Bosch jégmadara és a XXII. század

Szőcs Géza szépírói munkásságára nem jellemző a bátortalanság. Köteteinek címe szokatlan, merészséggel fűszerezett zsenialitás köszön vissza belőlük, elég csak a Szélnek eresztett bábura vagy a Sirálybőr cipőre gondolnunk. A szerző 2020-as kötete, amely az Irodalmi Jelen hasábjain, valamint a folyóirat online platformján megjelent írásokat tartalmazza, szintén nem riad vissza az egyedi címadástól. Párbeszéd a pokolban olvasható a borítón. A könyv fedőlapját Hieronymus Bosch A gyönyörök kertje triptichonjának pokla díszíti. Sokat gondolkodtam az összefüggéseken a kötet tartalma és a borítón szereplő műalkotás között. A XV–XVI. századi képzőművész olyan asszociációk hálózatában láttatja az emberi esendőséget, amely nekünk, „egyszerű halandóknak” eszünkbe sem jutna. Bár jó néhány évszázad választotta el őket, és a két alkotó a művészet más-más „oltárán” áldozott, Szőcs Géza költészetétől sem idegen a különleges asszociációk láncolata. Elég A visszatérés című vers zárlatában megjelenő hasonlatra pillantanunk: „arcában a két kavics úgy ragyog / mint forró vaslapon hideg eperszemek”. A Dal, Kurtág-dallamra poszáta-motívuma a Gyönyörök kertjének madárfiguráit idézi fel bennem, igaz, Szőcs Boschnál konkrétabb helyzetjelentést ad madarai hogylétéről. A versbéli poszáták egyike életben van: „Szemben egy ágon / élő poszáta hintáz.” A másik viszont halott. A felbomlott tetem leírása ugyanolyan precíz és kidolgozott, mint a németalföldi mester már annyiszor említett triptichonján szereplő macskabaglyok, tengelicek, jégmadarak: „A szirmok közt vékony / kifőtt poszáta-csontváz.”

Mind Szőcs, mind pedig Bosch kiváló, míves munkát végez. Érzékenyek a művek kidolgozottságára, arra, hogy tisztán láttathassák a legapróbb részleteket is. A festő korábban említett triptichonja jó példa lehet a Bosch-i életművön végigvonuló fantáziadús alaposságra, lényegtelen, hogy a Paradicsom vagy a Pokol figuráit helyezzük górcső alá. Szőcs Géza verseiben jól megválogatott képekkel, szakértői alapossággal dolgozik. Ahol a költő a gyengédség kifejezésére törekszik, ott a gyengédségnek helye van: „Hova lett copfod, az a haj, hol a kontyod? / Nem nő meg többé már, le se bontod – / mi lett vele, én soha nem simogattam! / Szép hajcsatom van, neked adjam, ne adjam? / Nézd, havazik bennünk, bronz-zöldre éget / összeforrasztva minket két szonettben; / ölelnélek tizennégy karral téged.” (Első szonett)

