A táblakép reneszánsza; A Jovián-jelenség paradoxonjai
Abafáy-Deák Csillag
A táblakép reneszánsza
Körösényi Tamás már a műcsarnokbeli kiállításán (2013) is jelezte, hogy A művészet él. Így vagyok Jovián György táblaképeivel is. Nincs vége, munkássága folytatódik, jelen van, holnap is jelen lesz. Teszi a dolgát. Tárgyi és figurális festő. Tárgyai tetszhalott tárgyak, de élnek. Lehetnek bármilyen kopottak, rozsdásak, elhagyottak, elvesztettek, síron túli csendjük maga a néma kiáltás. Vagyunk, nem pusztítottak el, romolva is élünk. Túlélő tárgyak, kísértetek, visszatérők, mint azok a katonák, akik a Don mellől tértek haza, hóban-fagyban, csontsoványan.
Jovián festészete emberléptékű világot mutat, empátiával fordul figuráihoz, legyenek páriák, kivetettek, alvók, végső percre várók. Testük nem hagyja el őket, tartásuk van (Lépcsők, 2008, 170x200 cm, Az alvó, 2010, 170x200 cm). Az emberben élő ösztön működik, tudatja velünk a művész. Táblaképet fest, követi Leonardo da Vinci szellemét: A kép nemes marad egymagában, egyedül szerez megbecsülést alkotójának, értékes marad és egyetlen, s nem származnak belőle utódok (Leonardo da Vinci: A festészetről, Corvina, 1973). Követi egy olyan korban, amelyben a művészet, a képzőművészet haláláról írtak és írnak. Jovián autonóm képi világa távol esik a bizánci ikonokgráfia világától, nem szentképeket fest, ám tagadhatatlan, hogy műveinek szakrális jellegük van, kultuszképeknek is tekinthetjük őket. Rituálisan ismétlődnek, egymás tükörképei, szembeötlő különbözőségük ellenére.
Mindmáig a létező nem létezőt keresi, a nihilt, a semmit, a sivárságot, a pusztulás, a romlás nyomait, barnás, borongós, olykor erősen kontrasztos színekkel. A test, az anyag halhatatlanságát, bensőségességét ragadja meg, a természet erejét (Az út I-II., 2006, Az erdő V., 2007, Conditio humana, 2014), és az időt, amely kérgesíti a szívet, göröngyöket szór a láb elé, nem virágot, súlyt rak az ember vállára, amelytől kénytelen lehunyni a szemét és álmodni. Odüsszeusz még kíváncsi ember volt, aki utazott, nem találta nyugodalmát. Jovián is kíváncsi, hajózik, de az emberi lelkek tengerén. Viharos tenger és mély és sötét, nem ismerni, hogy mit rejt a mélye. Milyen vadat, szörnyet, amelyben ott van a be nem teljesülés, a végzet, a magány, az üresség, a vakfolt (Tokyo transit, 2011).
Lány unikornissal című sorozatában (méret 170x110 cm) az egyszarvú csak kellék, a női test és lélek az izgalmas teríték, fekete-fehéren tálalja, mintha fotókat látnánk, pedig ez olaj és vászon (À mon seul désir, 2017, Szaglás, 2019, Ízlelés, 2019, A tapintás, 2019, A hallás, 2019, A látás, 2019), valamennyi érzékszervünk és ezek együttese a sorozat. Elkülöníthetjük-e ezeket egymástól, melyik az előbbvaló? Egyik sem. Odüsszeusz bármelyiknél elidőzne, talán Szindbád is. Formás alakok, modellként hatnak. Egyfajta női eszményt fogalmaznak meg, ilyennek kellene lenned, és nem másnak.
Ég és föld a különbség az eszmény és a valóság között (A szabadság vezeti a népet [a barikádra] – Delacroix nyomán, 2016, 170x110 cm). Csalunk, másnak mutatjuk magunkat. Filmen, közértben, munkahelyen, metrón, villamoson. Jovián allegóriái finoman tudatják velünk, nézőkkel, nézzünk csak szembe a valósággal. A címlapokkal, a fotoshopolt világgal.
