Ugrás a tartalomra

Kaszting

„Csigabiga szereti a csokifagyit / Csokifagyi szereti a csigabigát” – énekli a három hangra épülő dalocskát a magát Biga Duóként reklámozó páros. Hőségriasztást adtak ki Magyarország délkeleti megyéire, mindenki igyekszik az árnyékba, kivéve azokat, akik az izzó fényben tündöklő színpadon verejtékeznek a megélhetésért. Vasárnap van, délután két óra, a rendezvény tízkor kezdődött.

– Te, ezt a fickót nemrég láttam a tévében. Azzal dicsekedett, saját, eredeti műsoruk van. Nem a Halász Jutka and Co brandet böfögik föl a különféle gyermekrendezvényeken. A műsor interaktív, a hallgatóságot is bekapcsolják – súgja Királyné Királynak, ahogy megállnak a sokadalom szélén, és felfedezik unokájukat és menyüket a színpad előtt.

– Csak az a kérdés, hogy mibe? – reagál Király egy ütemnyi késéssel. A hangján érződik, hogy megvan a maga súlyos, nem túl hízelgő véleménye a dolgok állásáról és a leányzó fekvéséről.

Mintha csak válaszolnának a férfi kételyeire, a duó belecsap az interaktivitásba: a hölgytag lekecmereg a színpadról, ringó-rengő úszógumijait premier plánba emeli a fény. Kézen ragadja a legközelebb ülő gyereket, az a mellette lévőt, s a pillanatok alatt nyolc-tíz apróságból formálódó, mégis formátlan sor tipeg-topog, csetlik-botlik ritmustalanul, lassulva-gyorsulva vezetőjük után. „Öcsém, a facsiga / csusszanó giga-biga” – hallatszik a színpadról –, az egymásba kapaszkodott „csigák” olybá hatnak, mintha a Vak vezet világtalant című híres holland festmény elevenedne meg − koldusok helyett gyerekszereplőkkel. Valami „csakatoló” csigavonatról hablatyol az énekes, amely az erdőbe indul, nem robog, nem repeszt, csak „mene-meneget”. A műsor félig vagy egészen playback. A látható gitáron és a szájharmonikán túl furulyát, hegedűt és dobgépet is kihallani a zenei kíséretből. A szemüveges, baseballsapkás fickó arcára alvadt mosollyal kíséri korpulens kolléganőjét, némi aggódás kandikál a szemüvegen át, mintha tartana tőle, hogy felbukik − ami nem lenne meglepő a töredezett betontáblákon. A Biga Duó a vonatozással búcsúzik, ígéri, hogy viszontlátják őket még az „aranyos apróságok”.

Király István nyugdíjas szerszámkészítő, miután megölelte unokáját, és biccentett a menye felé, helyet foglal feleségével együtt a családja mögött, egy sörlócán. Más látványosság híján a zenecuccot villámgyors mozdulatokkal szétszerelő énekest figyeli, aki időnként aggódva a karórájára pillant. Minden felfér a nagyáruházakban rendszeresített bevásárlószekérre. A nő az apróbb tárgyakat hátizsákba gyömöszöli, és igyekszik tartani a lépést a parkoló felé igyekvő társával. Bizonyára egy másik település hasonló rendezvényére sietnek. Bizonyára mindent megmozgatnak, hogy a pandémia miatt kiesett keresetet valamelyest pótolják. Király élete pontos, kiszámítható volt, egyfajta szent borzadállyal kísérte az ilyen, szerinte kalandor, kockázatos, tehát kerülendő életmódokat. Azt sem érti, miért kellett az unokája pofijára csillámló-vöröslő foltokat festeni, amelyek szerinte öregítik, miért kellett elcsúfítani ezzel a bájos arcocskát.

– Tisztelt Hölgyek és Urak, kedves szülők, nagyszülők, drága gyermekeink, folytatjuk műsorunkat. Egy nagyon érdekes sportot fognak megismerni, remélem, ifjainknak kedvük támad majd hozzá! Kérlek, mutatkozz be! – kapacitálja a dobogóra fellépő zömök, őszülő férfit a talpraesett, festett cicaarcot viselő műsorvezető. – Kíváncsian várjuk a produkciókat!

