Merre tart a magyar irodalom?

„A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete a kortárs magyar művészeti irányzatokat, szemléletmódokat, stílusokat feltárva valamennyi művészeti ágra kiterjedő kutatómunkát végez” – kezdődik a Magyar irodalmi művek 1956–2016 előszava. E koncepció jegyében született meg ez az igazán imponáló terjedelmű és súlyú kötet, a magyar irodalom 60 évének új szemléletű áttekintése. A két főszerkesztő, Pécsi Györgyi és Falusi Márton munkáját egy 11 tagú szerkesztőbizottság (Elek Tibor, Jánosi Zoltán, Márkus Béla, Nagy Gábor, Papp Endre, Smid Róbert, Sturm László, Szörényi László, Toldi Éva, Tóth László, Vasy Géza) segítette, és ötvenkét szócikkíró közreműködésével 333 szerző 655 műve került beválogatásra 60 év könyvterméséből.

A kötet több fontos szempontból is eltér a hagyományos irodalomtörténetektől. Egyrészt nem írói pályaképeket rajzol fel, hanem lexikonformában egyes írók életművéből – szerzőnként legfeljebb öt – emel ki fontos köteteket, és bemutatja azokat a megjelenésük éve szerint. Így, bár megtudjuk, hogy adott évben milyen jelentős alkotások születtek, az írói portrék nem állnak össze, a sok szócikkíró eltérő szemlélete és koncepciója miatt pedig irányvonalak sem rajzolódnak ki. Mint ismert, az újholdasok számára az 1956 után megváltozott irodalompolitika tette lehetővé az irodalmi vérkeringésbe való visszatérést. Így jelenhettek meg újra Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Ottlik Géza, Pilinszky János művei. De a szócikkekben nem találunk utalást nemzedéki összetartozásukra a Nyugat szellemi örököseiként. Sőt Nemes Nagy Ágnes szócikkében sajnálatos elírásként ez olvasható: „Másfelől Nemes Nagy Ágnes is az Aczél György által képviselt irodalompolitika eltiltottjai közé tartozott, nem publikálhatott verseskönyvet kilenc éven keresztül (1948-tól 1957-ig).” Igaz ugyan, hogy az aczéli kultúrpolitika a három T jegyében különböző bánásmódban részesítette a művészeket, de 1956 előtt Révai József töltötte be a kultúra mindenható irányítójának szerepét. Az újholdasok számára viszont pont a megváltozott, szabadabb légkör segítette az irodalmi vérkeringésbe való visszatérést. Természetesen Aczél is alkalmazta a publikálási tilalmat, például a kötetben említett Konrád György esetében. De itt is kimaradt ennek háttere. Konrád a Szelényi Ivánnal közösen írt Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című szociológiai tanulmánya miatt került bele a Lukács György nevével fémjelzett Budapesti Iskola filozófusainak perébe. A csoport tagjai, Szelényi Iván, Márkus György, Heller Ágnes, Vajda Mihály, Fehér Ferenc az országot kényszerűségből elhagyva, amerikai, német és ausztrál egyetemeken tanítottak a rendszerváltásig. Konrád viszont íróként a belső emigrációt választva itthon maradt.

A művek közötti válogatás is néhol esetleges. Ottliknál a trilógiának tartott három regény közül: Iskola a határon (1959), Hajnali háztetők (1957), Buda (1993) a középső darab – bár sokan életműve gyenge pontjának tartják – hiányzik a tárgyalt művek közül. Ahogy Kertész Imre esetében a szintén trilógiát alkotó Sorstalanság (1975), A kudarc (1988), Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) közül utóbbi, noha az író pályája fontos állomásának tartotta, még említés szintjén sem került be a kötetbe.

A lexikon másik újdonsága, hogy együtt tárgyalja az anyaországi és a határon túli magyar irodalmat, ami valóban izgalmas felfedezéseket tartogathat. Dicséretes, hogy a párizsi Magyar Műhely és különösen a vajdasági Új Symposion neoavantgárd törekvései jelentős hangsúlyt kapnak, viszont az anyaországi avantgárd irodalomból csak Erdély Miklós és Balaskó Jenő került be egy-egy művel. Bár a Ver(s)ziók antológiára (1982) több utalás is történik, hiányzik a Szkárosi Endre, Szilágyi Ákos nevével fémjelzett hangzóköltészet, ahogy kimaradt a legújabb „slam poetry” irányzata is, és ennek legjelentősebb képviselője, Závada Péter.

