Rozsdás triptichon

Ködlovag a kávéházban

Ül a kávéházban, untat.

Én is ugyanabban a kávéházban ülök, ugyanannál az asztalnál, vesztemre. Elfogadtam egy meghívást – megbántam, de most már késő. Egyem meg, amit főztem! (Nem vagyok éhes.)

Köpcös ember, mindenkinek a barátja. Legalábbis szereti ezzel áltatni magát. Azzal hetvenkedik, hogy kiket ismer – mert lássam be, mindenkit. Megértem, nincs más útja, hiszen vele senki nem hetvenkedik. Különlegesnek akar tűnni, a benne felgyülemlett tapasztalat talán még érdekes is lehet szerinte nekem. Órákig tárgyal a pincérrel, aztán megrendeli a ház borát, enne is, de elrontja a rendelést – ki fogja ezt helyette megenni, kérdem. Szörnyen néz ki, mármint, amit kihoztak neki, bár ebben kivételesen vétlen, mégis, így rendelni rossz ízlésre vall. Pörkölttel és nővel egyszerre találkozni szigorúan tilos. Kérkedik (minek?), ó, nahát, a múltja, az iskolái, a jelene, a jövője, mert az nagyon van neki, és kiváltképp a tervei! Azt hallgassam csak! Kiváló színtér ez itt a kérkedésre. Véleményez. A nőket, akiket ismer. (Milyen alapon?) Mindenkire van egy rossz szava.

Miközben itt esznek (de hogyan!), a szomszéd asztalnál ülő férfit figyelem. Fekete garbó, kockás öltöny, mi is lehetne más, finom szövésű, visszafogott, ahogy ő is, nincs hivalkodás. Jó évjárat, éppen jó még. Barázdált arc, megélt (jelentős méretű) idő, rutin, ahogy a csészéjét a szájához emeli. Ölében újság. Újságtartón, mondtam-e már? Persze éppen az, amit olvasni illik, amit olvasnia kell. Véletlenül sem téved. Nem tesz kódolható jelzéseket, nem tolul. Vonzó világ. Finoman redőzik a szeme alatt a bőr – kiszolgált sok boldogságot vagy boldogtalanságot, ez akár érdekes is lehetne, de nem az én asztalom. Ne figyelgessem, ne is nézzek oda! Úgysem lenne polc, ami tartani tudna minket.

Késő. Visszanéz.

Ennyi elég. Elképzelődött, tovább léphetek.

Itten meg hadonászik e drága ember a villájával – végképp nem az én asztalom. Van-e valahol asztalom, egyáltalán?

Az efféle nők sokan vannak, mondja, aki velem szemben ül. Sokan vannak, és egyre többen írnak is, de minek? Meg aztán kitalálnak mindent mirólunk, férfiakról. Mintha megtörténtünk volna. (Mindig, mindenhogy megtörténhetünk…) Vicces. A női író, ha-ha-ha! Na ja, meg még voltak, akik festettek is, legalábbis megpróbáltak festeni, mindenféle képeket. Nahát, úri huncutság! Unatkoztak, hát festegettek, mert az időt valamivel ki kell tölteni, ám egy rendes kiállítóteret nem tudnának megtölteni magukkal. Magukkal, jól hallja. Hallgasson rám! Nem ez a dolguk. És, csak úgy mondom, karmester sincs maguk között. Már női karmester, félre ne értse, cicukám. Tud maga tortát sütni? Az jó. Nagyon jó. Ritka adomány. Persze, maguknak ez nem elég. Aztán miről írnak? Hát rólunk – vagy legalábbis úgy gondolják. Nincs más témájuk. Azt mondják, ugye, hogy a férfiakról írnak (hö-hö, kuncog, letörli a piros szaftot a szájáról), de ezt csak hiszik. (Még egy pohárral, főúr, ugyanebből, a hölgynek!) Magukról írnak mindnyájan, aranyoskám, saját magukról. A férfiakról nem tudnak semmit, és nem is fognak, mert valójában a férfi nem is érdekli őket. (Vagy azokat?) Az ilyen nők az agyukban hordják a szerelmi vágyat, nem az ölben! Helytelen! Menthetetlenek. Maga más (aranyoskám). Maga a helyén van. Látom. Csillog a szeme. Káprázatos szempár, a mindenit! Száz százalékos nő, telített oldatban. Ez igen! Bár ilyenek lennének mind! Biztos nem kér pörköltöt?

Tiszta lepedő

Több szíve van, pontosabban: többen is beleférnek a szívébe. Kettőt szeret, ahogy mondja. Nem jobban, nem rosszabbul, csak máshogy. Benne ez így áll össze egésszé. Így tudja megélni a teljességet. Az egyikükkel étterembe jár ebédelni, kényezteti, a másik helyen ebéddel várják, kényeztetik. Szolgál, szolgáltat, máshol kiszolgáltatja magát. Neki ez így jó, kényelmes, esze ágában sincs változtatni rajta. Nem tehet mást, ő már csak ilyen.

