senki nem ismeri a napot, az órát
Várlak
Látod, a nap vért köhögött fel,
kifröccsent nyála kézfejemre hűlt.
Haldokolnak a bokrok, a fák.
Sosem lesz vége.
Élő
Egy Viszockij-sorra
Nem szeretem, ha késik a hajnal,
az álomtalan, átaludt éjeket.
Nem szeretem, ha megvágom magam,
a repedt kagylóba csepegő véremet.
Nem szeretem remegő gyomromat,
láncra vert ebként ugráló szívem,
agyam, mely tudja, ma sem lesz másként,
s míg újra és újra el nem veszítem.
Undorít, taszít, minden, mi élő,
nem bírok lenni, nem lenni nélküled.
Nem szeretem nyugtalan árnyadat,
hogy bárhová megyek, mindenütt követ.
Így növesztem a halált magamban,
és félek nagyon a fájdalomtól.
Nem szeretem, hogy így emlékszel rám,
nem bírok szabadulni magamtól.
Felfedezők
Horgonyt fel, hajóm, erősödik a szél,
hagyjuk magunk mögött a partot.
Láttuk a kertből kiűzött embert,
mellkasa pestises, bedeszkázott ház.
Semmi nem ment meg álnokságuktól,
el innen a végtelen vízre.
Ne járjuk útját a megfeszítettnek,
kerüljük el a hiába kínhalált.
A zátonyok között átjuthatunk még,
magához húz a hold.
Elrejti nyomunk a háborgó tenger.
Vadak
Megmérgezték a folyót, a forrást,
felégették házaink, az erdőt.
Vérengzőbbek a veszett kutyáknál,
odúnkig hozza szagukat a szél.
Senki nem ismeri a napot, az órát.
A kerítésen túl emberek laknak.
Talán
Megérkezett, ott vár a parton.
Zsákba vart, süket macskakölykök vagyunk.
Fekete tollú, suhogó szárnya nőtt.
Talán egy varjú, talán az ördög.
Lovasok
Álljatok meg, álljatok meg kicsit,
hiába minden út, sehova nem visz.
Egy madártoll lángol a zörgő avarban,
sötét nehéz füst, kúszik a dombokon.
Már kezdik a kutyák, érzik, vonyítanak.
A csattanó zárak hangja legyen a jel.
Csak még egy órát, fekete lovasok.