– Kovács Péter vagyok, hedkócs a Sólymok American Flag Futball Egyesületben. Nemrég alakultunk, célunk bekerülni a magyar bajnokságba, ami közel sem tekint olyan veretes múltra vissza, mint az amerikai. Erős, gyors fiatalokat keresünk, akik ugyanakkor nem hívei az erőszaknak. Az amerikai futball alapja, hogy az egyik csapat területet próbál foglalni, a másik pedig igyekszik megakadályozni ebben, és ezért szó szerint mindent bevet. („Ismerjük a céget, területet foglalni az őslakóktól, területet szerezni a természettől, foglalni és szerezni, satöbbi, ez a veritábilis amerikai stílus” – súgja a mellette ülő anyukának Király Macus. Ő csak tudja, földrajzot tanított a helyi általános iskolában, noha tanítói végzettséggel bír. Az anyuka elnéző mosollyal nyugtázza a kommentárt. Macust gyakorlatilag mindenki ismeri és tiszteli a városrészben. Könnyen köt ismeretséget, főleg utazáskor, a keresztrejtényfejtők körében. „Aranyom, csak kérdezz nyugodtan, én biztosan tudom, melyik országban folyik a Tananarive.” Ha az illető igénybe veszi a segítséget, kész az ismeretség. Ha azt mondja, lenéző mosoly kíséretében, hogy a Tananarive nem folyó, akkor el lehet játszani a lehetőséggel, hogy ő csak trükkösen szeretett volna bizonyságot szerezni az ismeretlen alkalmasságáról.) Az amerikai futball a legférfiasabb sport a világon. 100–130 kilós atléták feszülnek egymásnak, birkózni szabad, ütni nem. Van egy, a sérüléseket elkerülni tervezett változata is, a flag football. Ebben tilos a testi kontaktus, nem visszük földre az ellenfelet, hanem a derékra rögzített zászlócskákat, szalagokat kell letépnie a védekező csapatnak. De száz szónak is híg a leve, az érdeklődőket kérem, fáradjanak át a ligetben kialakított pályára, ahol játékosaink a gyakorlatban is bemutatják, hogyan kell játszani ezt a rendkívül izgalmas játékot!

– Ez minket nem érdekel – morogja Király István hátrafordulva, kémlelve, hova tűnt a színpadról a „hedkócs”. – A közmondást meg vagy mondja rendesen, vagy ne mondja sehogy!

– Úgy látszik, csúszik az unokánk programja. Kincsem, mikor következtek? – ezt Király nagymama kérdezi, a hangerősítővel agresszívan megtámasztott háttérzene miatt kiabálva. A zene azonban a kérdés közben megszakad, a nagyi lecsupaszított kíváncsiságáról mindenki értesülhet.

Lizácska viszont mintha nem hallaná, vagy a kérdés egyszerűen nem jut el a tudatáig? Netán szégyelli, hogy fű, fa és virág is hallotta a nagyit? Mellette ülő osztálytársa cinkosan lökdösi, grimaszol, vihog, fel-felpattan, dundi popsiját rázza a szó szoros értelmében „ütős” technozene ritmusára. Ő nem szerepel, nem válogatták be a csapatba, mint Lizácskát, de biztos benne, hogy van olyan tehetséges, mint a fekete atlétába és fekete nadrágocskába bújtatott kortársai.

– Megsüketültél, fiam? – Király nagymama úgy érzi, az unokájának rá kellene figyelnie, nem virgonc társára. Ennyit igazán megérdemel azért a sok „áldozatért”, amelyet a családért hozott! Lizácska hátranéz a nagyira, és megvonja a vállát.

