Felelni Nemes Nagynál
Az ember néha lehet büszke olyan dologra is, amelyben semmilyen tevőleges része nem volt – én így vagyok azzal a kis családi mozzanattal, hogy édesapám magyartanára Nemes Nagy Ágnes volt a budapesti Petőfi Sándor Gimnáziumban. Ugyanabban az iskolában, talán ugyanabban a teremben, ahol bő harminc évvel később magam is tanultam. Édesapáméké az irodalomtörténet szempontjából is neves ’57-es évfolyam volt: a párhuzamos osztályban érettségizett ebben az évben Tandori Dezső, akinek osztályfőnöke is volt Nemes Nagy, nem csupán tanára.
Édesapáméké nem humán osztály volt, mint Tandoriéké, a IV. D-ben (lám, később magam is D-s lettem...) inkább műszaki és természettudományos érdeklődésű fiúk verbuválódtak össze – akkor még fiúgimnázium volt a Petőfi –, akiket az irodalom kevéssé hozott lázba. Apámnak legalábbis más irányt szabott az élet, kevés választási lehetőséggel: autószerelőnek tanult, és műszaki pályán maradt. Ennek ellenére Nemes Nagy tanárnő alakja számára is meghatározó volt; talán tudattalanja visszahozott valamit négyévesen elveszített édesapja világából, aki az Egyetemi Könyvesboltban dolgozott, a könyvek illata éltette, és nem egy dedikációt begyűjtött Tamási Árontól, Féja Gézától, s még kit tudja kiktől, akik után az előzőekkel ellentétben nem maradtak meg a családi könyvtárban a dedikált példányok.
Jó két éve, apám emlékezetének ijesztő hanyatlása kezdetén láttam neki gyorsan összecsipegetni a maradék emlékmorzsákat tőle, félve attól, hogy lassan egész szellemét beborítja a baljós lepel. Mára már csak ritkán lebben fel a fekete szövet, ám olyankor rendszerint a múlt foszlányai úsznak be tudatába. A Nemes Nagy-emlékekből annyit sikerült kimentenem, hogy komoly, méltóságot árasztó, határozott szavú jelenség volt. Nem az az igéző szépség, aki bájával vette volna le a kamasz fiúkat a lábáról, hanem – a név kötelez – nemes tartásával és valamiféle nagysággal, ami már akkor áradt belőle, pedig akkor még messze nem a legismertebb költők közé tartozott. Gyakran adott memoritereket, és sokat olvasott fel diákjainak – mesélte édesapám –, a padok között járkálva szépen zengő altján keltette életre a klasszikusokat, a nyugatosok mellett már akkor is elsősorban Rilkét, aztán Goethét, Schillert és Apollinaire-t. Ha feleltetett, komolyan, figyelemmel bólogatott, és soha nem állt szándékában megszégyeníteni, elkedvetleníteni. Apám szerint ismerte a tanítványait, úgy igazán és mélyen – sikerült neki az, ami ma már csak keveseknek a pedagógusok közül: egyenként viselte szívén a fiúk sorsát. Nem féltek tőle – és ez az ötvenes évek félelemre hangolt dallamvezetésében nagy szó volt.
A párhuzamos osztályba járó Tandori Dezső emlékeinek tárháza – érthető módon – ennél sokkal gazdagabb, hiszen Nemes Nagy Ágnesnek köszönhette, hogy a költői pályára lépett, Nemes Nagy indította el ebbe az irányba. (Szülei még tiltakoztak is ez ellen.) Tandori számos helyen írt és emlékezett egykori tanáráról és az újholdas körről, amelybe maga már gimnazistaként belecsöppent, Nemes Nagy ugyanis Kékgolyó utcai lakására is meginvitálta, ahol rendszeresen összegyűltek Lengyel Balázzsal, Mészöllyel, Ottlikkal, és a fiatal fiú is részt vehetett ezekben a felolvasásokban, beszélgetésekben. Tandori megemlíti azt is, hogy egyetemi felvételijének előestéjén Nemes Nagy aludni sem tudott az izgalomtól, annyira szorított neki. (Érdemes megnézni a legnagyobb videómegosztóra felkerült 1981-es beszélgetést – Czigány György a kérdező –, ahol a zebegényi Szőnyi-házban gyűlik össze Nemes Nagy, Ottlik és Mándy; vitathatatlanul Nemes Nagy viszi a szót, vérbeli tanárként és csillapíthatatlan lendülettel beszél a költészet és festészet századelőt követő jelenségeiről, verstanról és művészettörténetről.)
Akármilyen odaadó pedagógusként működött is, bizonyára nem ez volt a neki szabott pálya. 1953 őszétől tanított a Petőfiben, két esztendő múlva azonban már egy év fizetés nélküli szabadságot kért egészségi állapotára hivatkozva. ’57 tavaszán (Tandoriék és édesapámék érettségijének évében) el is búcsúzott a tanári pályától. Egy nagyobb hivatás szólította: 1958-tól szabadfoglalkozású íróként alkotott tovább. Innentől sorsát már az irodalomtörténet jegyzi, de élnek még többen azok közül a siheder fiúk közül, akiket egykor a szőke kontyos, komoly tekintetű, lelkükbe látó tanárnő oktatott az irodalomra.
A Petőfi Gimnáziumban 1999-ben avatták fel emléktábláját az épület főlépcsőjének végén, fölötte osztálya tablója, a tizennyolc éves, dús hajú Tandorival.
A sors néha kedves gesztusokat tesz: a másik tabló, édesapámék osztályáé, melyen szintén szerepel NNÁ tanárnő, épp a mi egykori osztálytermünk mellett kapott helyet. Nap mint nap nézett le rám róla apám tizennyolc éves, kisfiús, még mindent remélő, vidám tekintete.
Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum
