A szakrális sárkányokról

Pethő Lorand

Nemo a Monostoron                    

          in memoriam François Bréda

hűvös koponyán gőzölgő Parâng
dohányszemcse között Ciceró zsebében
az első villamos ráncain zörög
én Nemo vagyok! visszatértem!
testén a város alvó kisgyerek
nyújtózik rugdos felszuszog
fejét lehajtja – ne feledd
a Nautilus kormánya forog –
elmerül a ködbe elmerül
és a Monostor koszos paplana
hullámzó óceán habok
gyomrából mintha hallana
s mondaná most is
Nemo én vagyok!

Varga Melinda

A szakrális sárkányokról

                                     François Brédának a léten túli létbe

Az ég türkiz hintóján bordó szoknyás nimfák
lebegnek. Alkonyodik, Artemisz szárnyas
sárkány hátán, a Holddal a kezében
átsuhan, nyomában a hűvös este szele.
Létó karjában ez a pillanatkép
olyan, akár az öröklét,
állandó, nem alakul át másik képpé,
de az is lehet, hogy nem is létezik.
Örök az, ami nem létezik.
Az illúzió illatos harmata észrevétlen
hull reánk ezen a február végi délutánon.
A Mars hónapja felé haladunk,
fényes vizeken, szó-szöveg-szöveten,
a létezés kémiai kertjében,
ahol a háborúk, a hőbörgő-háborgó hübrisz
mérges gyümölcsei pattannak ki a tavaszi
fák rügyeiből, és ellep mindent az alkímiai dér,
a szavak romlása, az igék fojtó csendje,
a jelzőkből kibomló, véres harangvirágok.
De az elmúlásban még az önzés köve is
fölmorzsolódik.
Az ég kópiája a föld, és a föld indigója az ég,
az al- és felvilág komponistái a költők,
bájolni tudó Ba-test varázslók,
a gőg gigászi maradványaielemeit
semmissé tevő, boldog bolondok. 
Úgy tesznek, mintha társadalmi életet
élnének, polgári, monoton hétköznapokat,
lakást kifestő, csapot javító
férfiak, szelíd tekintetű nők,
akik házi feladatot írnak,
miközben keverik a vasárnap esti
vacsorák mágikus levét,
a földi létezéshez szükséges
kraftot vagy nyugalmat.
Éjszaka rózsaligetek illatát
szívják magukba,
az Olümposzon járnak,
Aphroditéval és Érosszal,
Pallasz Athénével és Dionüszosszal
illatok illó hintaján szállnak,
amiből reggelre vers lesz,
bűvös szó-szövet, nyilak nyila,
litoszi lét,
létszínházi látvány.
A barátságnak az egyiptomi Ba-test az alapja.
A költőknek valaki ezt is sugallja,
tán a végtelenről lábát lelógató létező, az Isten.
A Szellem Szelei a Szélekről indulnak.
A kenyér belében rózsát rejtő koldusoktól,
az éhezők, az őrületek, a kunyhólakók
közül, és széleken figyelő székely székekből is.
A gyermeklétből és a felejtésből,
amely, miután levedlette magáról a félelmet,
emlékezéssé alakul, hisz azért felejtünk, mert félünk.
A mesék az emberi psziché misztikus messzelátói.
Most közös mesét írunk mi, itt összegyűlt
költők, rád emlékezők, barátok, akik megismerték
a Ba-test filozófiáját, vagy legalábbis
már sejtenek valamit belőle,
az idő színházának kolozsvári állomásán,
amely szintén csak illúzió, földi kapaszkodó,
a pillanatban feloldódó szakrális sárkány.

A dőlttel jelölt sorok François Bréda Levelek az utókornak és Apolló apológiái című műveiből átvett vendégszövegek.

Pethő Lorand Koponyahajó és Varga Melinda 6van9 című kötetét mutatja be Bréda Ferenc a Bulgakov Kávézó pincéjében 2009 őszén. 

Varga Klára

Sárkányok és angyalok

Minden kolozsváriban lakik egy sárkány, aki védi a Kincses Város kincseit a betolakodóktól, a ki-be mászkálóktól, az újonnan betelepülőktől, a bután bámulóktól. Nem tudják pontosan, milyen kincsek ezek, nemigen emlékszik arra senki, hogy arany, drágakő, titkos tudás, bölcsesség avagy egy sok ezer éve mindenestül elsüllyedt, más dimenzióba költözött város a város alatt, egy másik, aranyló fényben úszó világ, amelyhez már csak kevesen találnak kulcsokat magukban.

Még nem jártam Kolozsváron, csak messengereztünk a későbbi férjemmel, én a Dunakanyarból, ő Kolozsvárról. Egy alkalommal azt írta nekem, a padláson talált egy fekete tükröt a holmija között, Magyarországon meghalt, erdélyi barlangász barátjától származó titkos írás van a fa borításán. Nem tudnám-e elolvasni – kérdezte.

