„Bábeli adományok”
Őrzők, avagy az újkori politikai filozófia úttévesztése
2018. április 25.
Kedves Marci! Nagyon köszönöm a Hitel küldött számát (2018/4.). Különösen megragadtak benne a Cs. Szabó Lászlóról szóló írások. Ezúttal engedd meg, kérlek, hogy a tiédre tereljem a szót („Európa, fényes csatatér a sötét földi csillagon, fogadj be nagy, nagy éjszakádba!” – Cs. Szabó László Európa-képe). Három dolgot szeretnék kiemelni belőle (illetve kapcsán fölvetni).
Az egyik a Cs. Szabó-féle értelmiségi ethosz, a kanti–humboldti műveltségeszmény, melyet a magad részéről „Csé” „mai szemmel talán eltúlzottnak ható elitizmusa” ellenére is osztasz, sőt hangsúlyozol. Már csak azért is, mert tudatában vagy a napjainkban tort ülő globális világrend károkozásának: nagyon is érzékenyen érint a Richard Florida-i „kreatív osztály”, „az infokommunikációs tudásipar” aknamunkája.
Dolgozatod másik érzékeny pontokat tapintó orvosi megállapítása az 1985-ös Cs. Szabó-könyv, az Őrzők kapcsán fogalmazódik, méghozzá nem is akármiről: politika és erkölcs egymáshoz való viszonyának kérdéséről. Arról a történelmi kisiklásról, amely már az újkor hajnalán bekövetkezett azzal, hogy a politika autonóm szférájának kidolgozását Machiavelli művéhez, A fejedelemhez kötötte a politikai filozófia (de hozzátehetném: a hadtudományi is), ahelyett, hogy egy ennél sokkal rugalmasabb és etikusabb opcióval, a Moruséval és Erasmuséval foglalkozott volna, s ezzel ment volna az ő nyomvonalukon tovább. („Semmi sem világítja meg élesebben Cs. Szabó hitvallását a modern európai értékrendről, mint az a kritikus megállapítása, hogy Morus és Erasmus kortársát, Machiavellit mintegy ellenükre, a megvesztegethetetlen morált a kompromisszumkész rációval kibékítő gyakorlati ész helyett tették meg tudósaink a politika atyjának […], jóllehet a politikai filozófia és az esztétika értékelvű kapcsolatát nem A fejedelem firenzei, hanem az Utópia angol és az Institutio németalföldi írója fogalmazta meg példamutatóan.”) A korábbiakban hasonló példamutatással sorakoztattad ennek bizonyítékait is, hogy aztán értékfelmutatásul Bibó István jogbölcseleti alapozású „multidiszciplináris gondolkodását” is bekösd gondolatmenetedbe. Itt azért állok meg, kedves Marci, hogy én szintén Bibó szekeréhez köthessem lovamat. (A mellékelt ábra: a csatolt fájl tanúsága szerint ugyancsak „európai értékfelmutatásul” – s hogy lásd, miként gondolkodom magam, magam is az ezekhez hasonló kérdésekről.)
