Szikrarajzok

A legnagyobb költők töredékei, rögtönzései, verscsírái, akár sormorzsái is tele vannak „aranyszemcsékkel”, amelyekben a kivételes szellemiség, az „isteni szikra” villan meg. Így születhettek sikeres előadói estek József Attila művéből, a Szabad ötletek jegyzékéből, avagy töredékeiből is.

A költőnek számos ilyen fragmentuma vált gyakorta idézett, szállóigeszerű mondattá: „dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / ugy érdemes” (Ne légy szeles). Vagy: „A líra: logika, / de nem tudomány.”

Bővíthetjük is a sort: „És ámulok, / hogy elmulok.” Semmi önsajnálat, inkább távolságtartó, de érzékeny szenvtelenség. Megrendültség nélküli megrendítés, tárgyilagos tragikum, ha úgy tetszik, csupa paradoxon. A halál közeledtét az ’elmúlás’ szógyöke is erősíti, holott a rímhívó „ámulok”-ban természetesen etimológiailag nem ez a csonk szerepel, ez csak hangalakjával (’-mul-’) készíti elő, erősíti fel a ráfelelő „elmulok”-ot. A jelen idejű kijelentés, amely jövőt fejez ki, két sorban tömöríti az emberi létegészet.

Kosztolányinál ugyancsak számos érdekes, játékos töredéket találhatunk: „Magyar! – ne félj, akárhogy is ugatnak, / hányj fittyet a gőgös, komisz nyugatnak, / hiszen úgyis a föld alá dugatnak.” (Harcias rikkanás a XX. században). A cím kommentáló jelzője, aztán a ’rikkantás’ helyett az archaizáló hatású „rikkanás”, a versben a ’dug’ ige különösen hangzó műveltető alakja („dugatnak”) – ráadásul erős helyzetben, rímszóként – mind az iróniát erősíti.

Az első világháború nyomán megcsonkult országban, amit Kosztolányi szülőhelye elvesztése okán is fájdalmasan élt meg, versben adott hangot keserűségének: Magyar költő sikolya Európa költőihez 1919-ben, Rapszódia. A Trianon következtében elszenvedett nemzeti sérelmek jogos megszólaltatása után, később viszont észlelhette, hogy a sérelmi bezárkózás terméketlen. A magyar PEN Club viszontagságos éveiben (1930–1932) a szervezetben megszakításokkal tarkítva töltötte be az elnöki tisztet, s diplomáciai érzékkel, kompromisszumot teremtve, tisztéről lemondva is azért ténykedett, hogy a váratlan belső feszültségek ellenére létrejöhessen az írók már korábban nekünk ígért, 1932-es budapesti világkongresszusa.

Mindezek fényében érdekes megnyilvánulás ez a három sor, különösen annak ismeretében, hogy egykori szerkesztőségi társa, Ady az elhíresült kritikájában Kosztolányit „irodalmi költőnek” titulálta. Itt ennek ellenkezőjét láthatjuk. Napjainkban is él az a felfogás, hogy a Nyugat úgymond mindig cserbenhagyott minket, így Kosztolányi látszatra ezt megismétlő töredéke szinte váteszi. Persze a szakításra való felszólítást voltaképpen finom iróniával kifordítja. A klasszikusok nem csupán a művek újszerűsége, a formateremtés okán, talán megérzéseik időtállósága révén is jogos szellemalakjai a Parnasszusnak.