„… a valóság se nem szép, se nem csúf, se nem rossz, se nem jó”

Biztosan sokan vannak még, akiknek Kesjár Csaba neve mond valamit. A ’80-as évek autósportjának nagy ígérete volt. Egy tehetséges és sikeres srác, akiért a tini lányok és az autóversenyzés szerelmesei egyaránt rajongtak. Úgy él az emlékezetemben, hogy egy ország kedvence volt. Ő lehetett volna Magyarország első Forma–1-es pilótája. Ha megéri. Balesetet szenvedett egy edzőfutamon 1988-ban, mindösszesen 26 évesen. Akik még emlékeznek rá, így őrizték meg őt, fiatalnak, tisztának, tehetségesnek, aki előtt olyan sikerek álltak, amilyenekről csak kevesen álmodnak. Idén lenne 60 éves.

Épp Mohácsi Árpád könyvét, a Párizsi befutót olvasom, mikor szembejön velem az interneten ez a hír a hajdanvolt autóversenyzőről, és arra gondolok, hogy elment az idő, észrevétlenül elment megint. A rendszerváltás fiataljai, az akkor érettségizők, ahogy a könyv hősei is, ma már középkorúak. Mohácsi Árpád nemzedéki regényében arról olvashatunk, hogy mi történt velük ezekben a hosszú évtizedekben. 

Sokat gondolkodtam a könyv kapcsán azon – és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül –, hogy tulajdonképpen nem történt velük semmi rendkívüli. Illetve nem történt meg az, ami megtörténhetett volna az elmúlt évtizedekben. Nem 1989-ben, hiszen akkor mégiscsak vége lett a diktatúrának, hanem utána.

Mohácsi Árpád könyvét olvasva megértem, hogy a hétköznapok, a mindennapok bedarálják és elaprózzák a nagy történelmi eseményeket. Az új távlatokat, amelyek megnyílnak egy-egy ilyen sorsfordító időpontban, mint 1989 is, amelyek felfénylenek, utat mutatnak és hívnak maguk felé, egy idő után elfedik az orrunk előtt zajló, mindennapi dolgaink. A nagy harcra, amit meg kellett volna vívni, ami valami olyasmiről is szólhatott volna, hogy innentől kezdve gyökeresen másképp csinálunk mindent, mint eddig, mert most már szabad, nem jutott energia. Nem jutott rá energia a szokásos csatározásaink közepette, amelyek az érzelmekről, a pénzről, az ambíciókról és egyéb hétköznapi dolgainkról szóltak.

Így a könyvet olvasva egy idő után már nem is azon mereng az ember, hogy miért nem történt meg az, ami megtörténhetett volna a rendszerváltás után, hanem inkább azon, hogy tulajdonképpen mikor lett volna idő arra, hogy megtörténjen.

1988-at írunk, Gabi, Bella, Dóri, Géza, Jutocsa és Sanyika érettségire készülnek. Az érettségi sikerül, a vasfüggöny lehull, a fiatalok előtt ott áll az élet. 1989 után ráadásul olyan lehetőségekkel, amelyekről nem is álmodhattak korábban. Vajon mi történik majd velük? Vagy már innen, 2022-ből visszatekintve, mi történt velük azóta?

Ahogy felvázolja az író hőseink történeteit, a múltjukat, a jelenüket, viselt dolgaikat, egymáshoz való viszonyukat, úgy rajzolódnak ki előttünk a különböző karakterek. Klasszikus és jól ismert figurák ők, akikre könnyedén ráismerünk. Ott van például Géza, aki a leghangsúlyosabb alakja a regénynek, sikeres, gazdag, fiatal szeretője van, de akiről mégis azt gondoljuk, valószínűleg nem így képzelte el az életét. Ilyen Sanyika, a Nyugatra kimenekülő, majd onnan hazamenekülő honfitársunk, az élet józan dolgaiban eligazodni képtelen természetfotós is. A besúgó srác, aki összeroppan, amikor az ügynökakták elérhetővé válnak, és aki ugyanolyan buzgón és kérdések nélkül adja át magát a diktatórikus rendszer eszméinek, ahogy később a vallásnak is. Vagy ott van Dóri. Mindenki, aki a ’80-as években volt fiatal, ismer egy Dórit. Valakit, aki a barátunk is lehetne, és aki elsőként ment el közülünk. De hiszen tudjuk, hogy mindig a legtisztábbak és a legtehetségesebbek mennek el először. 

A könyvben időről időre visszaköszön Ottlik műve, az Iskola a határon, amit, bevallom, egy pontig erőltetettnek érzek. A szereplők felemlegetik, egymás fejéhez vágják, hogy ki lett közülük Merényi az évek folyamán, de inkább csak úgy térnek vissza hozzá, mint egy „romantikus” origóhoz, mintha a fiatalságukhoz térnének vissza egy-egy pillanatra, tudva, hogy ez úgysem lehetséges.

„Nehéz volt elmagyarázni egy kívülállónak, hogy mit jelentett számukra Merényi. Mert először is Merényi nem létezett. Vagyis létezett, de nem úgy létezett, ahogy ezt közönségesen érteni szokták. Merényi nem volt az osztálytársuk, és nem ismerték személyesen, egy közös olvasmányukból lépett elő, akit gyermeki képzeletük egész különleges képességekkel ruházott fel… Azt értették rajta, hogy zsarnokság van, hogy nem gondolhatnak, mondhatnak, írhatnak le akármit, hogy van az életükben egy különös gát, egyfajta külső és belső korlátozás, ami inkább öntudatlanul, vagy legalábbis nem szándékosan van jelen az életükben. Hogy megmondják és előírják, hogy az ember mit tegyen. És Merényi ennek az elnyomásnak lett a jelképe.”

