2022. február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát, de ez a háború nem most kezdődött, hanem 2014-ben. A kijevi kormány az Ukrajnában élő magyaroktól, más nemzeti kisebbségekhez hasonlóan, folyamatosan és szisztematikusan vonta és vonja el a már megszerzett jogokat. Az ukrán parlament, a Rada 2017. szeptember 5-én, az esti órákban fogadta el a súlyos jogfosztással járó nyelvtörvényt, amelynek 7. cikkelye tulajdonképpen felszámolja az országban élő nemzeti kisebbségek anyanyelvi oktatási rendszerét.[1] A háború okozta nehéz helyzet dacára 2022. július 16-án életbe lépett az ukrán nyelvtörvény újabb felháborító cikkelye[2]. Az ukrán rezsim szisztematikusan törekszik a magyar nemzeti kisebbség felszámolására, akár az asszimiláció, akár az elvándorlás útján. Napjainkban a magyar kultúra, a magyar nyelv, a kárpátaljai magyarság puszta fennmaradása is igencsak kérdéses. A nyílt háború kirobbanása felgyorsította az elvándorlást, olyan magyar családok tízezrei hagyták el szülőföldjüket, amelyek korábban az otthonmaradás mellett döntöttek, de a mostani helyzet már teljesen élhetetlenné tette a jobb sorsa érdemes országot.

A háború, a gazdasági csőd, a kormányzat kisebbségellenes elnyomó politikája az élet minden területén súlyos károkat okoz, nincs ez másként az irodalom esetében sem. A kárpátaljai magyar irodalmár közösség tagjai közül ma már kevesen maradtak odahaza. Bár a világháló egyelőre biztosítja, hogy szabadon megjelenhessenek, sokuk, főként a férfiak, röghöz kötötté váltak, nem hagyhatják el az országot, a szerencsésebbek egyelőre még nem kapták meg a katonai behívójukat.

            A kárpátaljai Együtt című kulturális, irodalmi, tudományos folyóirat idén ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját. A háborús helyzet miatt Ukrajnában tilos bármiféle rendezvény vagy összejövetel, ezért április 8-án a Kárpátaljai Szövetség budapesti székházában tartottuk meg a folyóirat születésnapi ünnepségét. Ide nem jöhettek el a katonaköteles korú férfi irodalmárok, de hasonló volt a helyzet a május 10-i rendezvényen is, ahol a kárpátaljai irodalmárok és olvasók a 70 éves Füzesi Magda költőt és dr. Dupka György történészt, írót ünnepelték.[3] Az idei Ünnepi Könyvhét is szomorúra sikeredett, a rendezvény szervezőinek csak annyira futotta az agyon hangoztatott szolidaritásból, hogy az ukrán lobogó színeibe öltöztették a kiadványukat, de az már nem jutott az eszükbe, hogy esetleg egy ingyenes pavilont bocsássanak a kárpátaljai magyar kiadók számára. 2019 óta tart az áldatlan állapot, amióta nincs külön standja Kárpátaljának. Idén a felvidékiek fogadták be a könyveinket. [4]

Tanulmányom elkészítése során 25 kárpátaljai irodalmárnak tettem fel ugyanazt a kérdést: Milyen hatással van a háború az életedre, illetve az irodalmi munkásságodra? Heten vállalták a véleményüket, még ha egyesek – teljesen érthető módon – nevük elhallgatását kérték is, öten jelezték, hogy különböző okokból nem kívánnak nyilatkozni, a többiek sajnos nem válaszoltak a megkeresésemre. A megszólaló pályatársakat három csoportra osztottam: akik jelenleg is Kárpátalján élnek, akik valamilyen formában a háború miatt hagyták el szülőföldjüket, és akik már régebb óta Magyarországon telepedtek le.