A bemondó újra a színpad közepén illeg-billeg. Vékony, kreolra szolizott lány, frufrus-lófarkas frizuráját hányavetin dobálja. Elől-hátul dekoltált, térdig érő, karcsú derekát ultramarin övvel kiemelő, egybeszabott, fekete ruhát visel: a rekkenő hőségben hervasztóan hat.

– Most egy tehetséges tánccsoport vezetőjét szólítom a színpadra. Mutatkozz be, légy szíves, mutasd be az egyesületet és a fellépőket!

– Szeri Barbarának hívnak, tanítványaimnak csak Barbi – csicsergi az izmos alakját kiemelő, szűk, fehér foltokkal tarkított fekete halásznadrágot és tarka, virágos felsőt viselő, negyvenes nő. A szinte függőleges fény glóriába vonja az alakját. – Én vagyok az alapító elnöke a Szeri and Company Alapítványnak. Jobb kezével egy táblácskát tart, rajta szivárványbetűkkel az elnevezés, piros betűkkel az elérhetőségek. – Azért hoztuk létre az alapítványunkat, hogy népszerűsítsük a modern táncokat. Táncolni nem puszta szórakozás, bár annak sem kutya, hanem egészségmegőrző, fiatalságmegőrző, mozgékonyság-megőrző hatása van az emberi életre. Aki pedig elég merész és tehetséges, hogy az alapokon felülemelkedjen, nos, az ő számára önkifejezési forma, ami tulajdonképpen, ha úgy vesszük, már művészet. 2001-ben alakultunk, számos országos-, Európa- és világbajnokot neveltünk. Nos, akinek megtetszik, nálam jelentkezhet a műsor után, de fent vagyunk az interneten is, csak bepötyögitek, hogy Szeri and Kó – feje fölött fenyegetően megrázza a táblácskát, mint egy tomahawkot –, s minden szükségeset velünk kapcsolatban megtaláltok. A színpad méretére tekintettel csak szingli és páros táncosokat tudunk bemutatni. Következik Sanyó Ivett, másodikos gimnazista, akire félelmetesen illik, hogy táncra termett, mindenki meggyőződhet róla, műfaja leginkább a jazz-baletthez sorolható.

Csak szállni, szállni, ruganyosan nekifeszülni a forgásnak, pici ugrás fel, két szökellés balra, kettő jobbra, hajlás előre csavarral, hajlás hátra, lépés srégen előre, ugyanúgy hátra, már nem kell számolni, magától adódik minden. Mit sugdos? Hogy hajlékonyabban? Ó, hát persze, mint a nádszál, „amit lágyan ringat a szél”, de egy perce még azt mondtad, itt nem kell mindent beleadni, épp csak hogy lássa ez a sok falábú emberke, milyen nagyszerű a zene ütemére mozogni, majd, ha kasztingra mész, na ott, akkor kell megszakadni. Barbi megígérte, nagyon megígérte, hogy neki vannak kapcsolatai Amerikában, hogy a hónom alá nyúl, meg ilyesmi, a nyári nemzetközi megmérettetést követően majd megdumáljuk a részleteket. Már vége is? Még roptam volna kicsit, így olyan befejezetlen, olyan torzó, biztos rászóltak a rendezők Barbira, hogy kurtábban, a lényeget kérem, csak a lényeget...!

– Köszönjük a tapsot. A Kovács Péter − Szeri Veronka kettős következik, szép jövő áll előttük, hihetetlenül gyorsan fejlődnek. Angolkeringőt fognak bemutatni. Zene indul!

