AZ ÉN KUNÁGOTÁM – IV.

Dédapánk a Feszty-körképen?

Én egészen másként nézem ezt a panorámát, Feszty Árpád festményét, mint bárki más. Mivel az én apai dédapám biztosan itt vonul, itt próbálja megtartani a honfoglalás útján, két kézzel a szarvánál fogva, az ökröt.  Mert őt vélem fölfedezni az egyik központi alakban.

Nos, nem abba a hibába estem, amibe sok hiú magyar nemes, akik a családfájukat a honfoglalásig vezették vissza. Nem, erről szó sincs. Csupán az a helyzet, hogy ilyen bő ujjú ingben, bőszárú gatyában és ilyen hosszú hajjal él az emlékezetünkben dédapánk, apai nagyapánk édesapja. Ebből is látható, hogy valóban nem tudományos hitelességgel jelenítette meg Feszty a honfoglalás korát, mint amire már többen is rámutattak korábban. A honfoglalás kori öltözködés nem is hasonlítható dédapám ruhatárához, ugyanis ezt a bő, kényelmes viseletet sokkal később kezdték el hordani.  

Anyukám nővére, Mariska néném mesélte először, de mások is megerősítették ezt az igaz történetet. Még nagyanya is – aki pedig igen keveset beszélt – elmondta, hogy az apósáról van szó. Aki szép, hosszú öregségét Kunágotán, közöttük töltötte. S nagy tisztelet övezte mindvégig. Ő ugyanis Aradról települt át errefelé, miközben a nyájat hajtotta, jobb legelőket keresve, hozta a családot is. Majd bátran új vizekre evezett, hisz a fia, Kovács József nagyapánk már parádés kocsisként parádézott. Nagy fordulat volt ez egy család életében! Hogyan történhetett, bizony nem tudjuk. Csakis az adottságaik, alkalmasságuk birtokában.

De az már biztos, jó néhányan dinnyét is termesztettek Kunágotán (nemcsak dohányt), és még többen szerették volna megdézsmálni az érett dinnyeföldeket, ezért őriztették azokat. Egyöntetűen a dédapánkat választották meg csősznek, mert az ő megbízhatósága mindenekfölött állt, azonkívül ő rá is ért.  Tehát kényelmes kunyhót építettek neki, jó fekhellyel, hisz vagy két hónapig ott kellett élnie, öt kilométernyire a falutól. A meleg ebédekről is gondoskodott nagymama – mert erre kényes volt –, éspedig minden áldott nap, igazán bravúros módon.

Volt egy hatalmas kutyájuk a nagyszüleimnek, a borjú nagyságú, fehér komondor. Már a látványa is félelmet keltett a faluban. Amit rábíztak, az aztán biztonságban volt! Annakidején még a kosárban lévő kisbabáját is őriztette vele nagyanyánk a határban (talán pont anyukánkat), amikor éppen nem tudta kire hagyni a gyereket. Hosszú kukoricasorokat is kapált egyedül, messze eltávolodva a kicsitől. Amikor pedig nagyapát besorozták, és magára maradt a család, ez a hűséges eb volt az egyetlen őrzőjük. Sajnos én már nem ismerhettem, és a nevét is elfelejtettem.

Szóval nagyanyánk remek ötlete alapján ő lett a biztonságos, precíz ebédszállítója dédapánknak. Kosárral a szájában, nagy méltósággal lépegetve vitte a meleg ebédet a hosszú földutakon. Nagyanyánk mindent bepakolt a nagy kosárba, amire csak szüksége lehetett az öregembernek. A leves, a szószok biztonságos pakolását is nagyon értette.  És azt, amiket küldött, ma is megirigyelhetnénk.

 Dédapánk bizonyára minden délben nagy örömmel fogadta a pontosan érkező ételhordót, akit nagyanyánk még otthon szintén ellátott minden földi jóval. Komótosan megebédelt az öreg, a pipáját is elszívta, és csak azután pakolta vissza a kosárba az üres edényeket, s mindazt, amit még haza akart küldeni; a használt fehérneműjét az üres dohányzacskójával együtt. Talán még beszélgetett is egy kicsit az okos látogatóval a hatalmas csendben, mielőtt telepakolta a kosarát.

Aztán másnap délig magára maradt.

Érdeklődtem másoktól, akik többet tudhattak arról, milyen is lehetett ez a magányos szálláshely. A kúpszerűen egymásba állított, hosszú farönköket valamivel, például szalmával befedték, s erre földet hánytak, gallyat, rőzsét vagy kukoricaszárat.

Egyébként ő az időjárást is előre tudta. Hogyne tudta volna, hiszen tőle tanult nagyapánk is, aki szintén jó meteorológusnak bizonyult. Ő is előre pontosan megmondta az időjárást. Este kiállott az udvarra, föltekintett a csillagos égre, és a hold udvarából kiolvasta: no, gyerekek, holnap korán kelünk, mert eső lesz, be kell gyűjteni a szénát.

Milyen jó, hogy ez a történet fönnmaradt a dédapánkról!  Szinte már teljesen meg is feledkeztünk róla, bár az unokáimnak elmeséltem korábban. Pedig felejteni nem is olyan könnyű.  Én például azt sem felejtettem el, amire Makovecz mester, nagy építészünk figyelmeztetett. (Különben őt nem is tudja elfelejteni az ember lánya, ha egyszer-kétszer interjút adott neki). Minden családnak illett tudnia hetedíziglen visszamenőleg az elődöket – mondta ki a szigorú szentenciát. És régen tudta is minden család, mert nagy szégyen lett volt, ha nem tudják felsorolni.

