Kincsvadászok

Zsenge gyermekkoromban ez az akkor még rongyos világ ezer csodával volt tele, amire édesanyám hívta fel a figyelmemet. Szinte nem is létezett olyan zegzuga szerény falusi életünknek, ahol ne bukkantunk volna kincsekre. Igazi kincsesbánya volt a környék a padlástól a kerten keresztül az aranyszínű futóhomokra telepített szülősünkig, de ezt furcsa mód akkor még nem mindenki vette észre!

Amikor a szüleim a veteményes zöldségágyásait gyomlálták, mi is ott sertepertéltünk a húgommal, mert előbb vagy utóbb kibukkant a porhanyós talajból egy-egy színes üvegdarab, ami, ha piros volt, akkor naná, hogy rubin, ha meg zöld, akkor természetesen smaragd! De nem a „drágakő” mozgatta meg a fantáziánkat, hanem annak a titokzatos világnak a varázsa, amelyet ezeken az üvegcserepeken átnézve pillantottunk meg. Körülöttünk minden vörösben vagy zöldben játszott, esetleg aranybarnában, ha az átlátszó üveg éppenséggel egy törött söröspalack darabkája volt, amely ki tudja mikor és hogyan került a kert földjébe − nyilván a kidobott szeméttel. De ugyanolyan értékkel bírt egy virágos porcelánbögre-töredék is, amely természetesen a rövidnadrágom mély zsebében landolt az üvegcserepek mellett, gyakran ki is vágva, szakítva azt. No, de ezek a kincsek rejtélyes módon rendre eltűntek, nagyjából ugyanabban az időben, amikor édesanyám egy új nadrággal hozakodott elő, aminek a zsebei eleve be voltak varrva.

A szőlőskertünk végében húzódó kicsiny akácosra is csodahelyként emlékszem, ahová néha kirándulni vittek a szüleink, és amikor elfáradtak a kötésben, kapálásban, akkor szalonnát sütöttünk a helyszínen faragott nyársakon, a zsírját savanykás feketekenyérre csorgatva. Életemben nem ettem olyan finom pecsenyét, mint ott, a szabad ég alatt! Annak a kis akácos ligetnek is megvolt a maga kincse: finom tapintású selyemfű nőtt ott, és amikor fáradtan, porosan haza indultunk, nem mulasztottam el egy tövet kiásni, hogy magammal vigyem. Persze, azt nekem kellett cipelnem, mert a szüleim kezében ott volt a kapa, esetenként a fényesre pucolt vörösréz permetező meg az elemózsiás szatyor. Én azonban cipeltem boldogan a szerzeményemet, mert az csakis az én tulajdonom volt.

A parkban talált politúrfényű gesztenyék lovakká, szarvasmarhákká változtak kezeink nyomán, és gyufaszál-lábaikon bicegtek haza a legelőről, amikor betereltem őket a kukoricatorzsából épített karámba. A mások által kidobott ovális konzervdobozból luxushajó készült, ami a nyári zápor után a házunk előtti esővizesárok habjain lebegett, amíg egy alattomos, felszín alatti jéghegy miatt a Titanic sorsára nem jutott.

És hogy mekkora értéke volt a nyárikonyha szarufái közötti verébfészekben talált tojásoknak, azt felbecsülni is alig lehetett! Sőt, egyszer még csupasz verébfiókákat is találtunk! Külön örömmel töltött el, amikor lakályosan elhelyeztük őket egy cipősdobozban – no meg, hogy etethettük őket a ház faláról légycsapóval levadászott legyekkel!

Hittem, hogy amennyiben ezekről a kincsekről mások is tudomást szereznének, előbb-utóbb szemet vetnének rá, és ha koldusbotra nem is jutnánk, örökre megszűnne a gyermekkor madárcsicsergős, csillogó varázsa. Mint ahogy ez meg is történt, amikor kedvenc cicám a kis jövevényeket, azaz a verébfiakat felfedezte, és a megkérdezésem nélkül úgy döntött, részt vállal a gondviselésükben.

Azt a pillanatot sem felejtem el soha, amikor a kertünkben végre megjelent a krumplibogár, amiről addig csak hírből hallottunk, meg az újságban láttuk a fotóját. Madarat lehetett volna fogatni velem, mert abban az időben a zebracsíkos rovarért tíz másfajtát lehetett kapni cserébe, és nekem néhány nap alatt összejött az az iskolai rovargyűjtemény, amivel az osztálytársaim hetekig piszmogtak.

De mindent egybevetve nagyon boldog gyermekkorunk volt, ami a múlt ködébe veszett örökre és visszavonhatatlanul. Szerencsére emlékeimben élnek még azok a csodák, hogy olykor mesélhessek róluk az unokáimnak. Jobban szeretik ezeket a történeteket, mint a Walt Disney meséit a pillangószárnyakon repdeső unikornisokról meg a fogszabályozós hercegkisasszonyokról. Sőt még az okostelefonjaik nyomkodásáról is képesek lemondani, amíg az én beszámolóm tart! Bevallom, olykor ki is színezem emlékeim kifestőkönyvét, persze, csak mértékkel, nehogy hiteltelenné váljon az egész, mert amennyire szemfülesek, még a szememre vetnék, hogy nagyapa, a múltkor nem így mesélted!