A film a fejemben

Anyám tizenkét évesen
(My Mother at Twelve)
                   
                          Minkowice, Lengyelország, 1940

Többórás sor a pékség előtt,
minden pénzem elment a kenyérre.
Most még több kilométer bicikliút haza, az éhséghez.

A faluhoz közel, az útkereszteződésnél
német katonák gyűjtik össze a népet,
Hanna barátom is köztük van.

Leugrom a bicikliről, rohanok Hanna felé,
a még mindig meleg kenyér kezemben.
„Halál a zsidókat bújtatókra!”
a katona mellemnek szegezi a puskát.
Egy botlás és elterülök;
egy puskagolyó felsikolt.

Mire a sötétség szétoszlik,
látom a széttiport kenyeret az üres úton.

*

A film a fejemben
(The Movie in My Head)

Európa felszabadulása (1945. május 8.) után Kelet-Európában

Látom a napot, szántóföldeket,
a vidéki vasútállomás omladozó kunyhóját
és egy fiatal katonát olívazöld egyenruhában,
ott ül a falhoz dűlve,
és szívja a cigarettát.

Hallok valami zajt,
az érlelődő júniusi búzát,
a méheket a lóherében,
és a lépéseket.

Látom őt egy csapat
férfival körülvéve,
pisztoly a kezükben.

Hallom a közeledő vonat kürtjét,
a duzzadó hangokat: szavak birkózását,
küzdelmét, futást, a lövés durranását
és az ő ugrását –

       a kunyhó, a nap, a földek
       messze most;
       a közelben
       a marhavagon deszkáinak durva felülete,
       szétszórt szalma

       a seb nedvessége, ragacsossága,
       kerek formája és mélysége
       zsebkendőjével betömve,
legyek röpte, mormolása
       és felhője.

Amikor a vonat beérkezik az állomásra
a Vöröskereszt rátalál –
kiviszik hordágyon a katonát.
Kitüntetése egy marék szalma. Ha a szerencsés
szalmaszálat húzza, ő lesz az apám.

*

Felvonulás május elsején
(May Day)
                   
                          Varsó, 1965

A tanárok kipipálták mindegyikünk nevét, kezünkbe nyomták a
hosszú rudakat, rajtuk zászlóval vagy plakáttal,
és még vörös vászon-
pipacsot plasztik kukoricavirággal.  
Egy órás lengetés és lelkes
éneklés után én és a barátaim titokban átadtuk a zászlót stb.

a későn jövőknek. Hátralépve
soronként, hangszórók harsogásától kergetve
a fehér és piros zászlók fergetegében
mi a Krakiwskie utca felé siettünk,
és berohantunk a Blikle Cukrászdába.

A menet lassan haladt az üvegajtón túl.
„Tizet kérek azokból.” Az ezüstcsipesz
egyenként helyezte fehér papírdobozba  
a cukormázas süteményeket. Két sorba elrendezve,
ropogós papírba becsomagolva, arany zsinórral bekötve,
és rajta a Blikle pecsét, mind a mienk volt.

A pénzünket elköltve egy órás séta után
megérkeztünk kedvenc parkunkba, ahol kiraktuk
a sütiket a padra: kibogozva, felbontva,
narancshéj-darabkák csillogtak a máz alatt,
szívükben rózsamarmaládé illata.
Nekiestünk, egyiknek a másik után.

Most még masíroznunk kellene, most érnénk
az emelvényhez, most lengetnénk a zászlót vezérünk felé, skandálva:
Éljen Wiesław elvtárs!
Éljen a lengyel–szovjet barátság!
A harmadik sütinél meg kellett állnunk.

Éljen a Proletár Nemzetköziség!
Hányingerünk lett.
Éljen a Halhatatlan
Nemzetközi Elv: Marxizmus-Leninizmus!

Lassan minden iskola elhalad az emelvénynél,
és a jelszavak, a zászlók, a vászonvirágok
visszabújnak a raktárba a következő parádéig.

*

Egy páratlan vasárnap
(Sunday Like No Other)
            
                          Baltimore, USA, 1981

Harmadig emelet, balra az első ajtó.
A férfi kinyitja, nagy mosoly. A hölgy korán jött.
A férfi táskái sorakoznak a fal mellett.
Ő még nem hallotta: nem tud róla. A hölgy belép.
„Nem mehetsz haza, ma reggel a sötét szemüveges tábornok  
hadiállapotot jelentett be.”
A férfi szeme zöld, modora tökéletes, a régi Európa módján.
„De Sarah, nem azt ígérted, hogy kiviszel a reptérre?”