A Párbeszéd a pokolban az emberi butaságnak azt a válfaját mutatja be, amikor a tudatlanság gyűlöletbe, oktalan megalázásba torkollik. Szőcs könyvében egyebek mellett Cziffra György és Anda Géza zongoraművészek emigrálásáról, meghurcoltatásáról ír. A XX. század két kiváló zenészének életében a legérdekesebb, „hogy 1921 novemberében két hét leforgása alatt egymástól légvonalban két-három kilométerre megszületett Budapesten a zongoraművészet két nagy óriása: Cziffra György és Anda Géza.” (Anda Géza lakóházánál) Cziffra György a hivatás iránti hűség és a folytonos megújulásban rejlő erő megtestesítője, akit a gyűlölet, az emberi gyarlóság sem tudott megtörni: „gyötrelmes háborús évek után, majd börtönéveket, büntető-tábort, kőtömbszállítást, kényszermunkát követően, tönkretett kezekkel képes volt visszatérni a zenei életbe, persze csak bárzongoristaként.” (Cziffra Györgyről és egy rózsaszálról) A nemrégiben elhunyt költő, a múltszázad kivételes tehetségű zongoraművészeként emlékezett meg Cziffra Györgyről 2009 novemberében: „Cziffra György, a huszadik század egyik legzseniálisabb zongoraművésze.” Szőcs esszéjében hangsúlyozza: Cziffra nemcsak számon tartotta a fiatalokat, hanem szívén is viselte azok sorsát, hiszen tervei között szerepelt, hogy Senlisban az ifjú tehetségek számára zenei-képzőművészeti központot hozzon létre. Elmélkedésében Cziffra emlékirataira hivatkozik Szőcs. A Franciaországba emigrált zongoravirtuóz francia olvasóknak szánt emlékiratait Radnóti Miklós, Emlékeimben… című versével zárja. A vers központi motívuma a foga közt rózsaszálat tartó katona. Cziffra továbbgondolja a Radnóti révén ismertté vált képet, Szőcs pedig a következőképpen tolmácsolja a zenész memoárjának záróakkordjait: „Cziffra azzal a gondolattal fejezi be emlékeit, hogy (…) mindenkinek, aki Senlist meglátogatja, rózsaszál legyen a fogai közt. Jegyezzük meg ezt a képet, mint a szellemi halál helyett a művészi feltámadást választó élni akarás szimbólumát.” Jelen elmélkedésének második felében találjuk a költő mára híressé vált önmeghatározását: „Támogatom a magyart a magyartalannal szemben és az embert az embertelennel szemben / a bölcső pártján állok a koporsóéval szemben / a megszólaló harangok pártján az elnémult harangokéval szemben / Nándorfehérvár pártján Moháccsal szemben / a velszi bárdok pártján Edvárd király ellen / Csingacsguk és a musztángok pártján a sápadtarcúak ellen / az aradi tizenhármak pártján Haynau ellen / Radnóti Miklós, Szerb Antal és Karácsony Benő igazában hiszek a lélekmérgezéssel, / az agymosással, a kirekesztéssel és a nemzeti önpusztítással szemben / hiszem, hogy érdemes életünket is adni azért, hogy országunkban bárki szabadon elmondhassa véleményét, / még ha e véleménnyel nem érthetek is egyet / úgy gondolom, hogy szeretnünk kell ellenségeinket is, mint felebarátainkat / és felebarátainkat, mint önmagunkat”

A sokoldalúságáról ismert Szőcs gyakran volt képzőművészeti tárlatok vendége. Az ilyen alkalmakon mondott beszédeiből reprezentatív válogatást találunk az ismertetett kötetben. A Kimondhatatlan, de megfesthető című tárlatmegnyitó beszédében például a szerző mesteri jópofasággal körvonalazza: lévén, hogy őt költőként hívták meg Kertész Dániel kiállítására, rövid beszédében ennek a szerepkörnek tesz majd eleget: „Elbűvölő hölgyek és daliás urak, kedves barátaink, bevezetőm rövid lesz, miután a meghívó hangsúlyozta, ott olvasható rajta, hogy a kiállítást megnyitja Szőcs Géza költő – amit úgy kell értelmeznünk, hogy tehát nem valamilyen más minőségben van itt, mondjuk nem képzőművészeti kritikusként vagy elméletíróként, ide csak a poétát hívtuk, a többi Szőcs Gézát nem. Ezért tárgyszerű bevezetőm igen rövid lesz, azt követően viszont valóban költőként kívánok megszólalni.” Bár művei közt szép számmal találni komoly hangvételű darabokat, a szókimondás, a humor sem volt idegen Szőcs Géza alkotói vénájától, jellemétől. Ez pedig a Párbeszéd a pokolban lapjain is megmutatkozik. Mesterhegedű című esszéjének egy pontján Szőcs arról elmélkedik, miért is megtisztelő, hogy őt választották a Magyar PEN Club elnökének: „jólesik, hogy felkértek a feladatra, már-már elkötelez a dolog mellett, ugyanis az írókollégák közül van, aki árulónak tart (…) mások pedig barbárnak. Hazudnék, ha ilyen körülmények közt azt mondanám, nem érdekel azok bizalma, akik a PEN Club élén szeretnének látni.” Nem annyira az önirónia, mint inkább a kötetben helyet kapó szatírák táborát erősíti a Palack a jövőből. Írásában a költő egy homályos körvonalakkal kerített jövőt tár az olvasó elé, pellengérre helyezve kortársait. Az alkotás gerincét az Irodalmi Jelen 3309. évi április száma képezi, görbe tükröt tartva a folyóirat elé. A XXII. század világa merőben más, mint a jelenkor, a helyesírási szabályok módosultak, ahogy a költők stílusa is sokat változott „a múltszázadhoz képest”: „Nemrégiben kezembe került az Irodalmi Jelen 3309. évi áprilisi száma. Érdekes áttekintést olvashattam benne a magyar helyesírásban – mit helyesírásban? A magyar nyelvben – végbement változásokról az SMS megjelenése óta eltelt bő tizenhárom évszázad alatt (kb. 2000-től 3300-ig). (…) a játékos rövidítő-kicsinyítő ösztön korláttalan kiélése okán már az SMS-korszak kezdetére felülírták az archaikus magyar helyesírás szabályait és a kőkorszaki nyelvi sztenderdeket. Eltűntek a nagybetűk, ugyanakkor a kettőshangzók és a fonetikus formák (tucc, lácc, vattok) teljességgel kiszorították az igei személyragok elemző elkülönítését (tudsz, látsz, vagytok stb.). A vok egy-két évtized alatt anakronisztikussá tette a „vagyok” formát, az akadémikusok pedig ugyanazt tették, mint mindig: jajveszékeltek, nyelvvédő cikkeket írtak, majd kénytelen-kelletlen tudomásul vették az újonnan kialakult kész nyelvi tényeket. 2050 körül, a Második Nyelvújítás idején törölték el a mássalhangzó-kettőzést és az összes hosszú magánhangzót (ó, ő, ú, ű) meg az ly betűt, akkor jelent meg az új Hejesírási Szabájzat. Száz évvel később megszüntették az ny betűt, amit nemsokára a cs betiltása követett. A norma az „elégséges megértés elve” lett. Hogy világosabb legyen, miről van szó, íme a mondat majdani lejegyzése: Norm elég suty be a fejbe” A XXII. század költőinek neve szokatlannak tűnhet az elavult, XXI. századi olvasó számára: karafi jános dénes, lövétei velman vince, sántha noémi béla.

