Tandori – sapkában és anélkül

A kilencvenes évek egyik könyvhetén az Örs vezér téren egymáshoz közeli sátrakban dedikáltunk. Menet közben Tandorihoz fotós is érkezett, talán a Magyar Narancstól. A nekikészülődés, beállítás közben, a harminc fokos hőségben előkerült a fotóiról jól ismert jambósapka is. Fel is vette. (Divattörténeti kitérő: karima nélküli, kötött sapkáról van szó, mert egyes vidékeken más fejfedőket is így neveznek.) Somolyogtam, hogy a külsődleges jegyek a formalitásokra nemigen adó szellemeknél is a már kialakított „imidzs”-hez tartoznak. Babérkoszorú helyett tehát sísapka. S Tandori játékosságát, játékait addig is, később is megtapasztalhattam. (A játék, játékosság és a gyermeki nyíltság hozzátartozik a legjobbak életéhez, talán mint a létezés időnkénti kisszerűségének feloldása. Tersánszky, a Karinthyak, Kosztolányi, Weöres, Örkény, Kormos – ki-ki folytathatná…)

Ez a gyermeki nyitottság védtelenséggel is jár. Nem véletlenül óvta volna Tandorit volt tanára, Nemes Nagy Ágnes már diákkorában és később is az ezzel járó akaratlan kiszolgáltatottságtól, ami valószínűleg az igazi költői habitusnak is velejárója. Tandori persze nem védelemre szoruló gyermek volt, hanem gyermeki jellemét őrző egyéniség, aki esetenkénti kitárulkozása után a legtermészetesebb módon húzódott vissza belső végtelenjébe.

Egy hosszú interjúm vele az I. és XII. kerület becsatangolása közben kerekedett ki. Egy másik, nem sokkal a Kossuth-díja előtt, a műfordítót cserkészte be. Céltudatosan, lakásaink képzeletbeli összekötő vonalának felezésénél, a Déli pályaudvar környékére szervezve. A Kékgolyó és a Schwartzer Ferenc utca sarkán akkor egy kissé homályos belvilágú italmérő műintézmény működött. Gondoltuk, ha jegyzeteket is kell készítenem, egy asztalnál egyszerűbb felírni mondjuk az általa fordított Nobel-díjas ír költő, Seamus Heaney műveinek címét, mintsem fejben megjegyezni. Amikor beléptünk, az egyik sarokban egyáltalán nem magasröptű szellemeknek kinéző törzskompánia poharazgatott. Egyikük felnézett, és mint „klubtagnak”, kedvesen odaköszönt: „Szevasz, Dezső!” Tandori barátságos intéssel viszonozta. Rögtön az jutott eszembe, ami versében is előfordult, hogy a szakmányban németből és angolból fordító költő bizony néha kannás borra fanyalodik, s nem az olvasó vélte nektárt meg ambróziát kortyolgatja Árkádiában. Rögtön hozzá kell tenni: a már említett interjújában elárulta nekem a szinte misztikus okot és dátumot, amitől kezdve már „nem ment” a vörösbor.

Nemcsak könyveiben örökítette meg verebeit, egyenrangú lényeknek kijáró gondoskodással vette körül őket. A madarakkal enyelgő poéta? Vélhetően szinte együtt élt a másmilyen, mégis egylényegű lényekkel.

A Töredék Hamletnek című első kötetének (1968) jelentőségét rögtön érzékelve az éppen nem sokkal előtte folyóirattá vált Életünkben írtam róla. A kötet megjelenése után harminc évvel, egy interjúkészítés közben utólag honorálta a recenziót a belső címoldalon. Nyomtatott vezetékneve fölé odafirkantotta a nevét, ugyanezen magasságban: „június 8.” (valószínűleg ezen a napon beszélgettem vele). S az üres lapfelületet pedig ferdén, nagy méretű folyóírással betöltve: „1968–1998 Már maga ez kettőnk ’közt’: egész. [Utóbbi kétszer aláhúzva – M. L.] Köszönet a felfedezésért, Dezső.” Természetesen sosem hittem, hogy én fedeztem fel, csupán csak örültem, hogy a korai üdvözlők egyike lehettem. Egyébként a debütáláskor személyesen még nem is ismertük egymást.

Akik új ösvényeket lelnek a Parnasszus óriás hegyén, sosem tekintik úgy, hogy attól kezdve csak ezen a csapáson szabad haladni, s másként nem. A poézis addigi számos módja, a fennkölt régiókat kedvelő vagy a „hasznos szépséget” művelő és még számos változat az eddigihez hasonlóan érvényes, csak érdemes tudni arról, hogy másként is szólt már költő. Még ha szokatlan is akár a hétköznapinak ható versbeszédben vagy a nyelv által születő és testet öltő gondolatban, sőt a nyelvet is a költemény tárgyává avatóban fellelni a létezés felderengő mélységét.

Utolsó telefonbeszélgetésünk nem sokkal a halála előtt történt – panaszkodott, hogy mozgásában korlátozva már nem tudja elhagyni a lakást. Ő, aki nagy sétái során az egész kerületet megkerülte, s ahogy szellemesen hozzátette: aztán mégis megkerült.

Íróasztalom mellett, a könyvespolc oldalán bekeretezve egy nekem dedikált grafikája. Címe: Tengerpart mint temető. Mintha árbóc-sírkeresztek ágaskodnának a sírhalmoknak tűnő sziklák közt. Valamiképp mindegyik kereszt az övé.

Egyébként életében több tucat kiállítása volt. A Dokumentaccs című tárlatsorozatának a címe is ironikus. Utalás a Dokumenta című németországi, kasseli, nagy hagyományú „ősre”. A képzőművészetbe kívülről (a taccsvonalról) érkezett öniróniájával. Egyben a kiállított lapok fricskáinak és filozófiájának önérzetével is.

Ahogy a tenger nem tiszteli a partok jelölte vonalakat, a kiáradó szellem sem a művészeti ágak határait.