A zene azonban nem indul, a színpadon lévők saját hátuk mögé pislognak idegesen. „Ez a koraérett kislány bizonyára a lánya, a srác pedig a hedkócs fia, hát persze, hogy elfogult – mondja félhangosan Király nagymama –, már itt is ez az átkos nepotizmus, az én kis unokám is van ilyen tehetséges.” „Mit pusmogsz? Hogy te is tehetséges voltál? Az igaz, szeretted az angol keringőt. Nekem meg mindenem a rock volt, tudod. Azt mondtad, mindig túllövök a ló másik oldalára. Emlékszel? Tél volt, ropogós hideg, majd aszfalthoz csapott a jeges szél. Húzódjunk be valami melegebb helyre, javasoltam. Persze stekszünk alig. Be a Tisza étterembe, rendelünk egy kevertet a bárnál. A zenekar rázendít a rockra, a Be My Babyre, senki nem mozdul rá a zenére. Javasoltam, táncoljunk, nem lelkesedtél: ne feltűnősködjek. Középre penderítettelek, te is belemelegedtél, és egyszer csak elkezdtek ütemesen tapsolni...” Lizácska mérgesen fordul hátra: „Tati, kit érdekel, hallgass már! Nem tudok a zenére figyelni.” Az angolkeringő végre felcsendül.

A fej hátrahajlik, ahogy abban az osztrák filmben tették a császári bálon pergő-perdülő hölgyek, testüket izmos karjaikban biztonságosan tartó délceg grófok és bárók igézték delejesen, a társadalom krémje. Mily csodás lenne bekerülni a krémbe… A hajam kiengedve, zászlóként száll utánam, anya egyszer levideózta, azt mondta, az egész arcom egy púpozott tányér földöntúli mosoly. Tényleg, nem ismertem magamra, az az arc mintha saját álmaim felvonulását szemlélné... Nem könnyű ám így felemelkedni, legalább érzésben legyőzni a gravitációt, amikor a partnered csak aprítja a megszabott mozdulatokat, mereven, beleélés nélkül, katonásan, szerintem számol is, egyet-kettőt-hármat, egyet-kettőt-hármat, egyszer megkérdezte, hogy álmodni is szoktam tánc közben. Peti szerint veszedelmesen hátrahajtom a fejem, a gerincem. Ennyire ne tudja beleélni magát a táncba valaki... Ő állítólag retteg, hogy egyensúlyt vesztek, hanyatt vágódom, őt is magammal rántom, mindenki rajtunk röhög, az egeket verdesi a kacaj... Ilyen baromi fád legyen valaki! Persze, megjátssza magát, mert nem meri kimondani, hogy tetszem neki, hogy belém van zúgva…

Az angolkeringő elhallgat, a Szeri and Kó csapata ellibeg. Újra feldübörög a techno, a színpad hosszasan üres...

– Megjött a barátod – Király nagymama hangjából süt az irónia.