Az autórádió megismétli a hírekben: „Hadiállapot Lengyelországban.
Utazás felfüggesztve. Telefonszolgálat kikapcsolva. Tankok az utcákon.
Solidarność*  betiltva. Kijárási tilalom 20 óra után.”
A reptéren a férfi bemutatja a Varsóba szóló jegyét.
Az utolsó járatra jut fel.
„Ne menj abba a sötétségbe”, csengenek fülében a nő szavai.

Beszállás, hív a hangszóró. A férfi zöld szeme.
Fejét magasba emelve indul a kijárat felé.
A nő karja felemelkedik és integet. Az ajtó becsukódik.

*Solidarność volt a neve az első szabad szakszervezetnek.

*

Legközelebb
(Next Time)

Hol találok rád visszajövet?
Szárnyak felhőket nyitva, lábak biztos
Talajt keresve a földön.

Mit látok sárga szobádban,
Ahol már nem nézed
Az erdei tisztást a falon?

Milyen érzés lesz neved érinteni
A zöld eres kövön
Tükörképemmel a gyertyafényben?

Az ég tárva-nyitva, a lombjukat lehullajtott fákkal
Fogunk-e még újra sétálni, mint egyszer –
Az én hideg kezem a te kezed melegében?

 
*

A feje sötétje
(Darkness of Her Head)
              
                      Gauguin festménye, a Tupapaus* után

A feje sötétje fekszik
a fény párnáján.
Porosz-kék félelembe tekerve,
zöldesbarna rétegek fojtják meg
aranysárga testének gazdagságát.
Így van egyedül a Tupapaus kegyére hagyva.

Mozdulj meg.
Hagyd el a sötét rétegeket.
Menj el onnan.
Kezdj egy másik festményt.

Fesd meg a hegyet a vibráló okker színében,
az óceánt ultramarinkékben,
a mangókörtéket rövid ecsetvonásokkal
a földön, a tálban,
és a mangóvirágokat haja hosszú fürtjeiben.

Mozdulj meg.
Mint összetekert orchideaszirom
tapogatja ki útját a zöld hevenyben.
Segíts a fénynek,

amíg meg nem érzed a hullámtaraj
freccsentését, a vörös hegy
erejét, a mangó illatát.
Addig, amíg jó érzés a mozdulatlanság.

      
*Tupapaus a halottak szelleme Tahitiben. Gauguin A holtak szelleme őrködik című festményén egy fekvő női akt mellett látható.

*

Leány a piros kabátban
(Girl in the Red Coat)

Cseng a telefon.
Szeretem a piros telefonokat. Felveszem.
Piros kabát van rajtam.
Én vagyok a kislány a családi albumban.
Én vagyok a kislány a videón.
Nem, én vagyok a mindenható.
Kijelentem:
Azonnal küldök segítséget.
Ne szállj fel a vonatra.
Ne menj át a kapun.
Ne lépj be a terembe.

*

A háttérben a keringő a Doktor Zsivágó című filmből
(In the Background the Walz from Doctor Zhivago)

Egy filmben a vonat
Mint játék – kinek a kezében? –
       Fut egy fehér, lapos vidéken, dülöngél,
Döcög a síneken
       Egy tollas kígyó kergeti.

Hová, hová, hová
       Egy táj kiterítve játszótérnek –
Kinek, kinek, kinek

Azok, akik betömörültek
Ötvenen egy marhavagonba, egy fullasztó kályhába
       Talán lett volna erejük
Átnyomulni keresztül a száraz, befagyott
Világegyetem vastag üveglapján
       Es látni a sárga virágokat
       A fűszálak felett.

A szerencsétleneknek a vörös csillagot viselő
Hadsereg fojtogató karjaiban
       Nem maradt semmi kiút – beszorítva marhavagonokba
Betaszítva Katiny*
Erdeinek gödreibe.
Vércsomók átlőtt fejükön,
Lekötözött kezek, elsötétített szavak
Engednek ki a tavasszal.
       Hogy újra fagyjanak meg
Újra és újra
       Sosem felejteni.

Hová, hová, hová, ki, ki és kicsoda
       Szór halott virágokat, változtatva
földed nyomorék játékgolyóvá

*A Katiny melletti erdőben húszezer lengyel katonatisztet gyilkolt le a szovjet NKVD 1940-ban.

Danuta E. Kosk-Kosicka lengyel származású amerikai költő, műfordító, fotográfus, biokémikus, a Loch Raven Review szerkesztője. Doktori fokozatát 1980-ban szerezte meg biokémiából. Az Egyesült Államokban gyakornokoskodott, majd itt telepedett le végleg családjával 1983-ban. Költőként, műfordítóként több díjjal ismerték el. A fenti versek legutóbbi verseskötetében (Oblige the Light) jelentek meg.