            Bartha Gusztáv 1963-ban született Mezőváriban, jelenleg is Kárpátalján él, több kötettel rendelkezik, főként prózát ír, az Együtt folyóirat állandó szerzője, de publikál még többek között a Magyar Múzsában és más irodalmi kiadványokban[5] is.

„Teszem, amit a többiek tesznek, akik úgy döntöttek, hogy a szülőföldjükön vészelik át a háborús eseményeket: számba veszem a lehetőségeimet, és megpróbálok egy kivitelezhető, jobban mondva, annak tűnő túlélési stratégiát felvázolni magamban. A feltételes módért nemcsak az egymásnak ellentmondó hadijelentések hibáztathatók, a megélhetési nehézségek is közrejátszanak (a minimálbéres fizetésem vásárlóértéke jó, ha felét éri a háború előttinek), de a legelbizonytalanítóbb tényező mégis az, hogy mikor lesz végre vége a háborúnak: hat hónap, egy vagy két év múlva…

Az évtizedek folyamán kialakult írói munkaszokásomat a fent leírtak semmiben nem befolyásolják, mint ahogyan a hadiállapot következtében kiadott és életbeléptetett szigorú rendeletek sem. Nincsenek az írást »megdobó« költséges »rituáléim« (márkás bor, a környező sörözők körbejárása, Párizsig rohanás az ihletért stb.), műveim nagyrészt fejben íródnak, rendeződnek struktúrává: a novella novellává, a kisregény kisregénnyé… Megjegyzem, hovatovább olyan süket vagyok, mint a nagyágyú, nem nagy kunszt kizárni a külvilág ricsaját.

Előző két kisregényemet és a most íródó regényemet az Együtt folyóirat folytatásokban közölte/közli. Ennek a közlésformának vannak árny- és napfényes oldalai, de mivel az »árnyak« zömükben az én problémáim, maradjunk a fényes oldalnál. Az írásaim nem a távoli múltban játszódnak, hanem olyannyira a közelmúltban, hogy az akkor történt események a mai napig beszédtémák, vitatkozás tárgyát képezik. Bevallom, erre én is rájátszottam, igyekeztem minél több dolgot átemelni a készülő műbe. Fogjuk rá, hogy hellyel-közzel, mintegy aktualizáltam a történetet. Na, ebbe a metódusba tenyerelt bele a háború. Mikor elpostáztam Laci[6] bátyámnak a Trauma XIX. fejezetét, megpróbáltam valami magyarázatot adni, hogy miért nem tudtam elküldeni ezt az írást az idei harmadik számba, valami olyasmit írtam, hogy a háború nagyon bekavart… Nem érdekes. Ez a háború egy vízválasztó, János, a megelőző harminc évet elfújta a szél, megy a lecsóba, a kukába. Csak igazán fajsúlyos események, alkotások, művek fognak átmentődni a háború utáni időszakra, a várva várt békébe, ami nem kizárt, hogy kegyetlenebb lesz, mint a háború volt. Bárcsak rossz jós lennék!”

A legtöbb emberhez hasonlóan én is azt kívánom, hogy mielőbb legyen béke és hallgassanak el a fegyverek, hogy végre megkezdődhessen az újjáépítés. Gusztávhoz hasonlóan vallom, hogy egy korszak végérvényesen véget ért, már semmi sem lesz olyan, mint volt, de minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy az új helyzetből is kihozzuk a lehető legjobbat. Alapvetően optimista vagyok, de a kőkemény tényeket ismerve azt kell mondanom, hogy a II. világháború óta sosem volt ilyen kilátástalan helyzetben a kárpátaljai magyarság, erősen kérdéses, hogy ezt a csapást valaha is képes lesz kiheverni.

