Magyarok: nem is létezünk?

Kölyökkorom óta érdekel a múlt, s talán ezért keveredem időről-időre történelmi (és történelmietlen) vitákba. Őshazáról, székelyekről, indián-magyar rokonságról, Szentkoronáról, pálosokról, rovásírásról. Olykor felszólítanak: ha nem is rajongok érte, legalább azt ismerjem el, hogy Horthy Miklós nagy hadvezér volt. Nem tehetem, mert akkor minek kéne tartanom a Córdobáig és Konstantinápolyig kalandozó magyar lovasok vezéreit, a csatát sosem vesztő Szent Istvánt, a lovagkirály Szent Lászlót? Ha a lényegében alig hadakozó Horthyt nagy hadvezérnek titulálnám, akkor minek kéne neveznem Hunyadi Jánost vagy a törökök által is rettegve tisztelt „Fekete Béget”, Nádasdy Ferencet? Vagy, teszem azt, Görgey Artúrt? Máskor azt vetik a szememre, hogy antiszemita gyilkosokat védek, mert azt merészelem kérdezni, hogy, ha Wass Albert (akit amúgy nem tartok jó írónak), Nyírő József (akit viszont igen) és mondjuk Teleki Pál antiszemita-fasiszta gyilkosok voltak, akkor milyen jelzőt tartogatunk Goebbels, Mengele, Eichmann SS Obersturmbannführer, vagy – hogy itthon maradjunk – Beregfy Berger Károly vagy Szálasi Ferenc számára. Azt is a képembe vágták már, hogy Trianonban azt kaptuk, amit megérdemeltünk, és ahhoz képest, hogy a gyilkos magyar butaság ezer éve mételyezi Európát, még olcsón úsztuk meg. Egyszer olyan levelet kaptam, melynek írója nemes egyszerűséggel a nemzetem létezését kérdőjelezi meg: „Ti, rohadt magyarok, igazából nem is léteztek.”

Most csak a két utóbbival foglalkoznék, mert ha nem lekezelően mondják, érdekes gondolatokat szülhetnek. De először hadd szögezzek le valamit. Nekem nem különleges állapot a magyarságom, általában jól megvagyok vele, miközben jelenünkben és múltunkban számos olyan eseményről tudok, ami miatt szégyenkeznem illik. (Az is igaz, hogy nem ismerek olyan népet, melynek ne lennének kisebb vagy nagyobb bűnei.) Nem verem a mellem, de kihúzom magam, ha büszke lehetek rá, hogy magyar vagyok, és kinyílik a zsebemben a bicska, ha pökhendin vagy igazságtalanul bántanak.

Még magyarok szájából is elhangzik olykor, hogy magyarság valójában nincs, mert az évszázadok során eltűntünk, besenyők, mongolok, tatárok, törökök, németek, szerbek, románok, oroszok, zsidók, kommunisták etc. az utolsó szálig kipusztítottak vagy beolvasztottak minket. Ez persze rosszindulatú és történelmietlen ostobaság, mert ugye senki sem gondolja komolyan, hogy spanyolok valójában nincsenek, hanem csak egy nagy keveréknép létezik, ibérek, kelták, keltibérek, föníciaiak, görögök, karthágóiak, rómaiak, zsidók, alánok, vízigótok, arabok, berberek, cigányok, baszkok, katalánok, gallegók egyvelege. (Ahogy a spanyolok valóban az előbb soroltak – és mások – keveréke.) Vagy nézzük az angolokat! Mi az, hogy angol? Briton, szász, jüt, kelta, gael, ír, skót, manx, walesi, dán, norvég, normann és pikt egyveleg? Plusz az egykori gyarmatokról beözönlő színesbőrűek? Meg a ’89 óta tóduló kelet-európaiak? Az USA hazafiúi lelkesedéstől fűtött polgárainak genetikai összetételéről már ne is beszéljünk.

Hogy magyarság valójában nincs, az már csak azért sem igaz, mert itt vagyok én, aki magyarnak vallom magam, magyar nyelven írok Magyarországon a magyar történelemmel kapcsolatos gondolataimról Önöknek, magyar olvasóknak. Akkor miről beszélünk?

Azért járjuk körül kicsit alaposabban. „Tény, hogy Európában nincs még egy olyan etnikailag friss összetételű nemzet, mint a miénk.” Ezt Illyés Gyula írja, aki úgynevezett elkötelezett hazafi volt, nem mellékesen okos és művelt, széles látókörű ember is. Hozzáteszi azt is: „Ennek tömérdek előnye van, de vannak hátrányai is.” Eszébe sem jut, hogy a „frissesség” megkérdőjelezné egy nemzet nemzet voltát.