Borbíró Lóránt lekezel Király Istvánnal. Már rég túl voltak életük delén, amikor a nyugdíjas klubban megismerkedtek, s rájöttek, hogy nézeteik a világról igen közel csellengenek egymáshoz, mindketten megtapasztalták saját bőrükön a „kommunizmust”, azt sem titkolták, hogy szerény véleményük szerint akkor nagyobb volt a létbiztonság. Mindketten úgy gondolták, hogy ami most történik a nagyvilágban, az a régi eszmék újjáéledése, alig-alig változtatott szlogenekkel. Maga a mindenáron változtatni akarás is a kommunista ideológia eszköztárához simul. „Még az ósanban is az harsog a füledbe: ÉLJ, VÁLTOZZ, SZERESS! Hogy jönnek ezek egymáshoz? Hogyan változzak én már? Operáltassam magam nyugger nősténymajommá, és ölelgessem a zsiráfot?” – mortyolódott gyakran a barátjának, aki hevesen helyeselt. Minthogy életük nagyobbik hányadában nem ismerték egymást, ifjúkori baráti-ismeretségi körük többsége már „alulról szagolja a tulipánt”, volt bőven mondanivalójuk, majd’ minden történet újnak hatott. Borbíró a „gengszterváltáskor” sikerrel privatizált egy kis mezőgazdasági termékeket gyártó üzemet, ahol „kisfőnök” volt. A helyi agrárkamara vezetőhelyetteseként beutazta a fél agrárvilágot Brazíliától Kazahsztánig, ám az Unióba való belépéskor az új szabványoknak, protokolloknak nem tudtak megfelelni. Király szerint hiányzott belőle a vérbeli vállalkozó vakmerősége. A könnyebbik utat választották, csődeljárást kértek maguk ellen, menteni, ami menthető. „Lényeg a lényeg”, a nagymenőből házsártos, több betegségtől megkínzott öregember lett, a maradék vagyont elosztotta két gyermeke között, ő pedig átlagnyugdíjához hozzáadva felesége kisnyugdíját elégedetlenül tengette „tisztességben megőszült” napjait. A monoton menetrend szerint telő-múló heteket-hónapokat bearanyozó mottójuk: „Mögöszöd az életöm, drágám.”  Borbíró egyik unokája fehér karate-ruhában feszített néhány társával a színpadhoz közeli csertölgy ultramarin árnyékában. „Ezek mintha mind ellenreklámok lennének” – súgja Király István fülébe a fia, aki pár perccel korábban érkezett csemetéjével kerékpáron, és remélte, hogy kicsi Attila nyűgölődésére hivatkozva nem kell túl sok időt töltenie ezen a falunapra emlékeztető rendezvényen, ahol a szakemberek állítólag kasztingolnak, a tehetséges utánpótlást igyekeznek felfedezni az érdeklődő porontyok körében, miközben valójában a megélhetésükért küzdenek. „De jó, hogy itt vagy Apa! Szoríts nekem! Annyira izgulok.” Lizácska arcán a verejtékcseppek mellett öröm és megnyugvás fénylik, jobb tenyerét összecsapja a férfi hatalmas tenyerével. Apja jelenlétében megnő az önbizalma, hiszen ő az egyik legerősebb ember a világon, csak ne lenne olyan szigorú, csak ne veszekedne anyával, hogy legyen következetes, mert „a következetlenséget a gyermek fogja megszenvedni”. De jó, hogy megérkezett, így egészen más nekivágni a fellépésnek. „Nem iratkozol fel a szkander-versenyre?” – érdeklődik évődő hangsúllyal Borbíró, Király Attila medveformájú külalakjára célozva. „Nem ettem meszet, Lóri bátyám – morog a férfi –, tavaly belerángattak egy ilyen hülyeségbe, aztán három napig a kanalat sem bírtam a számig emelni.” Valóban, a bemondó valahányszor felkonferál egy új műsorszámot, felhívja a figyelmet a színpad tövében apró asztalkán könyöklő férfira, aki „nagy szeretettel fogadja a szívből jövő” adományokat az Egészséges Jövőért Alapítvány kontójára, illetve feljegyzi a szkander-versenyre jelentkezőket, akik a jelek szerint nem tapossák le egymás sarkát.

– Lányok, lányok, gyertek gyorsan, hadd próbáljuk el még egyszer a számokat!

Lizácska és az összes fekete atlétába, fekete nadrágocskába öltözött csöppség hirtelen felugrál a sörlócákról, és eltűnik a fák között tűzrőlpattant edzőjük parancsát követve, aki szemmel láthatólag legalább annyira izgul, ha nem jobban, mint a kislányok. Királyné biztos forrásból tudja, és tudását megosztja Borbírónéval, aki amúgy nem a barátnéja, hogy az edző, Kotromán Luca, pszichológiát végzett, de már egyetemistaként eminens tagja volt a kar nemzetközi díjakat szerző pompon-csapatának, sok ilyen irányú kapcsolattal bír, szervez, viszi a tanítványait különböző versenyekre, van egy profi csapata is, akik fellépési díjért emelik, csinos lábaikkal együtt különböző ünnepségek színvonalát, és úgy tűnik, egyelőre nem a szakmájából kíván megélni. „Na és akkor mi van?” Borbíróné fintorog, jelentőségteljesen végigméri asszonytársát, akinek torkán akad a folytatás. Szentül meg van győződve, nem véletlenül foglalta pár mondatba a pompomedző rövid életrajzát. Nyilván rá céloz, mert ugye, neki is tanári diplomája van, de nem bírt a kamaszokkal, kilépett a tanügyből, inkább beállt férje cégébe titkárnőnek, hivatalosan minimálbérre bejelentve, valójában zsebből kapta a tanárinál bőségesebb fizetését, mert ugye így a járulékok kisebbek. Arra nem gondolt, hogy a nyugdíja emiatt csekélyke lesz, ennek következtében az életkedve is.