Neve elhallgatását kérte az írónő, az Ungvári Nemzeti Egyetem oktatója, aki a következőket válaszolta kérdésemre: „A háború természetesen hatást gyakorol az életemre. Jelenleg nehezen találok olyan területet, amelyre nem hat a háború ténye. Befolyásolja a napirendet  (a légiriadó miatt leáll a közlekedés, ügyintézés, bezár a bolt). Ezzel együtt az oktatási intézmények befejezték a tanévet, készülődnek a munka folytatására. Dédszüleink átélték az első világháborút, nagyszüleink pedig a második világháborút. Mint ahogyan az online vagy élőben hallgatott prédikációban hallhatjuk: »Mindeddig megsegített bennünket az Úr.« (I. Sámuel 7., 12.). Ez utóbbi a jövőben is így lesz.”

Úgy legyen, a hit nem árt, a remény megtartó erő. A túlélésnek, a fejlődésnek megvannak a feltételei, ezek nélkül biztos a pusztulás. Reményik Sándor intő szavai jutnak az eszembe: „Ne hagyjátok a templomot és az iskolát!”

            A Beregvidéken él a költő, aki valósággal berobbant a kortárs magyar irodalomba, első kötete három rangos elismerést is kapott, ő sem vállalta a nevét, a biztonsága érdekében egyéb információt nem is közlök róla. „Be vagyok zárkózva a portára, húsvét óta tegnap láttam először a városközpontot, hivatali ügyek intézése miatt. Ha megszólal a csengőnk, összerezzenek, attól tartva, hogy katonai behívót hoztak. Megvan a forgatókönyv arra az esetre is, ha rendőrök keresnének: a feleségem nyit kaput, és azt mondja, hogy összevesztünk, elköltöztem, nem tud semmit felőlem. Sok családfő Magyarországra menekült, amíg lehetett, én a bizonytalanság ellenére is örülök, hogy még a feleségemmel és kislányommal lehetek. Többek közt a ház körüli munkákkal próbáljuk elterelni a figyelmünket minderről, és például arról is, hogy fogalmunk sincs, lesz-e télen gáz, tudunk-e majd fűteni, élni, legalább úgy, ahogy eddig. Ha belegondolok, hogy a háború előtt is mennyi időt töltöttünk karanténban, az az ijesztő érzés fog el, hogy már nem is emlékszem, milyen volt a normális, szabad élet. Reménykedve várjuk a háború végét.                                                                                                         Ami az alkotást illeti: fél év alatt mindössze két verset és egy esszét írtam – mindet felkérésre. Azt hiszem, leginkább az bénít meg, hogy a hivatalos hírek, az interneten keringő videók, az ismerősök pletykái felülmúlják a sötét költői jóslatokat is. Kárpátalja egyébként sem túlhajtott irodalmi életét a koronavírus erősen korlátozta, a háború pedig megszüntette. A határt nem tudom átlépni, így anyaországi eseményekről is lemaradok, a sokadik meghívást utasítottam vissza nemrég. Pangás van, nehéz lesz az innen kifelé vezető út, de megtesszük, ahogy mindig, csak legyen végre béke.”

            A béke értékét csak háború idején ismerjük fel igazán, szerencsére Kárpátalján nincs harc, nem dörögnek a fegyverek, de a háború jelen van a mindennapokban. Én is figyelemmel kísérem a híreket, és nagyon elszomorít, amikor egyre többször olvasok olyan gyászjelentéseket, amelyek kárpátaljai emberek haláláról szólnak. Az írók is megdöbbenve állnak az események előtt, megbénította őket a kilátástalanság, az értelmetlen pusztítás. Úgy hiszem, még hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy napjaink történelmi eseményei megjelenjenek az új művekben.