Ugyanerről 1965 körül olyan megindítóan nyilatkozik két Nobel-díjas latin-amerikai, hogy szinte irigylem tőlük a szavaikat. Náluk ékesebben én magam sem szólhatnék a magyarságomról. Miguel Ángel Asturias: „Mindörökké győztes lovasok szállnak le a lóról – Ázsia szele Európa szívében… Magyarország a népek országútja volt, életelemének, életörömének szerves részévé vált minden, ami eredeti, ami váratlan”. Pablo Neruda: „Magyarország idegesen vibráló és erőteljes, változékony és csupa zengés. A magyar arcok élénken különböznek egymástól, a sokaságban nagy a változatosság, sokféle hajat és szájat, szemet és arcot látni. Magyarországnak ezer különféle arca van, de egyetlen szíve, s az úgy dobban, mint a dob.”

Bárcsak igaza lenne a chilei költőnek! Már ami az egyetlen ütemre verő magyar szívet illeti. Különben Neftalí Ricardo Reyes Basoaltót – aki művésznevét attól a Jan Nerudától kölcsönözte, aki Prága szülötte, és a Hradzsin lábánál elterülő ősi kerület, a Malá Strana, a Kisoldal talán máig leghíresebb írója –, vagyis Pablo Nerudát a magyar főváros hatalmas vize is lenyűgözi, és történelmi hasonlatra ihleti: „Mikor keresztülmégy a folyó fölött, középütt van egy mozdulatlan perc, senki földje, tested se Budán nincs, se Pesten, lelked a Dunáé, a történelmen keresztülhömpölygő bőséges áramlásé.”

De ne csak barátokat citáljunk. Émile Cioran, a románból franciává lett esszéista rólunk alkotott véleménye sem érdektelen. A Hitlert éltető és a III. Birodalom misztikus és messianisztikus küldetésében hívő román nemigen szeret minket, 1936-ban, Románia színeváltozása című „remekművében” arról elmélkedik, hogyan kell a Romániát bomlasztó két idegen elemmel, a magyarsággal és a zsidósággal végleg leszámolni. Ezek után valóban kíváncsiak lehetünk rá, hogy miket gondol rólunk. A magyarok – írja – 1956-ban fellázadtak, „mert örök elnyomókként jól ismerik a szabadság ízét. Néhány nyugati portyájuk után, amikor kimutathatták és elfecsérelhették eredendő vadságukat, a helyhez kötötté degradálódott hódítók visszaözönlöttek a Duna két partjára, hogy énekeljenek, jajgassanak, ösztöneiket kimerítsék. Ezekben a kifinomult hunokban elfojtott kegyetlenség szülte melankólia működik, párját máshol nem találni: olyan, mintha maga a vér álmodnék önmagáról. Gyakori a kísértés, hogy új családtörténetet kovácsoljak magamnak, hogy elcseréljem őseimet, akik igénytelenek voltak és bántalmazottak, torkig voltak nyomorúsággal, sárral elegyedtek és századok átkai alatt nyögtek. Önhittségem válságos pillanataiban szívesen hajlok arra, hogy magamat egy pusztításairól híres horda leszármazottjának higgyem, lélekben turáninak, a sztyeppék jogos örökösének, az utolsó mongolnak.” Nívós ellenfél. Ha nem vagyunk résen, akár büszkén vállalnánk is alattomos, utálkozó jellemzését.

Nézzünk valami időben távolibb forrást. „A magyarok általában a világ legrosszabb fajtája.” A velencei Francesco Massaro 1523-ban nem éri be ennyivel, így folytatja: „Kevés dologgal foglalkoznak, kivéve a dőzsölést és a köznek meglopását. A magyarok a világnak salakja.”

Sommás, ugye? Hát mit képzel magáról ez a lusta, koszos, macskazabáló olasz?

„Moslék-ország”, „ugar”, „vadonság, rút posvány és morotvák”, „a legpocsékabb nemzet” – egész jól tűrjük, ha arra érdemesnek vélt személy (Vörösmarty, Széchenyi, Ady vagy Teleki Pál) szapul bennünket. Aki közülünk való. De milyen nehezen viseljük, ha idegen szedi le rólunk a keresztvizet.

Az önérzet, a nemzeti büszkeség fontos, de az sem árt, ha tudjuk, hogy általában hízelgőbb képet fest a valóságosnál. A nemzeti tudat kerekebb valami: benne foglaltatnak a gyarlóságaink és a bűneink is.