Továbbá azért, hogy az esszéműfajról mondott soraidhoz csatlakozzam. („Talán az esszékről értekező is megengedheti magának, hogy olykor személyes hangot üssön meg.”) Magadról mondod, s egész írásod, értekezésed ilyen hangvételű. A személyességben kellően visszafogott a tárgy javára, ugyanakkor vállalja az előbbi latba vetésének elengedhetetlen kockázatát is. Nem lehet nem észrevenni, hogy Cs. Szabó László a pajzsod ugyan, amelyet magad elé tartasz, de Te harcolsz vele. Méghozzá Európa védelmében. (S ezzel azt is mondom: a magunk magyarsága érdekében.) Mindenféle, ki sem mondott nyomások ellenében. Engedd meg, hogy gratuláljak hozzá s eléggé el nem ítélhetően ezennel fegyvertársammá nyilvánítsalak (!). Távolból talán, de stílszerűen baráti integetéssel: Pali
Ui. A csatolt fájl részlet Bábeli adottságok (Budapest, Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút Kiadó, 2014) című könyvem egyik fejezetéből:
„J. G. Hamann nyomán úgy tudom, hogy »Bábel« sokkal inkább adománya, mint büntetése volt az Úristennek. A soknyelvűség (a poliglottia és poliszémia) ajándéka. Ennek tudatában igyekszem én is hozzáilleszteni a fönti értelmezésekhez a magamét: nem annyira »kijavításra«, mint inkább kiegészítésre szorulónak gondolva őket. Talán éppen a leghangsúlyosabb Várkonyi-idézet, »a magány súlya és a hatalom terhe« által kiváltott »önvád és bűntudat« kapcsán. A harmónia megbomlásának, a természetes rendből való kiszakadásnak minden bizonnyal ez, a másik emberrel szemben alkalmazott kényszer (»a hatalom terhe«) volt a kiváltó oka.
E fölismerésnek meglepően távoli, de egybecsengő visszhangjait hallhatja a kicsit is érdeklődő olvasó már a középiskolai tankönyvekben is. Az egyik Bibó Istvánra hivatkozva ezt írja: »Bibó a halálfélelemmel kapcsolatos elméletekből indította gondolatmenetét. Ezek szerint a halálfélelem a tudatosság műve, s mint ilyen, az ember megkülönböztető jegye az élőlények között. A tudás fájának savanyú gyümölcse, ’újféle lelki betegség’, mely ’más ember kényszerítése által való hatalomszerzéssel’ igyekszik megszabadulni a szorongástól.« Minden zsarnokság az úr–szolga viszonynak, a félelemnek és a félelemkeltésnek ezen a meddő körforgásán alapul, amelyet csak a hatalmat »moralizáló, racionalizáló és humanizáló« törekvések tudtak áttörni. Nem egyszer s mindenkorra, de minduntalan.
A föntiekből értelemszerűen következik, hogy rést ütni még a »tagolatlan zsarnokságok falán« is lehet. S ahogy a múltban, úgy a jelenben is. A természettel az állítólagos »szűkösség« jegyében szakadatlanul birkózó tradicionális társadalmakat e törekvés éppúgy áthatotta, mint ahogy a mai, »modern« ember világát is (a »civilizált« emberét, aki állítólag a »bőség« viszonyai között él). Nem a korlátok hiánya különbözteti meg elődjétől, hanem a korlátok történelmi feltételektől függő megjelenési módja. S az előbbihez hasonlóan az úr–szolga viszonyé is. Mindezek következtében a »modern« embernek sincs »fölénye« a másikkal szemben. És menekülési útvonala sincs. Csupán a korlátok tudásán alapuló küzdelem a mindennapi betevőért és szabadságáért.”
Két bába, egy gyerek
2018. december 8.