– Hol a Luca, hol a Luca? Rögtön ők következnek, és sehol – hallatszik félhangosan az erősítőből. A bemondónő eltűnik a színpad mögött, aztán újra középre penderül. – Addig is fogadjátok szívetekbe a TánCentrum klub szenyor tánccsoportját. Ha valaki kedvet kap, hogy csatlakozzon hozzájuk, csak bátran, lehet jelentkezni, a TánCentrum mindenki számára nyitott. Először tangót fognak lejteni.

Az öt pár élénk taps közepette vonul fel a színpadra. A férfiak egységesen égkék ingben és galambszürke pantallóban verejtékeznek a tűző napon, a nők tiri-tarka, idomaikhoz képest szorongató, valaha nyilván étvágygerjesztő miniruhákban. A férfiak, egy kivételével, koruk arányában csinosak – se poci, se úszógumi –, a nők mind túlsúlyosak, ám fürgék. A tangó sallangmentes, csak a tekintélyes sörhasát cipelő, legifjabbnak tetsző, fürtösfejű fickó igyekszik párját erotikusabb tánclépésekre taszigálni. Csacsacsa következik. Beosztással, óvatosan lépkednek, pipiskednek. Az átlagból kitűnik a valószínűleg legkorosabb öregúr, lehet olyan hetvenöt: elegáns, valaha délceg tartással ropja nála huszonöttel fiatalabb párjával. Rockkal zárják a produkciót. Takarékosan akrobatikus mozdulatokat választanak. Fürtöske ebben is kilóg a sorból, a rock kirobbanó dinamikájával kacérkodik. „Te, ez rögtön elájul, ezt innen fogják elvinni a mentők” – kommentálja a látványt Borbíróné. „Tudod, Macus, mi is elhatároztuk évekkel ezelőtt Lórival, hogy beiratkozunk egy ilyen szenior tánciskolába. Egyszer elmentünk, de beláttuk, már nem nekünk való. Most nevettessük magunkat a fiatalság előtt? Meg is mondta a menyem: inkább gyógytornára járjatok, mint táncórára.”

Lizácska idegesen fut a többiekkel. Az a helyzet, hogy inkább nem itt lennék, csak Anyu annyira akarta, hogy ezt csináljam, ő is táncolt  fiatalon, igaz, ő népit, de megutálta, nem árulja el, miért, engem nem akart a néptáncra beíratni, pedig azt is meghirdették, nem volt drágább, az edzőnő aranyos néni, a házunk előtt jár el a kutyájával, az is olyan aranyos, táncoslábú, sajna, a hapsija összeveszett Apuval, na mindegy, Istenem csak legyek túl rajta, persze, akik három éve csinálják, jaj, már megint ez a Luca, megint őt keresik, nem tudom, miért nem tud egyszer már idejében ott lenni, ahol kell, én nem hiszem, hogy fel tudok menni a színpadra, egyszerűen a lábam nem akar arra vinni, hát persze, könnyű azt mondani, hogy ügyes vagy, de csak fél éve járok. Sajnos, remeg a lábam, nem tehetek róla. Apa segíts! Futás közben újra pacsizik az apjával.

– Most a gyerekek népszerű Lucáját hívom a színpadra. Mit tudsz mondani a munkádról az érdeklődő nagyérdeműnek?

– Kis csoportunk három éve alakult, az itteni általános iskola tanulóival. Hogy mit táncolunk? Tulajdonképpen aerobikkal vegyített pompom-mozdulatokat, én kezdetben aerobikos voltam. Az itt jelenlévők közül egyesek kezdők, mások már több éve csinálják, rövidesen átkerülnek egy magasabb kategóriába. Július 5-től egész hónapban, hetes turnusokban pompomtábort szervezek a városrész művelődési házában. A szülők figyelmét felhívom arra, hogy a háromszori étkezést biztosító táborunkba más városrészből, de akár más településről itt nyaraló gyerkőcök is beiratkozhatnak. Jelentkezni nálam lehet, itt és most, illetve a művelődési ház elérhetőségein. Három mozdulat-sort fogunk bemutatni. Rajta, lányok, ahogy megbeszéltük!