Nemzeti tudat – tudatos nemzet. Milyen szép volna! Legalább nagyjából tisztában lenni vele, hogy milyenek vagyunk. Tudni dolgokról, hogy azok egyformák bennünk Mosonmagyaróvártól Kézdivásárhelyig, a Király utcától a Pusztaszeri útig. Azt mondják, a nemzet kötelesség is. Hogy annak, aki tagja, muszáj úgy cselekednie, úgy működnie, dolgoznia, hatnia, hogy a nemzet léte és jóléte ellen ne tegyen, sőt, segítse azt. Tulajdonképpen egyetértek, csak a szó nem tetszik. Vannak emberi kötelességeim. Vannak állampolgári kötelességeim is. De lehetnek nemzeti kötelességeim? Vajon Wass Albert tett többet a nemzetért, vagy Bartók? Széchenyi István, vagy Teleki Pál? Idétlen méricskélés, ugye? Vajon elő lehet írni, hogy mik is volnának az emberi, a művészi, a politikusi kötelességeinken túl a kifejezetten nemzeti kötelességeink?

Idézzünk még néhány véleményt rólunk, akik nem is vagyunk.

Erika Bollweg, a koncertező kölni muzsikusból lett magyarságkutató árnyalt képet ad, és olyat, amiből érzem az együttérző szeretetet: „Első pillantásra lehetetlen megállapítani a különbségeket a mai budapesti, bécsi, müncheni vagy párizsi polgár között. Ha viszont az ember közelebbről megismeri a magyarokat, úgy érzi, mintha egy másik világba csöppent volna. Egyszerű képlettel szeretném ezt megvilágítani: a magyarok, miként egész történelmük folyamán, ma is a Kelet és a Nyugat közötti védőbástyán állnak, és mint mindig, ma is ki vannak téve a keleti és a nyugati befolyás szakítópróbájának. Ráadásul a magyar nyelv, amelynek gyökereit hiába keresnénk akár az indogermán, akár a szláv nyelvterületen, csak ezé a népé, és ez a tény elszigeteltségben tartja a magyarokat. Talán ez is hozzájárul az életérzéshez, amit Arany János így fejez ki: körbefog a renyhe mélabú.”

A francia nyelvész-hungarológus Aurélien Sauvageot valamikor a húszas években élt köztünk hosszan, ismerte Illyést, Móriczot, Babitsot, Kosztolányit. Mikszáthról és Adyról úgy tartotta, a világirodalom legnagyobbjaihoz mérhetők csak. Így morfondírozik rólunk és a múltunkról: „A magyarok nem érzik magukat biztonságban ebben az Európában, mely ellenséges hozzájuk, vagy legjobb esetben tudomásul sem veszi őket. Betolakodók maradtak, mióta csak 896-ban átlépték a Vereckei-hágót. Igaz, helyt tudtak állni a meghódított földön, szél és tengerár ellen, több mint egy évezreden át, ami nem sikerült egyetlen elődjüknek sem, de idegen test maradtak, beékelve a körös-körül élő németek, románok, szlávok közé. Szorongásuk érthető, de bátorságukat csak csodálni lehet. Hősiesen verekedtek tatárral, mongollal, törökkel, még a némettel is, és csak nemrégiben a koncra leső népek egész falkájával. Pedig drágán megfizettek érte, hogy ebben a Közép-Európában rajtuk tört meg minden keletről és a Balkánról jövő támadás. Az ő vérük ömlött ki, hogy megóvják a Nyugatot az új ostromoktól, melyeknek következményei súlyosabbak lettek volna, mint a hunok vagy más hasonló barbárok betöréseié. Magyarország testén át vezetett volna az út Bécs falai alá. De mit számított mindez. Senki sem volt hálás érte. Gyűlölték őket. Magukra utalva kellett élniök, és saját finnugorságukból táplálkozniok. Érteni lehetett, érteni kellett kétségbeesésüket. Úgy éreztem, van valami nagyság ebben a magyar sorsban.”

Sauvageot, mielőtt hazatelepülne, felmegy a budai várba, rákönyököl a fal mellvédjére, elnéz a messzeségbe, a hömpölygő vízen túlra, tekintete belevész a „síkságba, melyet a Kárpátok határolnak és »Verecke híres útja«, melyen Árpád lovasai 896-ban átkeltek. És melyen átkelt annyi országdúló ellenség is, beözönlöttek, akár a tengerár, eljöttek egészen annak a hegynek a lábáig, melyen én álltam. De felhágtak mások is ezen a meredek hegyoldalon, és a helyet, ahol álltam, annyi sereg ostromolta a századok folyamán, hogy szinte már azt kérdezhetné az ember, miért nem piroslik itt minden a kiontott vértől. Igaz, a követ, melyre rákönyököltem, már nem szennyezte vér. Azóta újjáépítettek itt mindent. Éreztem, hogy fent állok most is a Történelem egyik magaslatán, egy olyan történelemén, melyről sokáig semmit sem tudtam. Egy kultúrát kutattam, amelyben benne akartam élni, és ez a kutatás most véget ért. És még most is azon tűnődtem, kik is hát ezek a magyarok, akikhez hasonlítani próbáltam, hogy végre megértsem őket, és most, mielőtt elváltam volna tőlük, még most sem voltam biztos benne, hogy igazán megértettem őket.”