Az volt ráírva: Stefan, kolozsvári varázsló.

Egy kolozsvári helytörténeti könyvben olvastam később, hogy az angol protestáns vendégprofesszorok révén került az angyalokkal folytatott társalgáshoz használatos tükör és az angyal-ábécé Kolozsvárra, ahol, úgy látszik, még a huszonegyedik században is akadtak, akik nem felejtették el a régi stúdiumokat.

Stefan, a kolozsvári varázsló, akit a barlangászok Istvánnak hívtak, hamarosan „meglátogatott”. Hajnalban jött, abban az órában, amikor mindig felébredek. Az ágyam mellett ült egy széken, és azt mesélte, hogy egy bizonyos templomban az angyalok segítségével tisztítást végzett, de nem ért a munka végére, és maradt ott még valami a környéken, amit rendbe kellene tenni. Azt is mondta, próbált segítséget kérni egy idegenvezető hölgytől, akivel életében ismerték egymást, de a hölgy nem tudta befogadni az üzenetét, ezért engem arra kér, ha eljutok Kolozsvárra, fejezzem be, amit neki nem sikerült. A férjem, aki egykor ipari alpinistaként a Szent Mihály templom tetőzetét javította, tudta, hogy István a Farkas utcai templom tetején dolgozott, mielőtt Magyarországra ment. Nyilvánvaló volt, hogy ott kell keresni azt a helyet, a templom és az egykori kolostor között.

Úgy indultam el Kolozsvárra, hogy van ott dolgom, amit a szellemvilágból és a férjem világából kaptam. Nevetve mondogattam, hogy tessék, a nagypapám Trianon után Magyarországra ment, én meg most visszafoglalom neki Erdélyt, itt fogok élni, itt temetnek el, és hogy írni fogok, erdélyi író leszek, viszek még egy vödör vizet a tengerbe, hátha pont az a pár liter hiányzik belőle.

De a kolozsváriak nem olyanok, akiknek bárki vagy bármi hiányozna. Én meg többnyire rosszkor érkezem mindenhova. Túl korán, túl későn, vagy az is lehet, hogy soha nem érkezem meg igazán.

Legelőször, az első kolozsvári telemen egy magyar turistacsoporttal jutottam el arra a helyre, amelyről Istvánnal beszéltünk. Miközben az idegenvezető a Farkas utcai templom történetét mesélte, találtam egy kaput, amelyre rozsdás drótháló volt kifeszítve. A kapun át lefényképeztem a hóborította, száraz gizgazt. Némelyik fotón lila-zöld lámpásszerű, fénylő alakzat jelent meg. Kitettem a Facebook-csoportba. Az angyalok látásában járatos személyek azt mondták: Szent Mihály és Rafael van ott jelen.

Pár hét múlva, amikor megenyhült az idő, egy csendes szombat délután beszöktünk a férjemmel a kertbe, hogy megnézzük, mi lehet az a valami a gaz között, amiről István beszélt.

Három kolozsvári professzor koporsó alakú sírkövét találtuk meg. Pont oda, ahová István mutatott a hevenyészett rajzomon, amikor erről kérdezgettem, nem tudtunk bejutni, mert kerítés választotta el az udvartól. Nem láttunk ott semmit, ami kiemelkedett volna a földből.  Hihetetlen, de a férjem haláláig többet nem jártam ott.

Négy év alatt a férjemet leszámítva összesen három embernek tudtam beszélni. Semmit nem mondtak rá, mintha meg sem hallották volna.

Nyomozgattam tovább román nyelvtudás és ismeretségek és helyismeret hiányában. Annyit derítettem ki, hogy volt ott egy ásatás, amit a nyolcvanas évek elején furcsán, csendben betemettek. Gondoltam, keresek egy kolozsvári újságot, ahova dolgozhatok, és elmegyek a román régésznőhöz, akiről tudom, hogy ott ásott. Reménykedem abban, hogy interjú ürügyén valahogy ki tudom szedni belőle, mi lehet a föld alatt. De valahogy ebből sem lett semmi.

Kolozsvár főterén folyton láttam a kivégzéseket meg a fejedelmi menyegzőt a Szent Mihály-templomban. Senki sem törődött ebben a városban a szellemekkel, kószálhattak mindenfelé. Bezzeg az élő embert előszobáztatták a kolozsváriak, és nem rejtik véka alá, hogy ők bárki nélkül épp elegen vannak.

De nem mindenki ilyen.  Bréda Ferenc például, aki a kolozsvári írók, költők, színházi emberek mestere, kivétel.

Éppen csak befutottunk a Bulgakov Kávéházba a férjemmel, és megálltunk egy asztalnál, ahol korsó sör mellett – semmi kétség – egy angyal ült, csíkos ingben, kopasz fejjel. Nyájas, kékszemű, készen arra, hogy bárkit, akinek éppen ez kell, megtanítson, milyen kívülről is megnézni a dolgokat, és derűt, békességet találni ebben a külső szemlélődésben.