Nem sokkal a háború kitörése után érkezett Budapestre Kenyeres Mária tanár, fordító, költő, aki Beregszászon született, ma Budapesten él. Éppen a háború miatt döntött úgy, hogy elhagyja szülőföldjét. „Az orosz–ukrán háború kárpátaljai magyar résztvevőjeként az volt az első benyomásom, hogy a kárpátaljai magyar jövőkép szertefoszlott. Az az ékszerdobozhoz hasonlítható, soknemzetiségű, ám mégis otthonos, barátságos »béke szigete«, amely Kárpátalja volt, már soha nem lesz a régi. A betelepült közel 500 ezer ukrán menekülttel átalakult a kultúra, az érdeklődési kör, a mindennapok szokásrendje, a biztonság és a nyelvhasználat, de legfőképpen az emberek biztonságérzete. Nap mint nap egyre többet hallhattam, miért nem beszélek az államnyelven, ha Ukrajnában élek, azon megtiszteltetés is ért, hogy jómagam is kaptam az ukrán nacionalistáktól egy sms-t azzal a szöveggel, hogy mindent magyart késélre! Menjetek haza!  Nem volt kinek panaszt tenni, és nem is lett volna értelme... Régóta ez zajlik. Kisebbségben soha nem lehet igazunk a többségi nemzettel szemben. Mivel okmányfordítóként és tolmácsként is nehézségekbe ütközött a megélhetésem, és mivel a többségi nemzet a háború előtt is elég mostohán bánt velünk, úgy döntöttem, nem tűröm tovább ezt a bánásmódot, és a szó szoros értelmében hazajöttem. Szerencsét próbálni. Itthon, azaz az új hazámban az a legnagyobb élményem, hogy nem kell folyton azon agyalnom, vajon hol milyen nyelven érdemes megszólalnom: itt mindenhol szabadon beszélhetek magyarul. Tudtam, hogy mindenemet magam mögött kell hagynom,  mégis  egy biztonságosabb és  több lehetőséget tartogató új életet választottam, mert  véleményem szerint Kárpátalja jelenleg nem biztonságos hely. Féltem odahaza: féltem a háborútól, féltem az ukránoktól, féltem a  provokációktól (amelyekből  napról napra egyre több lett), féltem a megtorlásoktól, de a legjobban attól féltem, hogy bosszút állnak rajtunk az ukránok, az ukrán és  a magyar kormány között fennálló politikai nézetkülönbségek miatt. 

Az irodalmi tevékenységemre is rányomta a bélyegét az élethelyzet megváltoztatása. Most természetesen a lelkiismeret-furdalás és a bizonytalanságtól való félelem, az új, ismeretlen miatt kialakult  aggodalom nyomja rá a bélyegét az alkotásaimra. Mindkét versem[7], amely már az áttelepülésem óta született, erről tanúskodik.”

Úgy vélem, Mária világosan felvázolta a kárpátaljai rögvalóságot. Szinte naponta tartom a kapcsolatot a Beregszászon élő édesanyámmal, aki, történjék bármi, semmiképpen nem akarja elhagyni a szülőföldet, ő némileg bizakodóbb. Elmesélte, hogy a mi utcánkba is elszállásoltak Kelet-Ukrajnából érkezett menekülteket, akik elmondták, hogy kellemesen csalódtak a kárpátaljai magyarokban, hálálkodnak a vendégszeretetért, amit tapasztalnak, a békés hétköznapokért, és azért, mert ott szabadon beszélhetnek az anyanyelvükön. Még.

            Lőrincz P. Gabriella beregszászi költő, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója, a Magyar Írószövetség elnökségének a tagja nemrég kapta meg a Bella István-díjat, költészetét korábban Irodalmi Jelen-díjjal tüntették ki. Ha nem is a most kirobbant nyílt konfliktus, de mégiscsak a háború, annak belátható következményei miatt hagyta el szülőföldjét és költözött Magyarországra. Korábban számos háborúellenes megmozdulásban vett részt, ezért ki volt téve az ukrán hatóságok folyamatos zaklatásának.[8]