A kötet sokszínűségét fémjelzi, hogy a szerző nemcsak szembesít dolgokkal, hanem képzeletbeli utazásokra hív. Ezek a bejárt utak nem ugyanazok, amiket Hamvas Béla megélt, és amelyekről beszámolt a Babérligetkönyv, Téli tervek című darabjában. Szőcs Géza utazásai egészen a művész gyerekkoráig, a csokoládéfogyasztás öröméig kalauzolják el az olvasót: „Gyerekkoromban kétféle csokoládét ismertem. Egyik a brassói Dezrobirea gyár terméke volt. A másik, a finomabbik, a Vinga nevet viselte. Brassóról tudtam, hogy létező város, két álneve is van: Brașov meg Sztálinváros, azaz Orașul Stalin. De soha senkiről nem hallottam, aki vingai lett volna, vagy valaha is járt volna ott, vagy lett volna Vingán rokona vagy ismerőse. És ha államnyelven Vinga, akkor magyarul vajon mi?” (Vinga) Bár fáradhatatlanul kereste az édesség nevének eredetét, a települést, amelyről a csokoládémárka a nevét kaphatta, a költő sokáig nem talált rá, és azt hitte, ez a helység- vagy márkanév a határtalan emberi képzelet szüleménye: „nagyon úgy nézett ki, hogy ez valami mesebeli hely ez a Vinga, olyan, mint Langarut vagy Meslohes, azaz Seholsem vagyis Erewhon, esetleg Lilliput vagy Laputa, vagy Tükörország.” Az esszében bekövetkező fordulat a ráeszmélés maga, hogy Vinga bizony nem Lilliputtal határos település, hanem valóságos község Arad-megyében: „Aztán egyszer a bánsági lapályon utazva keresztül, megjelent a távolban egy templomtorony. Nőtt, növekedett, teljesen irreális, valószínűtlen, érthetetlen és hihetetlen volt ott a puszta közepén. Csak jóval később, Kánában éreztem hasonlót, amikor a sivatagban megpillantottam a salzburgi dóm kópiáját. Miféle templom az? – érdeklődtem útitársaimtól. És akkor elhangzott a rég nem hallott, már-már elfeledett, varázslatos szó: Vinga. Az ott a vingai templom. Szóval ez egy létező hely!”

Nézem a kötet borítóját. Gondolkodom az összefüggéseken festmény és írás között. Megragad az a tény, miszerint Bosch festményén az alvilágban is fel-felbukkan egy fénycsóva, élénkebb színfolt. Az alkotás rendkívül aprólékos, a látszólagos káoszban pedig rend uralkodik. A Párbeszéd a pokolban nem kaotikus. A borítón szereplő festmény a könyvben foglaltakkal együttesen válik térképpé. Célja, hogy tisztánlátásra ösztönözve minket minél több arcát mutassa meg egy olyan művésznek, aki tehetségével, szorgalmával és soha nem lankadó érdeklődésével mind a közéletben, mind pedig az irodalomban maradandót alkotott.