Hogy ez annak a kettőnek jó-e így, arról nem beszél. De egyik sem másodhegedűs, tudjam meg. Mindegyik első helyen áll a szívében – és még csak nem is más dobogón. Ám azért, gondolhatom, őrlődik ám rendesen. (Malomkerekei között miféle liszt készülhet?)

Lássam be, hogy nem tehet róla. Mindkettőre szüksége van. Ha bármelyiket levágná magáról, félkarú óriás lenne. És ne rágjam már a fülét én is, hogy milyen ember az ilyen, mert azt nem állja.

Csinos ember, széles mellkasa van, ha megszívja magát levegővel, annyi belefér, hogy egy kisebb lufit simán fel lehetne fújni vele.

Időnként elmorcul. Talán az jut eszébe, hogy az utolsó óráiban vajon ki fogja megigazítani a feje alatt a párnát, ki törli meg a homlokát, ki faggatja majd aggódva a nővért, ki rohangál vele orvoshoz, ki ül az ágya mellett. Mert csak az egyikük jöhet, ez nyilvánvaló, ott nem illő a veszekedés, hiszen utazni készül majd, a kiskésit!

Talán attól is fél, hogy két szék között a földre esik, amikor eljön a búcsúzás ideje.

Csak azt tudnám, mindezt miért nekem meséli el. Nekem egy szívem van, ahogy a szárazföldi gerinces állatoknál ez szokás.

Szög és fal

Rajong értem. A feleségéért is rajongott, igaz, de értem sokkal jobban, higgyem el. No meg, persze, rajong a két kicsi lányáért is (Tiszta anyja mindkettő!, lelkendezik), értük töretlenül. Vasárnapi apuka, azt mondja, ez jutott neki. És hogy szánjam meg őt.

A múltkor láttam őt a két tisztaanyja lányával, tényleg aranyosak voltak, húsos karokkal, tömpe ujjacskákkal. Nyalták a fagyit hármasban a szigeten. Lám, milyen rendes ember, mégis hogy járt. A Margitsziget árnyas fái között olvastam egy padon, ő pedig úgy tett, mintha nem venne észre. Talán a kicsik miatt, nem tudom, egy pillanatig ez nyomasztó volt, még össze is húzta magát. Nem köszöntem rá, nem akartam kipukkantani a buborékát. Néztem őket, de valami zavart. Valami itt nem kerek. Kényelmetlenül is éreztem magam, mintha egy kulcslyukon leselkednék. Nem szeretek leselkedni. Mégis, nem tudtam nem figyelni őket. Volt valami természetellenes a rajongásában: túlnőtt testhatárain, beborította a Margitszigetet, rámászott a homokozók peremére, belefolyt a szökőkutakba, körbetekeredett a bokák körül. Ebbe a fene nagy rajongásba bele lehet fulladni. Hát, biztosan ritkán látja őket.

Másnap, mintha mi sem történt volna, telefonált. Értem volt oda újra, ajánlgatta magát, készségeskedett. Ezt egészen sokáig össze lehet keverni a figyelemmel – én legalábbis gyakran összetévesztem. Mit tudna segíteni nekem, érdeklődött, mert ő akkor boldog, ha tehet értem, az én örömöm az ő öröme, enélkül félkezű óriás stb. Adtam munkát neki. Falat fúrt, képet keretezett, szöget vert. Ha elfoglalja magát, talán nem sajog a szíve az övéiért, akiket csak hétvégeken láthat. Kicsi bevásárlásokkal bíztam meg, nem mintha szükségem lett volna rá, de kérte, akarta. Én meg hagytam, hadd hordja ártalmatlan kezében a napjaimat. Ő hordta szívesen, miközben folyamatosan rajongott. Ha nem árt vele senkinek, ha ettől jobban érzi magát, hadd tegye. Aztán, amikor már nem volt több képkeret, tele volt a kamra, tovább merészkedett. Nem hagyott aludni (mert a rajongás éjszaka is orvul kitörhet), újabb és újabb kínálataival zaklatott. Dupla rajongásburger hagymával, kézből-papírból. Elém jött. Hadd lásson. Menjek vele titokban. Hová és minek? Nem így képzeltem el az életemet.

Mégis, mit akarsz tőlem, kérdeztem egyszer, amikor egy fürdőszobából, talán vendégségben, fojtott hangon telefonált nekem (miközben rajongásának egyéb tárgyai a szobában visongtak). Diszkrét kapcsolatot, motyogta, majd gyorsan lehúzta a vizet. Robajlott, emlékszem, robbant a világ, majd belesüketültem. Ami homályos volt, hirtelen tűélessé vált.

Holnaptól én verem a szöget a falba. Nehogy már.

A szerzőről a fotót Nerpel Nikoletta készítette