Akrobatikus mozdulattal leugrik a színpadról, s a közönségnek háttal tanítványaival együtt táncra perdül. Igen, de azt nem mondod, hogy a pompomokat csak a múlt héten hoztad, és most sem vagyok benne biztos, folyton leejtem. Ginát fogom figyelni, ő ovisként kezdte, ő tudja a legjobban köztünk, rendes csaj, de annyira fennhordja az orrát, pedig én jobban tetszem a fiúknak, mint ő, paff, már megint leejtettem, még jó, hogy a második sorba tett a Luca, így biztos nem látják meg Anyuék, vagy legalábbis nem annyira. Gina is leejtette, köszönöm, Istenem, már nem csúfolhat, hogy béna vagyok.

„Látod azt a kis gyönyörű sötétszőkét a második sor szélén, na ő az én kis ügyes, tehetséges, szorgalmas unokám, az én kis kincsem.” Király Macus keble dagad a büszkeségtől, annak is örül, hogy férjét nem kellett figyelmeztetni a videózásra. Igaz, a menye is veszi a történéseket, nem baj, jobb két felvétel, mint egy se, ezeken a kütyükön véletlenül egy milliméterrel arrébb csúszik az ujjad, máris összeomlik minden, kezdheted elölről, és a pillanat elszállt, nem tér vissza többé. Élénk taps. A leánykák libasorban leszaladnak a színpadról. Néhányan elvonulnak egy üdítőre, ott a lakókocsiban működő büfé a színpad tövében, a szkander-felelőssel ellentétes oldalon. Lizácska pénzt kér az anyjától, hogy a többiek példájára limonádét vegyen, színes szívókával, valódi citromdarabokkal, jégkockával. Szülője nylon palackot kap elő a táskájából: meglepi, otthoni, madárlátta limonádé, és ingyen van. A felé nyújtott palackot Lizácska késik átvenni, kortyol kettőt belőle, lebiggyesztett ajkakkal adja vissza: „Kösz, nem kérek többet.” Aztán még hozzáteszi nagyot sóhajtva: „Finom volt, Anyuci, csak kissé langyos.” „Nem baj, drágám, legalább nem fájdul meg a torkod.”

– Most pedig egy nagyon izgalmas program következik. Két keleti játék mestere fog bevezetőt és bemutatót tartani. Légy szíves, ismertess meg minket is ezzel a magas tudással! – a frufrust mintha tényleg érdekelné a keleti mozgáskultúra.