„A háború kitörésekor, 2014-ben még Kárpátalján, Beregszászon éltem. Sokan azt mondják, hogy a háború 2022-ben kezdődött, pedig az Ukrajnában élők már 2014 óta fizetik a hadiadót. Az életemben ez a háború olyan gyökeres változást hozott, amilyenre soha nem számítottam, hiszen nekem és a családomnak el kellett hagynunk szülőföldünket, igaz, erre csak később, 2019-ben került sor. Amikor az ember úgy érzi, veszélyben van, akkor próbál védekezni, túlélni, amikor a gyermekünk van veszélyben, akkor bármire képesek vagyunk, arra is, amiről addig azt gondoltuk, hogy nem tudjuk megtenni. Nekem ilyen volt Kárpátalja elhagyása. A gondolat, hogy a fiam már lehet, hogy nem is élne, ha maradunk, hiszen a vele egykorú fiatalok halálhírével van tele az ukrán sajtó, a legrémisztőbb. 2014-től csak idő kérdése volt, hogy mikor jut el egy magasabb pontra a háború.                                                 Ami az irodalmi tevékenységemet illeti, ugyanazzal foglalkozom, mint azelőtt, csupán jobb, kiegyensúlyozottabb körülmények között, és nem kell 7-8 órát a határon várakoznom, ha Budapestre megyek. Városról falura költöztem, társasházból családi házba, egy nyüzsgő életből a nyugalomba, a háborúból a békébe. Beregszász mindig a szülőföld marad, ahol a szüleim földdé váltak, de a hazám az egész Kárpát-medence. Bátorság és elhatározás kellett ahhoz, hogy 37 évesen ekkora változást elfogadtassak magammal. Sokan elmentek korábban, én maradtam, akkor is, amikor ukrán szélsőségesek megfenyegettek a háborúellenes tevékenységem miatt. Ma már azt gondolom, hogy korábban el kellett volna költöznünk, korábban élhettünk volna egy nyugodtabb életet, hiszen semmilyen hatást nem értem el azzal, hogy eddig ott maradtam Beregszászon, csupán elviseltem ott a létezést, s ebbe a családomat is belekényszerítettem. Az írásaimban megszűnt a nyomasztó bizonytalanság, van lehetőségem rácsodálkozni a teremtett világra, az ajándékokra, amik számomra láthatatlanná váltak Ukrajna árnyékában. Ameddig a szülőföldemen nyugalom van, bár tudom, hogy már idegenek lakják, nincs annyira a figyelmem központjában. Naponta beszélek az ott élőkkel, most kárpátaljai barátom vendégeskedik nálunk, azt mondják az ottmaradottak, hogy nincs nagy baj. Amikor baj lesz, az más érzéseket fog ébreszteni, máshogyan fog érinteni. A nővérem továbbra is Beregszászon él, azt mondja, hogy a légiriadót is meg lehet szokni. Dolgozik, és soha egyetlen szóval sem panaszkodik. Az a néhány ezer magyar, aki úgy döntött, hogy marad, nem érezte szükségét annak, hogy eljöjjön, így döntöttek, megértem őket, ahogyan azokat is, akik eljöttek. Vannak helyzetek, amikre a döntéseinkkel válaszolunk, mindenki a maga belátása szerint. Én hálás vagyok a Jóistennek, hogy beregszászi vagyok, olyan gyökereket kaptam, amik az unokáimat is táplálni fogják, és talán fontosabb az, hogy mit, kiket hagyunk magunk után, mint az, bár meghatározó, hogy mi magunk mit teszünk. Az a gazdasági válság, amit a háború az egész világra rászabadított, most mindenkit megterhel. Ijesztően recseg-ropog a világ rendszere. Szalmaszálakként az irodalomba és isteni kegyelembe kapaszkodom. Aki látta a Szovjetunió széthullását, és Ukrajna születését, annak ez a mostani helyzet nem idegen. Tudom, milyen a jegyrendszer, milyen, ha nincs vezetékes víz, de lajtos kocsi sincs. Ismerem az áramszünetet, a hideg, fűtetlen osztálytermeket, tudom, hogy lehet élni, akár hónapokon keresztül, fizetés és nyugdíjak nélkül, tudom, hogy krumpli helyett el lehet vetni a krumpli héját is. Másféle dolgokat tanul az, aki másféle világban születik, csak a hitemet és az anyanyelvemet ne vegyék el tőlem, csak a gyermekem életére ne törjenek, mint kiderült, azt nem tudom elviselni.” 