Portréi lélekportrék. Az alany egyediségét, de nem kiválasztottságát hangsúlyozza. Sugall, de nem ferdít. Profán marad, nem istenít, de nem is fokoz le. Távolságtartó, de megértő, a figura hiúságát sem tagadja, vagyok valaki. Nem a figura arcára fókuszál, hanem a testtartására, az egész alakra. Rembrandt óta nagyot változott a világ. Nem lett emberibb, ha úgy gondoljuk is, hogy igen ((Kettős portré, 1983, 100x140 cm, Aquarius, 1985-87, 160x420 cm, Lépcsők, 2008, 170x200 cm, Láng I., 2009, 170x200 cm, Az alvó, 2010, 170x200 cm, Láng III./Baljós előérzet, 2021, 170x200 cm).
Jovián is érzi, a halandó ember világa a test halandóságában érhető tetten. Ahogy önmagát látja kiterítve, lerövidítve, sajátos perspektívában, az dermesztő is egyszerre. A végzet pillanata. Az elmúlásé (Pallium Mariae, 2011, 170x200 cm). Akár azonosulunk a figurával, akár nem, a lét könyörtelenségét látjuk. Dávid nem parittyakövet tart a kezében, hanem fekszik, nem áll lazán, harcra készen, hanem hanyatt fekve, a semmibe néz, nem az égre, onnan már nem vár segítséget, csak önmagától. Góliát sehol. Aki nincs ott, mégis jelen van. Kiütéssel győz a halál? Önkínzás? Önportré?
A poszthumán képi világ felé is nyit (Szép új világ I., 2009, 170x200 cm, Bontás VI., 2010, 150x200 cm, 150x200 cm, Bontás X., Táj vörös sárral, 2012, 150x200 cm, 150x200 cm, Bontás XVI., 2015, 150x200 cm, Bontás XVII., 2017, 150x200 cm, Bontás XVIII., 2019, 150x200 cm). A paradicsomi világ, ha volt is valaha, nincs többé. Az Á mon seul désir, 2017, című alkotása (Az egyetlen vágyam) sugallta érzés megszűnik létezni. Nincs többé kert, nincs többé kísértés, megszűnt az öt érzékszerv nyújtotta öröm, nincs sem oroszlán, sem unikornis. Megszűnt a vágy is, üresség van. Megszűnt a szeretet, a megértés.
Csendéleteket látunk, meditációkat, egy elveszett világ kultúrájáról, a földi élvezetek tárgyairól. Tárgyaival mintha azt akarná megmutatni, amit sohasem tudunk megtapasztalni, hogy milyen élettelen tárgynak lenni. A tárgyaknak is van lelkük, nemcsak az embereknek. Nem eszményi voltukat keresi és elemzi, hanem önsúlyukat, a hulladékokban az emberi vonásokat, mi maradt az ember után. A portrékban a tárgyi vonásokat láttatja, ilyen vagy, és nem lehetsz más, lehetnél, de akkor másvalaki lennél. Önsúly és identitás, őrzés és megőrzés. Emlékek, maradék voltukban is az embert idézik, annak kéznyomát. Az Aquarius (Vízöntő, 1985-87, 160x420 cm) című, alkotásáról a művész nagyváradi retrospektív kiállítása kapcsán írtam: Mintha már akkor megsejtette volna a művész, mi történik világunkkal a következő harminc évben. 1987-ben még nem borított el mindent a hulladék, nem pusztultak a halak a műanyagoktól. A Vízöntő-korszak, ami a megújulást jelképezi, önmaga ellen fordult, egyre visszavonhatatlanabbul. A képen ágas-bogas szövedékek hálóját látjuk, nem gyökerek, talán huzalok, a kapcsolatok bonyolultságára is utalhatnak.
A retrospektív kiállítás a Vigadó tágas termeiben tiszteleg Jovián György előtt születésnapja alkalmából (Jovián LXX), aki ma is úgy hisz, ma is úgy ég, mint negyven éve. Rejtély ez itt nekem, temérdek. / Hát élj tovább, majd csak megérted – írta Kosztolányi Dezső Rímek című ciklusában (Élet). Hát éljen még sokáig Jovián György, hetvenedik évét is betöltve, tudjuk, megérti. Mi sem tehetünk mást, majd csak megértjük.