– Csomortán Gyulának hívnak – mondja az ötven körüli, kemény arcvonású férfi. Rövidre nyírt, tömött őszes haj keretezi okos homlokát, öltözete török bugyogószerű fekete valami és napszítta, világoskék póló „mediball” felirattal. – Egyesületünk két csoportot foglalkoztat. Az egyik viszonylag új sportág, 1991-ben védte le egy kínai sporttanár. A tai-chi lágy mozgásából indult ki, olyan labdajátékkal kombinálva, amely nem az ütésre, rúgásra, dobásra épül, mint az ismertebbek, hanem épp ellenkezőleg: a labda és az ütő közötti dinamikus kontaktus semlegesítését, elsimulását kell elérni, körkörös mozgással. Az ütő a pingponghoz hasonlóan gumiborítású, a labda teniszlabdaszerű, gumifelülettel, belül homokkal töltve. A másik foglalkozásunk a kyokushin karate, a különböző korosztályokban több országos bajnokot neveltünk. A vakációra tekintettel itt most talán a legkevésbé alkalmasnak tetsző gyerekeket bírtuk összeszedni, de mint tudjuk, a látszat gyakran csal. „Hát ezúttal biztos nem csal” – mondja Király István a feleségének félhangosan, úgy, hogy Borbíróék is hallják, ha akarják. Mindketten végigmérik a kizárólag túlsúlyos öt fiúcskát és egy gömbölyded kislányt. Ami meglepő, hogy nagyon magabiztosan állingálnak, figyelik az időközben a gyakorlat göröngyös útjára körkörösen lépő mesterüket, illetve két társát: egy szemüveges, tizenéves lányt és szikár, sportos nagymamáját, aki inkább hetven, mint hatvan. Előbb párhuzamosan, azonos köröző mozdulatokkal tartják az ütőn a labdát, aztán egymás felé fordulva lendítik a gravitáció törvénye szerint föld felé törekvő játékszert, elkapják az ütővel, s egy hátmögötti karlendítéssel irányítják vissza, miközben az óceán hangját idéző elektronikus zene andalítja a hallgatóságot, élénkíti a sportolókat. A mutatvány elbűvöli a nézősereget, kommentálni, pletykálni is elfelejtenek. Némelyek deréktól felfelé megdelejezve együtt mozognak a látvánnyal. A nagymamakorú, magas hölgy leáll, „szoborrá merevedik”, statikus dekorációként kíséri szemmel társait, mintegy ellenpontot képezve mozdulatlanságával. A férfi sajátos, felfelé szélesedő, mozgatható hálót varázsol elő valahonnan, s azon keresztül száll-röpköd a labda, néha elejtik, az edző rezzenéstelen arccal nyugtázza a hibát, a lány elmosolyodik, mintha azt üzenné társának, „én megmondtam, nem vagyok tökéletes” – és folytatják megállás nélkül a körkörös lépéseket, karlendítéseket, forgásokat, a figyelő szem beleszédül.

Király István úgy véli, őt nem lehet átejteni. Neki nincs szüksége varázslatra, ámításra. Ez tömény unalom: micsoda haszontalan, átlátszó trükköket találnak ki egyesek, csak hogy ne kelljen dolgozni. Pedig a munka nemesít, amellett, hogy hasznos is. Társadalmilag leginkább. Ennél a körkörös marhaságnál már csak a gömbölyded karatésok eljövendő látványa lehet lelombozóbb. Meg hát várja a Kisvárosi gyilkosságok ismétlése. Azt nem lehet kihagyni. A sok angol név első hallásra összekeveredik, de ismétléskor rendszerint összeáll a kép. Megszorítja felesége karját, aki mintha fárasztó álomból ébredne, lustán ráemeli tompa tekintetét. Normális körülmények között vasárnap, ebben az időben jóízűen alszik. A férj szemével inti, hogy ideje indulni. Szó nélkül áll fel a sörlócáról, keresi unokáját, meglátja a családjával egy távolabbi fa tövében élénken diskurálni. Hogy nem vette észre a távozásukat? Ilyen alattomosan telepedett rá a fáradtság? Netán varázslat történt? Igen, mintha ébren álmodott volna. Hihetetlen, ebben a zenebonában. Jó, hogy el nem nyomta a buzgóság a kényelmetlen sörlócán. Lett volna min derüljön Borbíróné, aki szerencsére odébbállt. Integet fia családjának, visszaintenek. Lizácska kiabál is valamit, de nem jut át a hang az éteri zene áttetsző gátján. Talán azt, hogy „szeretlek Mamiii”! Király kezét nyújtva figyelmezteti Borbírót, hogy távoznak, vigyázzon, nehogy felbillenjen a pad a súlyponteltolódás miatt. Udvariasan, halkan sok sikert kíván az unokájának. Felesége belekarol, és eltotyognak a valahol egy fa árnyékában pihegő kocsijuk felé. Nem sietnek, nem bírnák, meg nincs is miért, csak a kutyájuk várja otthon őket. Hosszú még a vasárnap, az élet pedig, a „nagybötüs Élet”, mint tudjuk, rövid.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.