Semmire sem volt időnk, Bréda kezet csókolt, és már rohantunk is a dolgunkra.

Aztán később találkoztam még vele a Bretter Körön. Nem emlékszem, éppen kit „téptek szét” az írók, csak arra, hogy Bréda akart valami nagyívűt mondani a végén, habár mindenki tudta, hogy már vége annak a világnak, ahol még érdemben meg lehetett mondani a nagyívűt. 

Csak a halála előtt öt nappal láttam újra. A Bulgakovban ültem egy dokumentumfilmessel, esett az eső, söröztünk. Néztük a verebeket, ahogy a szomszéd asztal alól csipegetik a kenyérmorzsát. Elállt a zuhé, megjött Boros Lóri a kórházból, Brédától, aki haldoklott. Lóri leült velem szemben, és azt mondta, hogy Bréda nem fog felépülni, fogjuk már fel, nincs jobban, ne örüljünk, eldöntötte, hogy meg fog halni.  Aztán valami másról beszélgettek azzal a dokumentumfilmessel. Bambultam, nézegettem az esőcseppeket a tető szélén.

Aztán, bár a levegő felmelegedett, kisütött a nap, engem rázni kezdett a hideg. Egyszer csak ott állt előttem Bréda kék pizsamában, és egy szó nélkül benyitott a szívembe. Kivett valami zöldet. Látta, hogy nagyon nézem, és magyarázatképpen azt mondta:

– Mi egyformák vagyunk, ezért gondoltam, viszek tőled egy kis kraftot, ha nem bánod. Azért, mert most nekem ez kell. És te nem csinálsz ebből problémát.

– Jó, persze szolgáld csak ki magad, megtisztelsz, de akkor ez azt jelenti, hogy mégsem akarsz meghalni? – kérdeztem tőle szavak nélküli nyelven.

– El kell rendeznem a hagyatékot. Bejárkálnak hozzám a kórházba, és bírnom kell szuflával. Kikészít a fájdalom, alig tudok gondolkodni. Még négy-öt nap kell, hogy mindennek pontot tegyek a végére.

Öt nappal később eljött búcsúzni. Gyújtottam gyertyát, és, bár nem szoktam halottat idézni, most hívtam, és kérdeztem, nincs-e szüksége még valamire.

Május volt, de ő szürke télikabátban állt előttem egy kietlen tájon, és azt mondta, mint aki meglepetéssel készült:

– Egy pillanat.

Lehajolt, és rőzseágakat szedett fel a földről. A kigombolt kabátja fedezékében meggyújtotta a csokrot.

–Tessék, neked most ez kell – és betömte az egészet a szívembe, a lángokkal fölfelé.

Vittem egy szál hófehér liliomot a Házsongárdi temetőbe, az olyan franciás. A temetés végén, amikor eloszlott az irodalmi hadosztály, mentek a megbeszélt helyre, a halotti torra, akkor jött Gabi, azt hiszem, román férfi. Mutatványosfélének látszott, felhúzott egy zenedobozt, és annak a csilingelésére énekelt Brédának. 

Utána mentem csak oda a sírhoz, és kérdeztem, hogy akkor mi legyen itt velem, és ki lehetek itt Kolozsváron.

– Atlantiszi kék oszlop… Nem baj, nem fontos. Elmehetsz, húzz el nyugodtan Kolozsvárról, hét év kellene legalább, mire itt elkezdődne valami.  Mármint, ami neked való – ezt válaszolta.

Nem tudtam akkor még, hogy úgy lesz, ahogy mondja. Elmegyek, és a férjem meg itt marad, ő is a Házsongárdi temetőben. És hogy majd akkor, amikor már annak a román régésznőnek a nevét is elfelejtettem, újra a közelébe jutok annak a helynek, ahová István szellemujja mutatott.

Megkértem egy ismerőst, hogy mielőtt visszaköltözöm Magyarországra, kísérjen el oda. Végül hárman voltunk, jött még vele egy ismeretlen fiú, de sehogy nem keveredtünk el arra a helyre, hanem bementünk a Farkas utcai templomba, az erdélyi nemesi családok címerei, zászlói közé. Körbejártuk az oltárt, lépkedtünk ide-oda, mintha valami elfelejtett táncot járnánk, lassan, elbágyadt tagokkal. Már szédültünk, már emelkedtünk meg süllyedtünk, és egyszerre csak látni kezdtük mind a hárman az elsüllyedt templom alatti templomot, a város alatti várost, amelyet végül mégiscsak megmutattak nekem a kincses város sárkányai.

Nagyon el akartam jutni arra a bizonyos helyre, amit István mutatott, és kicsörtettem a templomfolyosóra, de minden ajtó zárva volt. Az ablakból vettem észre, hogy valakik nagy lapos köveket vittek arra a helyre, és gyertyákat égettek, meg kis fehér kavicsokat hagytak a nagy kövek tetején. Végül valaki csak elvégezte ott azt a bizonyos munkát.