Kölüs Lajos
A Jovián-jelenség paradoxonjai
Nincs a margón, margón (iskolán, csoporton) kívül van, és ott is marad, ki tudja, mennyi időre. A margó toposz, világot köt össze és választ el egy másik világtól. Széljegyzet helye, utólag néha olvashatatlan a saját írásunk, és mégis. A margó önreferencia, ami önmagunkon túlra mutat. A világra, egy gondolatra, egy jelenségre. Jovián György jelenség, tartós és időálló jelenség, sőt csoda, mert szemünk előtt van, látható. Adott a kérdés, mit kezdjünk egy csodával, mit kezdjünk Jovián művészetével és csodálkozásával? Megérdemelt sorsát senki sem kerülheti el, Jovián sem. Újraértelmezik, elemzik, keresik a vörös fonalat, amely életén (karrierjén) át vezet. Nincs filmszakadás, nincs fehér folt, zümmögés, sistergés van, a film forog, fekete-fehéren, élesen, homályosan.
Tisztán alkot, zavarba ejtően tisztán, mint egy németalföldi festő, fotórealisztikusan, mint Capa vagy mások, közben stílusokat kever, ötvöz. Eklektikus, mitologikus, filozofikus, világ- és emberi állapotot értelmező, transzcendens alkotó, mondják, ugyanakkor mer hétköznapi lenni, mind témában, mind eszköztárában (Az út I-II., 2006, 240x360 cm). Őrzi az Európai Iskola szellemét, művészi törekvése a …részeire töredezett világ újjáépítésére, az egész összerakására irányul... (P. Szabó Ernő).
Miként Ország Lili, Jovián is a történelmet, az emlékezetet, az egyéni és kollektív sorsot kutatja, állítja művei centrumába. Ország Lili volt, hogy temetőkbe járt, a temető nyugalmát, a sírkövek látványát kereste. Jovián nem a sírkövek, hanem a roncs- és hulladéktemetők szürreális világából építkezik, univerzális egységüket ragadja meg. Gyászol, gyászmunkát végez. Fejet hajt a holt tárgyak előtt, tisztelettel van irántuk. Az emlékezés alanyainak, tárgyainak tekinti őket, időtlenek, mint az ősélmények, misztériumuk, titokzatosságuk van, amely racionálisan megragadhatatlan ugyan, ám az énátélés realitása kapcsolódik hozzájuk. Nevezhetjük ezt a valóság metafizikájának, vagyis …Minden most van és a Most minden…(https://hamvasbela.hu/Robert-Reininger-A-metafizika-es-a-metafizikus-ember)
Festményeinek felülete finoman kimunkált, részletekben gazdag. Színei, fényei nem fakulnak, sem térben, sem időben, néha elcsúsznak, bizonytalan formát öltenek, a művész szándékosan, tudatosan kilép az örökös megfeleltetés csapdájából. A látvány közhelyében, mindennapi látszatszerűségében találja meg, fedi fel a létezés titokzatosságát, csodáját.
Könyörtelen, nincs másik tárgy, csak az, ami ott van (Szép új világ I., 2009, 170x200 cm), nincs másik ember, csak az, aki a lépcsőn pihen (Az alvó, 2010, 170x200 cm). Egyik sem másolat, mindegyik eredeti. Eredetinek látjuk. A szemünkkel, a látásmódunkkal lenne baj? Homérosz korában az istenek vendégségéről beszéltek, adtak hírt, Jovián profánabb, a tárgyak vendége, barátja, miként az embereké is, akik testet öltenek vásznán, kicsontozva, ép bőrrel, bőrpírban, nincs szégyenérzet, olyanok, amilyenek. Nem változnak, miközben új és újabb pózban látjuk őket. Testtartásban. Tartásuk van, elleshetetlen, csak Jovián képes rá, hogy mégis ellesse, és felmutassa, íme, a drót, a kábel, íme, az ember (Kettős portré, 1983, 100x140 cm, Aquarius, 1985-87, 160x420 cm, Láng I., 2009, 170x200 cm, Láng III./Baljós előérzet, 2021, 170x200 cm).