Nehezen tudom elképzelni, hogy annak, aki olvasta Ottlik regényét, magyarázni kell, mit képviselnek Merényiék. Engem inkább érdekelne, hogy ha már a fiatalok választottak valakit, akivel azonosítják az elnyomást, akkor ez egyben választás-e számukra a merényiség és a nem-merényiség között. S ha igen, akkor van-e ennek a választásnak akkora tétje, mint Ottlik könyvében.

A kezdeti gyermeki és naivnak tűnő elszántságot – ha volt ilyen egyáltalán a szereplőkben –, hogy ne váljanak Merényiékké, kikezdik a hétköznapok. Mintha a kisebb és nagyobb emberi botlásoknak, a gazemberségeknek sem igazán lenne súlya már. Bellán, aki akkor is flörtöl Gézával, amikor a felesége bejelenti, hogy halálos beteg, csak nevetnek. De még az árulás is csak olyasmi, amivel együtt lehet élni árulónak és elárultnak egyaránt. Mindannyian tudják, hogy az egyik barátjuk besúgó, jelentést ír róluk, de ezt nem vetik a szemére, továbbra is találkoznak vele, tartják a kapcsolatot, tudnak egymás dolgairól, Jutocsa a közösségük tagja marad. És ez elfogadható. Mert Bella ilyen, mert Jutocsa olyan. A regényt olvasva az a kellemetlen érzésem támad, hogy így vagy úgy, kicsit vagy nagyon mindenkiből Merényi lett vagy Merényi áldozata, aki szó nélkül tűri, hogy a főnöke a liftben megjegyzést tesz a melleire.

A könyv hősei megvetik ugyan Merényiéket, a merényiséget, de az egyszer sem hangzik el a szájukból, hogy cserében vállalnák BB vagy Medve sorsát. És ez nem véletlen. Ottlik könyvének, annak a fekete-fehér és kőkemény erkölcsi törvénynek, amelynek a Merényiék világát elutasító Medvéék ösztönösen alávetik magukat, nincs köze ezekhez az időkhöz és ezekhez a hétköznapi hősökhöz, mint ahogyan nincs köze Mohácsi Árpád könnyedebb elbeszélői stílusához sem.

Azon tűnődve, hogy Ottlik regénye a helyén van-e ebben a történetben, rájövök, hogy mégiscsak visszaköszön Mohácsi Árpád könyvében, ha más, egyszerűbb, emberibb síkon is. Visszaköszön a szereplők barátságában, ami, ha megtépázva, veszteségek árán is, de megmarad, mert kisebb vagy nagyobb súllyal, de időről időre jelen vannak egymás életében. Ha kell, segítik egymást, közösen védik meg például Bellát, amikor segítséget kér tőlük erőszakos férjével szemben. „A fiúk nem kérdeztek egy szót sem, mentek és élőfalat vontak Bella köré.”

Visszaköszön abban a kötelékben és összetartozásban, ami minden generációnak a sajátja, amelynek a tagjai ugyanazokhoz az elvárásokhoz és szabályokhoz igazodtak, ugyanazokat a zenéket hallgatták, ugyanazokba a bulikba jártak el, ugyanazokat a könyveket olvasták, akiket a történelem ugyanúgy tépázott meg, vagy hagyott békében élni. Visszaköszön a széthulló világrendben. Ottlik könyvében Merényiék világa megsemmisül, ahogyan Mohácsi Árpád könyvében is a kommunizmus egyszer csak véget ér. „Jó is volt, hogy nem voltak már sehol Merényiék. Hogy ez a világ örökre eltűnt. De hát meg volt mondva, hogy Merényiéknek el kell bukniuk.”

Mohácsi Árpád több idősíkon bonyolítja a cselekményt. A történet nem lineárisan halad, de összességében a ’80-as évektől a napjainkig tartó időszakot öleli fel. Az őrs tagjain kívül megismerkedünk Lucával, Géza húszas éveiben járó szeretőjével és Piri nénivel, aki szintén egy másik generáció. Ő számomra az egyik legnagyobb meglepetés, de nem spoilerezném el a történetét.

Mohácsi Árpád első regénye szép vállalás és nagy munka, rengeteg hosszabb-rövidebb történettel, melyek mélyebb kibontására nincs mód, pedig jó párat nagyon szívesen olvasnék még. Ilyen például Dóra soha meg nem valósuló kiállítása, amelynek megrendezését Géza, a férje vállalja magára, és amit mindenki el is vár, időről időre számon kér tőle Dóra halála után. Megrendezni mégsem képes, mert csak ő tudja, hogy Dóra a kiállítás anyagát nem készítette el.

Még néhány év, és elmondhatjuk, hogy 40 év telt el a rendszerváltás óta. 40 év, mint a kommunizmus 40 éve, melyet egykor öröknek gondoltunk, ami meghatározta a szüleink és a nagyszüleink életét, mint ahogyan ez a 40 év a miénket és már a gyerekeinkét is.

De a könyvben még ott állnak a könyv hősei 1988-ban, az érettségijük évében. És bár már késő, történetüket olvasva azon kapom magamat, hogy szorítok nekik, ne adják fel, még akkor is, ha nem tudom pontosan, mit nem kell feladniuk, hová is akartak eljutni, milyen jövőt képzeltek el maguknak annak idején. Olyan jó lenne hinni, hogy célba értek valahol.

Mohácsi Árpád: Párizsi befutó. Kalligram, Budapest, 2021.