S végül térjünk rá a butaság kérdésére. Az talán nem is érdekel, hogy gyilkos butaság-e, és mételyezi-e évszázadok óta Európát. Az az érdekes, hogy létezik-e olyan, hogy magyar butaság.

Hajlok rá, hogy elfogadjam: létezik.

Akkor persze van német is, román is, zsidó, spanyol és svájci is. Azt pedig, hogy a svájci és a magyar miben okos, és miben buta, azt nyilván a történelmi előzmények, a geopolitikai helyzet és más efféle körülmények határozzák meg. De számomra az is elfogadható, hogy nincs magyar, nincs francia és szlovák butaság, hanem csak egyetemes, emberi butaság van.

Inkább fordítsunk rajta egyet. Ha volna magyar butaság, akkor lennie kellene magyar okosságnak is.

Hajlok rá, hogy elfogadjam: van is. Hogy kik és mik a bizonyítékai? A létünk. Több bizonyíték tán nem is kell. De azért hadd sorolok pár dolgot. Szent Istvánt idézem: „…az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő, ennélfogva parancsolom neked, hogy a jövevényeket gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak…” Kit és mit említsek még hirtelen? Kálmán királyt a strigáival („Boszorkányok pedig nincsenek”)? Az Erdélyi Fejedelemséget, melynek unitárius magyar uralkodója vallási toleranciát hirdet akkor, amikor Európa úgynevezett „európai” országaiban máglyákat épít és vérpadokat ácsol a német, francia, spanyol butaság? Kőrösi Csoma Sándort és a két Bolyait? Széchenyit, Deákot, Görgey Artúrt… mit aprózom, az egész 1848/49-es hazát Kézdivásárhelytől a Lajtáig. Bartókot és Kodályt. Bajcsy-Zsilinszkyt és Szentgyörgyi Albertet. Teller Edét és Erdős Pált. Csíkszentmihályi Mihályt. Gion Nándort. Karikó Katalint.

Eszembe jut más. Valami elegánsabb, mint ez a mentegetőzésszerű, amúgy is kilátástalan felsorolás. Strasbourg Saint-Pierre-le-Jeune templomában van egy hatalmas, 14. századi freskó: A nemzetek menete a kereszt felé. Lovas királyok vonulnak a képen. Az élen Germánia, mögötte Gallia és Itália. Nagy a fal, hely volna bőven, ama hajdani festő mégis csak tizennégy királyságot jelenít meg. A legfontosabbakat. Köztük, természetesen, ott van Hungária. Egy másik kép ötlik fel bennem. Szent Domonkos granadai templomában, az oltár mögött bukkantam rá. Beata Margarita de Ungria, az Árpád-házi hercegkisasszony képe az. IV. Béla királyunk leányát, a Nyulak-szigeti dömés kolostor szelíd apácáját koronásan, rózsával ábrázolta a hajdani andalúz festő. Egy harmadik kép is büszkévé tesz. Mélyen délen, az itáliai csizma orrában, Altomonte városkában rejtezik. A késő gótikus sienai festőiskola óriásának, Simone Martininek az alkotása. Arany háttér előtt álló szent: Sanctus Ladislaus, Rex Ungariae. Azt sem rossz tudni, hogy Santiago de Compostella híres székesegyházában évszázadokon át külön gyóntatófülke létezett – és mindössze négy nemzetnek volt ilyen –, melyben magyar nyelven gyónhattak a zarándokok.

Térj eszedre – intem magam. – Megint leltározásba kezdtél! Mi a bús-büdös bánatot nyavalyogsz, mit mentegetőzöl? Az ügy reménytelen. Napnál világosabb ugyanis, hogy a magyar butaság igenis létezik. Különben hogy lehetne, hogy képtelenek vagyunk rendet teremteni – nem a világban, nem Európában, még csak nem is Közép-Európában vagy a Kárpát-medencében, hanem – a fejünkben. Azokban a dolgainkban, amikbe Amerika, Izrael, Ku-Klux-Klan és szabadkőművesek, KGB és a Skull and Bones, Securitate és Gestapo meg a kommunista ármány sem szól bele. Magyar butaság igenis létezik. Buta nemzet vagyunk. Siralmas, de ez a helyzet. Mondták már sokan, hogy nekünk Muhi, Mohács, Trianon kell. Egyetértek: a magyar butaság régóta gyötri, kínozza Európát (és a magyarságot). De néha-néha, rövid időre legyűri a magyar okosság, és mi ebből élünk ezer-ezerötszáz éve.