Humanista, és nem titkolja. Szociálisan érzékeny, nemcsak az emberek iránt, hanem a tárgyak iránt is, a hulladék iránt (Conditio Humana, 2014, 150x200 cm). Ezen talán sokan megütköznek, de elég arra gondolni, tárgyak nélkül nincs ember, a tárgyakba merül az emberi lét, igazolja magát, erősíti a lelket, bizonyosságot keres, tanúsít, létezem. Az ember tárgyiasítja önmagát. Építi és felépíti, a tárgy lesz a híd, az összekötő fonál, amely az élethez köti, amely az ember fölé is nő, és az ember függeni kezd a tárgyaktól, önmagától. Tárgykultusz, emberkultusz. Máris a mítoszok, a legendák földjén találjuk magunkat. A múltban, Németalföldön, a Húsvét-szigeteken.
Ez a világ realisztikus és tündéri, kezdetleges és művelt, roppant vad és roppant emberséges egyszerre – írta Komlós Aladár 1936-ban. Mintha nem ismernénk az időt, az évszakokat, mintha nem változna az emberiség, és ma is 1936-ot írnánk. Jovián és a finom tündériség, a rejtettség, a hideg lírai ellágyulás és az enyészet. Jég és pokol, hideg fény, mindent bevilágít, nincs menekvés (Lépcsők, 2008, 170x200 cm, Tokyo tranzit, 2011, 150x200 cm).
Jovián figyel, őrző és értő szemmel, metafizikai hangoltsággal. Változtatja figyelme irányát, szemügyre veszi, mi is történik körülötte, mi megy végbe benne, amikor tárgyat, embert néz (Erdő I., 2006, 200x200 cm, Erdő V., 2007, 200x200 cm). Nála ez a megismerés feltétele. Reflexiója van a világra. Egyedi, ismételhetetlen. Amikor a figyelmét már nem a tárgyra, az emberre, hanem a tárgyra, emberre irányuló megfigyelésre irányítja, a tárgy, az ember továbbra is jelen van ugyan, de immár nem a figyelem középpontjában álló tárgyként, emberként.
Festményein apokaliptikus állapotokat (csendéleteket) fedezhetünk fel, nem tudjuk, a múltat, a jelent vagy a jövőt látjuk-e. Bontás és bomlás, roncsok, mintha ma is háborúban élnénk.
A rút szépségét, az egzisztenciális ürességet ragadja meg, átlényegíti, szépnek, a romlás virágjaiként festi meg, mint például a Lány unikornissal című sorozatában, feketén-fehéren (Á mon seul désir, 2017, Szaglás, 2019, Ízlelés, 2019, A tapintás, 2019, A hallás, 2019, A látás, 2019, mindegyik alkotás mérete 170x110 cm). Az elfolyó időnek új arcot ad. Az elidegenedésnek otthonosságot teremt, az érintésnek menedéket nyújt. Mindez abból fakad, hogy Jovián festői világa tele van groteszk és humoros elemekkel. Félelmetes, torz és fenséges vonások ötvöződnek egymással. Az össze nem illő elemek, ellentétes esztétikai minőségek közötti feszültség feloldhatatlan.
Mer szentimentális és tragikus lenni (Pallium Mariae, 2011, 170x200 cm). A mindennapok valóságában nincs boldog vég, sőt kezdet sem. Jovián szerint vannak helyzetek, amelyek nem fordíthatók jóra. A befogadói attitűdök ellen megy, a rút szépként való bemutatása olyan, mint az ostya, könnyebb lenyelni általa a keserű orvosságot, szimbolikusan a keserű igazságot, hogy …Némelyik álom meghal és lehullik… (Stephen King).
Lehet, hogy képzeletben átírjuk Jovián képeit, roncsvilágát, úgymond jóra fordítjuk az elmesélhetetlent, a megváltozhatatlant. Az élettelen dolgokat életre keltjük, a kiszolgáltatott figura kitör elzárt világából, és megdicsőül, boldog lesz. A hősök, a tárgyak lelkét látjuk, belső világukban zajló folyamatot, történést, az érzéki pillanatokat, a létezés, az identitás, a spiritualitás, a humánum problémáit, az élet és halál rejtett és kitüntetett jelenlétét (A szabadság vezeti a népet [a barikádra] – Delacroix nyomán, 2016, 170x110 cm).