            Kopriva Nikolett költő, képzőművész, 1996. május 22-én született Kisvárdán, de Kárpátalján nevelkedett. 2015 óta publikál rendszeresen, a Magyar Írószövetség tagja, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója. Elismerések: Irodalmi Jelen Debüt-díj (2019), Móricz Zsigmond ösztöndíj (2020), Magyar Írószövetség Debüt-díj (2021).[9]

„Akárcsak minden, ami kizökkenti az ember életét a rendes kerékvágásából, a háború rosszul érintett. Kilenc éve Magyarországon lakom, de a családom Kárpátalján él. Mivel egy háborúban minden bizonytalan, gyakran féltem a családom, ez az érzés hol erősödik, hol gyengül. Bár Kárpátaljától messze folynak a harcok, egy rakétatámadás mégsem kerülte el nyár elején. Emellett rengeteg férfit visznek el katonának. Az öcsém a háború kitörése előtt két nappal elhagyta az országot, ekkor még el lehetett. Édesapám már nem jöhet el onnan. Édesapám és öcsém jelenleg nem találkozhatnak személyesen, ebből fakadóan családunk szét van szakítva, a határt oda-vissza csak én és édesanyám léphetjük át. Családunkban fontos a személyes jelenlét. Erősen kötődünk egymáshoz, közös tevékenységeinkhez (kirándulások, családi nyaralások, kiállítás-látogatások stb.), ünnepeink közös megéléséhez. Ha ezekből akár egy ember is hiányzik, már nem ugyanaz. Az elmúlt időszak ráébresztett arra, hogy mindaz, ami nekem korábban természetes és magától értetődő volt, valójában mennyire értékes. Talán értékeinket is akkor látjuk tisztábban, amikor meg vagyunk fosztva tőlük. Már nem magától értetődőek, hiányozni kezdenek.

Tudtam, hogy a súlyos döntések a fejünk fölött születnek, azt is, hogy minden ilyet az egyszerű ember szenved el, aki csupán élni szeretné az életét. Naiv módon nem hittem volna, hogy ez megtörténhet velünk a XXI. század Európájában. Elképzelni sem merem, hogy a jelenlegi helyzetnek milyen hatásai lesznek. Itt nem csupán a gazdasági/világi problémákra gondolok, hanem a személyes sérelmekre. A traumatizált emberekre, akik valamilyen szinten megélték a poklot, s ezt magukkal fogják vinni életük végéig. Ezek eltörölhetetlen dolgok, némelyikük súlyát generációkon keresztül hordozni fogja az ember.

A háború rádöbbentett valóságunk szürrealitására, arra, hogy a nem normális is normális lehet előbb-utóbb (egyáltalán mi az, hogy normális?). Arra, hogy mindig van még rosszabb. Arra, hogy az emberi alkalmazkodó-képesség és kitartás nagy dolgokra képes. Arra, hogy akárcsak az emberi rosszaság, úgy az emberi jóság sem ismer határokat. A fenti helyzet irodalmi munkásságomban, verseimben még csak egy-egy képben, villanásszerűen jelent meg. Idővel talán fel fogom dolgozni egyértelműbben, részletesebben is.”