A kötet főszerkesztői törekedtek a sokszínűségre, a különböző irányzatok, műfajok bemutatására, mégis a válogatásban felülreprezentált a népies irodalom. Fontos szerzők maradtak ki a népi írók közé nem sorolhatóak közül a határon innen és túlról: Lénárt Sándor (Brazília), Salamon Pál (Izrael), az anyaországi szerzők közül Békés Pál, Göncz Árpád, Görgey Gábor, Kerékgyártó István, Szathmári Sándor, hogy csak pár nevet említsünk. Ugyanígy a lexikonban szinte csak az idősebb generáció képviselteti magát, példázva, hogy nálunk még mindig 50 éves korig számít fiatalnak az író. Ez azért is kár, mert a kötet egyik főszerkesztője, Falusi Márton pont a fiatalabb generáció tagja, Bartók Imrével ők a legfiatalabb szerzők, akik bekerültek a válogatásba. Ugyanakkor sajnálatosnak tartom, hogy míg a költői pályát irodalomtörténészire felcserélő Falusi Márton szerepel a kötetben, több, nála jelentősebb irodalmi pályát befutott pályatársa hiányzik belőle. A teljesség igénye nélkül említeném meg a költők közül Acsai Rolandot, Áfra Jánost, Jónás Tamást, Varró Dánielt, Zsille Gábort vagy a prózaíró Dunajcsik Mátyást.

Hasonló a helyzet a női írókkal. A Szépírók Társaságának 2020-as felmérése szerint a megjelenő könyvek negyven százalékát női szerzők jegyzik, míg az irodalmi díjazottak között a nők aránya csupán 17 százalék. A 333 szerző között mindössze 33 női írót találunk. Közülük is a legtöbb (négy!) művel csak hárman szerepelnek: Nemes Nagy Ágnes, Jókai Anna és Szabó Magda. Ez pont 10 százalék, ami még az irodalmi díjazottak arányszámánál is alacsonyabb. Bár Csukás István, Kányádi Sándor, Kormos István, Lázár Ervin, Tamkó Sirató Károly, Weöres Sándor bekerül gyerekkönyvvel, a szintén klasszikusnak számító Bálint Ágnes, Janikovszky Éva, Mosonyi Aliz hiányzik. A felnőtt irodalomból is sorolhatnánk a neveket az idősebb korosztályból: Hajnal Anna, Palotai Boris, Petrőczi Éva, Pinczési Judit, Rab Zsuzsa, Raffay Sarolta, Tóth Eszter, fiatalabb női írók közül Babarczy Eszter, Bencsik Orsolya, Erdős Virág, Esze Dóra, Finy Petra, Karafiáth Orsolya, Kiss Judit Ágnes, Kiss Noémi, Menyhárt Anna, Szécsi Noémi, Szvoren Edina, Szlukovényi Katalin.

Jó pont, hogy a kötet törekszik a műfaji sokrétűségre: szociográfia, gyerekirodalom, interjúkötetek, esszék, tanulmányok helyet kapnak a szerepeltetett művek között. A kortárs drámairodalommal viszont elég mostohán bánik. Megint csak a teljesség igénye nélkül említenék pár nevet: az erdélyi Székely Csaba vagy az anyaországi szerzők közül Egressy Zoltán, Hamvai Kornél, Kárpáti Péter, Pintér Béla, Pozsgai Zsolt, Tasnádi István. Nem szeretném azonban senkinek sem elvenni a kedvét a kötettől. A két főszerkesztő a szerkesztőbizottsággal és a szócikkek íróival hatalmas munkát végzett azzal, hogy feltérképezte az elmúlt 60 év irodalmi termését. Valóban hozzájárultak az irodalmi kánon teljesebbé tételéhez, különösen a határon túli magyar irodalom széles körű bemutatásával. Ilyenkor az egyensúlyra törekvés ellenére is mindig helyt kapnak egyéni ízléspreferenciák, és valljuk be, nem könnyű feladat válogatni az évente jelentősen növekvő könyvtermésből. A papíralapú formátum mellett a szócikkek az interneten is hozzáférhetőek. Talán ez lehetőséget ad a lexikon bővítésére, a kimaradt szerzők fontosabb műveinek feldolgozására, egy még teljesebb és átfogóbb kép kialakítására. Észrevételeimmel ehhez szerettem volna hozzájárulni, hogy valóban lássuk, merre is tart a magyar irodalom.  

Ahogy az előszóban említik, a kötet nemcsak a közvetlen szakmának íródott, a legszélesebben vett irodalomszerető olvasóközönség is haszonnal forgathatja. A szócikkek nyelvezete közérthető, az elemzések olvasmányosak, figyelemfelkeltők. Valóban kedvet csinálnak az olvasáshoz, a művek felfedezéséhez. A kereszthivatkozások segítenek feltárni a művek közötti kapcsolatokat, a szócikk végi eligazító, válogatott bibliográfia pedig a további vizsgálódáshoz nyújt támpontot. Ezért a középiskolások, egyetemisták számára valószínűleg nélkülözhetetlen forrásmunka lesz ez a kötet és főleg annak internetes változata.

Magyar irodalmi művek 1956–2016. Szerk. Pécsi Györgyi, Falusi Márton. MMA Kiadó, Budapest, 2021.