Kedves Marci! 2019 decemberét írva kicsit előreszaladtál a dedikációban – de sebaj: igyekszem a nyomdokaidba lépni. Máris elolvastam a könyvedet – ennek (és a bemutatón hallottak) alapján kivételesen én lennék az az olvasód, aki olvasmányosnak tekinti művedet. (Nem mintha néha nem kellett volna megállnom és visszanéznem…) Ugyanakkor és mégis tanulságos és megvilágító erejű volt számomra. Volt és még mindig az (!). Sőt, mint a mellékletből láthatod, hasznosnak is bizonyult. Mert (be kell vallanom) könyved ismerete nélkül közel sem tudtam volna ilyen jól (!) és helyesen megfogalmazni kiadásra váró Zrínyi-kötetem mondanivalóját. (Amely, reményeim szerint, a mellékelt szöveg tömény állítása nélkül is benne foglaltatik a kötetben.) Hogy lásd, küldöm a könyv szinopszisát – lásd azt is, hogy nem hiába dolgoztál: tél kezdetén itt az első fecske a Jog és irodalom… horizontján. Az eddigiekhez engedj meg, kérlek, még egy suta megjegyzést is. „Jog és irodalom”: első pillantásra a jogász-irodalmár hazabeszélésének véltem témaválasztásodat, aztán egyre inkább rá kellett jönnöm nemcsak arra, hogy ezt így csak Te írhattad meg, de ezen „árukapcsolat” valóságos voltára is. Végül külön élvezet forrása lett számomra egyben szemlélhetni azt, amit eddig többé-kevésbé kettőnek gondoltam – a merőben jogi és a voltaképpeni irodalmi-szépirodalmi diskurzus közös részvételét az egy nemzeti identitás megteremtésében, fönntartásában és megújításában. A haza és haladás (dichotómiájának) ilyen vagy olyan, de csak ránk jellemző élésében és éltetésében. (Még akkor is, ha nem akarjuk.) Köszönet érte, őszinte nagyrabecsüléssel és barátsággal: Pali
Ui.: Mellékelem a szóba hozott, egyelőre persze csak tervezett opus (Tollal és kézzel. Zrínyi Miklós költői és prózai művei) szinopszisát, pontosabban ennek könyvedet érintő részletét:
„A könyv anyagának sajtó alá rendezésében, a jegyzetek készítésében, a tanulmányok írásában mindvégig a költő-politikus szellemi teljesítménye iránti hódolat vezetett. Hommage, ez képes leginkább valamely személy emberi-alkotói nagyságához való elismerő viszonyunk kifejezésére. Ez méltó. Zrínyi Miklóst négy évszázad távolából is megilleti a méltánylás e legmagasabb foka. S még csak nem is a kerek évszám jóvoltából. Ettől függetlenül is kijár neki, méghozzá a költő-politikus teljesítményének a magyar kultúr- és politikatörténetben játszott kiemelkedő szerepe révén. A szociográfus Szabó Zoltán »irodalmi nemzet« koncepcióját idézve Falusi Márton könyve (Jog és irodalom, haza és haladás a magyar eszmetörténetben, Magyar Művészeti Akadémia, 2018) egyenesen a három magyar »kultúrhérosz« első alakjaként jelöli ki helyét a magyar eszmetörténetben. »Zrínyi, Széchenyi és Ady: a három részre szakadt (szuverenitásától megfosztott) ország, a 19. századi reformkor és a ’második reformnemzedék’ nagy alakjai szimbolikusan összefogják a hazát a haladással kibékítő eszmetörténet képviselőit.« Hogy zömmel szépírók e »nagyok«, egyáltalán nem véletlen: a kollektív identitás megtapasztalásának folyamatában, a magyar nemzeteszme történetében »a szépirodalom kitüntetett ágens« (Falusi, i. m.). Mindezzel együtt Zrínyi életműve is tehát, melynek az olvasóközönség szélesebb rétegeihez való eljuttatását – írásai ismertségének és elismertségének szakmán kívüli deficitjeit látva – éppen a fönti közösségképző hagyomány továbbvitele szempontjából gondolom egyenesen életmentő beavatkozásnak.”
Gladiátori stilisztika
2020. december 23.
Kedves Marci! Engedd meg, kérlek, hogy szokásos, és eléggé el nem ítélhető (!) bon mot-val kezdjem: „szembe nem dicsérünk, csak hát mögött!”. A járvány azonban ezt nem engedi – nincs kivel összebeszéljek. Így aztán kénytelen vagyok itt megírni: örömmel olvastam és így is nyugtázom Kultúra arisztokrácia nélkül? Esszék és tanulmányok (Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft., 2019) című könyvedet. Első körön elismerésre késztet sokoldalúsága, témagazdagsága. Az írások nyelvi megformáltságával kapcsolatos minőség érzékelhetően szándék és döntés eredménye (magad is utalsz rá valahol): a tanulmány műfajának az esszé irányában történő elmozdítása ez. (Ebben, az esszéisztikus kifejezésben egy saját és sajátos pontnál lecövekelve, mely a szépírói stíluskövetelményekre tekintettel sem engedi elszállni a magas (!) tudományok fogalomkészletét – fogod ennek kezét is.)