Csornyij Dávid költő 1991-ben született Beregszászon. Jelenleg Budapesten él, az Irodalmi Jelen című folyóirat munkatársa. 2015 óta tagja a KVIT-nek. [10]

„A jelenlegi orosz–ukrán konfliktus mind az életemre, mind az irodalmi munkásságomra nagy hatással van. A kezdetben egyre fokozódó aggodalom a családom, a barátaim miatt rendre blokkolta nemcsak az irodalmi, hanem más teendőimet is.  A nyomasztó hírek, a szülővárosomat, Beregszászt érintő hatalmas, negatív irányú változások és a rendre elkeserítőbb propaganda sem tett jót az alkotókedvnek. Az íráshoz szükséges a nyugalom, számomra azonban a fegyveradta feszültség jutott, amely sokszor gátolt az írásban.  Lehetne követni a háború által megváltozó kulturális és irodalmi tendenciákat, és szükséges is, hiszen ez újabb mérföldkő lehet a kárpátaljai magyar irodalomtörténetben, de ezzel nehéz felvenni a ritmust. Több mint öt hónappal a háború kitörése után azt kell mondjam, számomra ezek a hámló napok: végre elkezdtem írni. Változás közben nehéz alkotni, de a változások ismeretében már más a helyzet. Ezek a versek nem feltétlenül a konfliktussal kapcsolatos írások, (akad köztük) de arányosan a kedélyek mérsékelt csillapodásával (sicc!) kicsit fellélegezhet az ember, és nagy sóhajok közepette nyugtázhatja: háború van, és ez egy ideig így marad sajnos.”

Dalmay Árpád   tanár, helytörténész, politikus, közíró, 1947-ben született Beregszászon, ma Nyíregyházán él.  A Beregszászért Alapítvány kuratóriumának elnökeként eredményes munkát folytat a város múltjának megőrzéséért, arculatának szépítésért. A Rákóczi Szövetség Nyíregyházi Szervezetének elnöke. A MVSZ megyei szervezetének alelnöke, a Trianon Társaság Nyíregyházi Szervezetének alapítója, a Vitézi Rend és a Szent György Lovagrend tagja. Nemrég jelent meg Beregszász – Erzsébet királyné városa című monumentális kötete.[11] A Beregszászért Alapítvány munkatársaként nagy szerepet játszott abban, hogy Beregszászon ma számos magyar vonatkozású szobor, kisplasztika emléktábla található. Ez a kulturális tevékenység felkeltette az ukrán hatóságok érdeklődését, és megtiltották neki, hogy Kárpátalja földjére léphessen.

„Mivel Nyíregyházán élünk, a háború nincs közvetlen hatással az életemre és tevékenységemre. Mármint az irodalmira. Az alapítványunk munkájára annál inkább: terveztük IV. Béla mellszobrának a felavatását, de ez a helyzet miatt elmaradt. Márciusban megjelent egy könyvem Beregszászról, biztosan tudsz róla. Abban még elég derűlátóan írtam Beregszász és az ottani magyarság kilátásairól, de a mostani helyzet rácáfolt az optimizmusomra, hisz rengeteg magyar menekült el Kárpátaljáról, így Beregszászból is. Legutóbb egy velem készült interjúban úgy fogalmaztam, hogy bár nem annak szántam, de valószínűleg a magyar Beregszász nekrológját írtam meg.”

Nagyon remélem, sőt bízom abban, hogy nem így lesz, Kárpátalja magyarsága már sokszor bebizonyította, hogy életképes, hatalmas az élnivágyása, és főnixmadárként most is életre kell majd a poraiból. A nyilatkozatokat olvasva szembetűnő, hogy bár mindenkit megvisel a jelenlegi helyzet, de azért mindenki megtalálja a maga kapaszkodóját, reménysugarát, mindenki megtalálja a túléléshez szükséges erőt. Ami engem illett, utoljára 2019 februárjában jártam Beregszászon, Shrek Tímea hívott meg egy irodalmi rendezvényre, ami során felléptünk a Beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolában és a városi könyvtárban. Aztán jött a Covid-járvány, a lezárások, a karantén. 2021 tavaszára a Magyar Múzsa folyóirat néhány szerzőjével szerveztünk egy kárpátaljai kultúr-hadjáratot, de végül ez sem valósult meg, mint ahogy 2022 tavaszán sem.

