Honvágy

Nem szoktam meg, nem engedett az átok,

de nem kínlódom és nem könnyezem.

Mint súlytalan, fehér viharkabátot,

keservemet felöltöm könnyeden.

Talán, mert folyton változik a tájék,

attól enyhül bújdosó bánatom?

Vagy mert angol szók nyújtóin ugrálnék

s ami nekik fáj, nem azt fájlalom?

 

Ha esti utcán a kirakatokban

nézem magamat, hirtelen megüt:

Duna–Tisza vagyok két tárt karommal,

szemöldököm a Cserhát meg a Bükk.

De hétköznap az ország képe úgy jár

Miskolc, 2025. február 23., vasárnap

Dél körül hívlak, kérdezem, hogy túl vagy-e az ebéden, mert lassan indulnánk, hogy adjunk egy puszit. Azt is mondom, ez most csak villámlátogatás lesz, mert jótékonysági estre vagyunk hivatalosak, időben vissza kell érnünk Pestre. Ígérem, hogy jövő héten hosszabb időre jövök, s akkor átbeszéljük a születésnapodat is.

Egy évvel ezelőtt, 2024. február 29-én beszélgettem utoljára Fecske Csaba József Attila-díjas költővel, aki Irodalmi teadélutánunk vendége volt Miskolcon, a Petőfi Sándor Könyvtárban. Akkor nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk, hogy 2025. február 28-án már a holt költők társaságának tagjai közé tartozik. – Kóczi Rozália írása.

Ezután az idő másképp siethet.

Életének 87. évében elhunyt Sohár Pál költő, műfordító, az Irodalmi Jelen szerzője.

hűvös koponyán gőzölgő Parâng
dohányszemcse között Ciceró zsebében
az első villamos ráncain zörög
én Nemo vagyok! visszatértem!

„Egyik osztálytársnője felidézte, hogy Géza a verseket sohasem idézte hibátlanul; Petőfi vagy Arany János több sorát is átköltötte. Rendhagyóan jó emlékezetét ismerve Géza látszólagos pontatlansága, ahogyan Mozart kiigazította Salieri vagy Michael Haydn dallamvezetését, költői vénájának korai megmutatkozása lehetett.” – Lőwy Dániel írása Szőcs Gézáról.