Nem mintha magad rászorulnál, hanem mert célod, a hagyományközösségen alapuló, a kollektív megelőzöttség tapasztalatával megáldott, a nyelv és gondolkodás elválaszthatatlanságát tanúsító irodalom pozíciójának megvédése (s fölteszem: esélyeinek növelése is) a célod a magát jó ideje korszerűnek, tudományosan felvértezettnek, magasabb rendűnek tekintő posztmodern, „szerepszétírásos”, a „nyelv uralhatatlanságát” számon kérő nihilizmussal szemben, mely minden autonómban az ördögöt látja és űzi. S ennek az „ördögűzésnek” nagy a csinnadrattája, agresszivitása, közönsége és tekintélyt mutató fogalmi felvértezettsége. Ez utóbbival szemben kevés az igazságérzet dávidi parittyája. (Még ha telibe találna is.) Ahogy én gondolom, a fogalmi háló részedről való megtartása egy gladiátori stilisztika fegyvere. Érvelésed újdonsága, megkülönböztető vonása, hogy képes vagy átlépni az ellenfél térfelére, s ott, saját fegyverével megmérkőzni vele. Ez a harcmodor mindeddig nagyon hiányzott „ezen az oldalon”. (Bár Szentmártoni Szabó Géza szerint „oldala” csak a disznónak van.) Mégis megkockáztatom. Eme érvelésmód egyik legmeggyőzőbb példája számomra második Csoóri-esszéd (A radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetében), melyben a metafora teljesítőképességét új fénybe állítod: a hajdani, az arisztotelészi mimézis megismerő, „helyettesítő” funkciójára szorított retorikai metaforaértelmezést a kép ricoeuri tágabb, poétikus (valóságteremtő), ontikus képességével kiegészítve. Ezzel pedig képes vagy visszaadni Csoóri költészetének a tőle elvitatott rangot, egyszersmind állást foglalni „a hagyomány folytonosságát”, illetve „a hagyomány megszakítottságát” állító elméletek vitájában – nem kérdés, hogy „Csoóri költészetének páratlan metaforikus gazdagsága” mellett érvelve (a lesajnált metaforának éppen e teoretikus felmagasztalásával).
Nagy szüksége van egy ilyen beszédmódra minden (Jan Assmann módján elgondolt) hagyományközösségi megszólalásnak. Mert megadja az Istennek és a császárnak is, ami neki jár. Az alkotásnak egyfelől a hagyomány kollektív talapzatát, másfelől a hozzá való viszonyban poétikusan megképzett sajátságosat, az individuálisan és személyesen cselekvőképes költői erőt. Stb. Valahogy így.
Olvasom még Kenyeres Zoltán Harmadik csöngetésében (Savaria University Press, Szombathely, 2018) a neked lábjegyzetben címzett Visszahumanizálás-levelet is, mely úgy érvel az esszéműfaj választása mellett, hogy egyúttal ennek fénykörét is mintegy kijelöli, visszaigazolva Weöres-recepciód eszmeiségét, sőt, még tippeket is ad egy eljövendő (vagy máris itt kukorékoló) „posztposztmodern” paradigma viszonyai közötti teendőkre. Ehhez a magam részéről még egy kérdés is. Nem emlékszem, hogy Kultúrádban a dialógus filozófusaira kifejezetten utaltál volna (a Széphalom kiadványaiban Miklóssy Endre által népszerűsítettekre, Martin Buberre, Emmanuel Lévinasra, Karácsony Sándorra, Szabó Lajosra gondolok, de kezdhetném a sort J. G. Hamann-nal is). Szándékos kerülés – vagy még birtokba veendő felségterület? Válaszodig is ünnepi üdvözleteimmel: Pali