Úgy néz ki, hogy belátható időn belül nem lesz semmilyen kulturális rendezvény a sokat szenvedett szülőföldemen. Ám a Kárpátalján művelt magyar irodalom nem halt meg, él, túlél. Már említettem, hogy a világháló segítségével az otthon élő szerzők el tudják juttatni a műveiket a távol élő olvasókhoz is. A rendezvényeket Budapesten vagy Magyarország más településein tartják meg, Ukrajna egyetlen magyar nyelvű irodalmi folyóirata, az Együtt továbbra is megjelenik. A kárpátaljai szerzők irodalmi karavánokon vesznek részt Magyarországon, a Felvidéken, Erdélyben és Délvidéken. A hatodik síp nem veszett el, nem hallgatott el, igaz, hogy kissé halkabb lett, de, akinek jó füle van hozzá, most is hallhatja hangját.

 

[1] Fedinec Csilla – Csernyicskó István: A 2017-es ukrajnai oktatási kerettörvény: a szöveg keletkezéstörténete és tartalma. In: Regio. 25 évf.  (2017) 3. szám 278-300 http://real.mtak.hu/65748/1/184_303_2_PB_u.pdf

[2] Az ukrán nyelvtörvény újabb cikkelye lépett életbe. In: https://kiszo.net/2022/07/16/az-ukran-nyelvtorveny-ujabb-cikkelye-lepett-eletb/

Életbe léptek az ukrán nyelvtörvény sajtóra vonatkozó rendelkezései. In: https://hirado.hu/kulfold/cikk/2022/01/16/eletbe-leptek-az-ukran-nyelvtorveny-sajtora-vonatkozo-rendelkezesei#

A kisebbségi nyelvhasználat visszaszorításával az ukrán győzelemért. In: https://www.magyarhirlap.hu/kulfold/20220718-a-kisebbsegi-jogok-eltaposasaval-az-ukran-gyozelemert

 

[3] Lengyel János: Kárpátaljai irodalmárok a 70-es mérföldkőnél. In.: https://www.irodalmijelen.hu/2022-maj-14-1334/karpataljai-irodalmarok-70-merfoldkonel

[4]https://unnepikonyvhet.hu/hirek/a_93_unnepi_konyvhet_es_a_27_budapesti_nemzetkozi_konyvfesztival_datumai_kozlemeny

[5] https://kmmi.org.ua/arckepcsarnok/irok-koltok/bartha-gusztav

https://karpatalja.ma/kultura/kulturalis-hirek/sokaknak-tartozom-interju-bartha-gusztav-iroval-dramairoval/

http://mek-oszk.uz.ua/14300/14361/14361.pdf 86-90 o.

[6] Vári Fábián László, Kossuth- és József Attila díjas költő, a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának vezetője, az Együtt folyóirat főszerkesztője.

[7] Kenyeres Mária Kérdőjelek című verse bekerült a Magyar Múzsa szeptemberi számába, sőt vezető helyen, a kezdőlapon hozzuk. L. J.

[8] https://hu.wikipedia.org/wiki/Szerkeszt%C5%91:Urb%C3%A1nka/pr%C3%B3balap

http://mek-oszk.uz.ua/14300/14361/14361.pdf 38-41 o.

https://magyarnemzet.hu/kultura/2022/01/lorincz-p-gabriella-kolto-kapta-a-bella-istvan-dijat

[9] http://kvit.hu/author/koprivanikolett/

[10] https://kmtg.hu/tagok/csornyij-david/

„Mert én lokálpatrióta vagyok.” In: http://www.epa.hu/02600/02628/00050/pdf/EPA02628_karpataljai_hirmondo_2017_04.pdf 20-21

[11]http://kame.hu/fuszdrupal/?q=content/%C3%A9let%C3%BAt-v%C3%A1lasz%C3%BAt-besz%C3%A9lget%C3%A9s-dalmay-%C3%A1rp%C3%A1ddal