A visszavágyódás zenéje

Az egyik nekibuzduló szép tavaszon írtam meg a húgomnak Kaliforniába a következőket: ismét hazavisszük a télutón öreg szüleinket. Ahogy ébredezni kezdett a természet, őket már nem lehetett Budapesten tartani. Apukánk szívbeteg volt, és a köhécselése – olyan sírásféle hang – jelezte, hogy visszavágyik a kunágotai kertes házba, ahol már évek óta éltek.

Miután a nagy családi ház kiüresedett a szomszéd faluban, Almáskamaráson – én az egyetemmel a fővárosba kerültem, a húgom Kaliforniában kötött ki, a kocsmát bezáratták rég –, az eredeti otthon, a hatalmas kert kongott az ürességtől, felújításra szorult az egész épület. (Akik megvették, két családi házra osztották, és azóta két család lakik benne. Hozzájuk, ha arra jártunk, mindig bekopogtattunk, és ők megértően beengedtek.  A gyerekkor színtereit, az öreg házat végleg elveszíteni nagyon nehéz, hát megpróbáltunk könnyíteni a sóvárgásunkon még évekig.)

Hogyan tovább? Bánkódott, tépelődött a két drága, magányos öreg szülő. Megoldásnak egyre csak Kunágota bizonyult. Anyuka különben is hazajárt mindvégig a nagy események idején: gyereket szülni és a háború elől biztonságra lelni.

Nórának, a húgomnak, gyakran beszámoltam a hazai változásokról, rólunk írtam, de kérte a tanácsaimat is olykor. Sűrűn leveleztünk, én mindig indigóval írtam, a Royal írógépen, az 1970-es évek végétől, majd az internet térhódítása után naponként e-maileztünk.

Elképzelem, milyen lesz az öregség – írtam egyszer neki. A múltban motyorászunk majd szüntelen. Anyukáék is ezt teszik most. Már óriásivá nőttek a szemükben a régen szóra sem érdemes dolgok! Nehezen tanultam meg, hogy gyámolításra szoruló gyerekek lettek. Hogy tekintettel kell lennem a feledékenységükre; nem szabad észrevennem az eltört tányért, a megolvadt műanyag terítőt, mert, ha megteszem, letagadják, hazudni kényszerülnek.

Volt egy 75 éves bejárónőm, Juci néni (férjem nem hagyott segítség nélkül, mert komolyan gondolta, hogy nekem írnom kell, és nem főzni). Az elmosogatott edényen otthagyta az ételt, zörgött mindenféle papírossal, amit dugdosott; ült, pihent, sóhajtozott hosszan, hangosan, és úgy nézett rám olykor, olyan vádlón a két nagy égő szemével, hogy röstellnem kellett a fiatalságomat. Most, az utazás előtt, anyuka is szűnni nem akarón zörög a sok papírjával; hatszor körbejár minden tárgyat, és csomagol, csomagol. Már nagyon mennének haza, Kunágotára. Apuka is a kikelettől reméli a gyógyulást, a zöldben, az árokparti házban. Na, de mégse! Ő már régen nem remél, semmit, ilyesmivel nem áltatja magát. Talán kicsit meghosszabbítani szeretné, amikor még jólesik az étel, és a fájdalom is békén hagyja. Itt, Pesten túlságosan sokat kellett alkalmazkodnunk egymáshoz a kicsi lakás miatt is.

Tudod, Nóra, boldog megérkezés volt ez nekik, ha nincs is összkomfort, mert haza érkeztek! Begyújtották az olajkályhát, máris duruzsolt a tűz a kihűlt házban, anyuka szaladt krumpliért, hogy vigyek magammal, akár egy zsákkal. Penderült egyet-kettőt, és meleg lett a szoba, még az udvar is; lakottá vált a faluvége. Milyen más anyuka itt, mint nálam! Otthon van, kínál, tessékel, unszol, rendelkezik. Tudod, még nálam is és mindenhol a világon cseléddé vált a szüntelen jóságával. Sajnos engem bőszít a szolgaság. Ahhoz, hogy valaki otthon érezze magát másnál, nem ajánlatos háborgatni kéréssel sem, még akkor sem, ha az a másik a saját gyerekünk. Mi is majd biztosan kegyetlenül magányosak leszünk, és sokszor nagyon megbántottak is a gyerekeink távollétében. (És hadd állapítsuk meg utólag, bizony így is lett!)

Ötszáz kilométert vezettünk, amikor hazavittük őket, mert ugyanaznap visszajöttünk Kunágotáról. Aki magyar faluban lakik, az a világ végén lakik, sőt azon is túl, a belenyugvások végetlenjében. Nehéz szívvel hagytam el őket. Álltak búcsúzáskor a puha avarban, még apuka is kitipegett az utcára. Olyan könnyű lábakon jött, a tavaszi szél is elfújhatta volna, ha föltámad. Integettek hosszan, amíg csak a hepe-hupás földúton bukdácsolni látták az autónkat.

A főutcán nagy volt a csend, és ki tudja hányadszor már, mióta haza-haza jártunk. De most ismét ki- és elkanyarodott az út, itt hagyva a falut. Menekülni lehet, és meg is tesszük, többször is, de végleg elhagyni ezt a világot soha nem lehet. És itt maradni?...  Mindig itt hagyni őket, sajnos, csak ezt az egyet lehet. Persze ára van, nagy ára! Hisz magunkkal visszük a soha nem múló bűntudatot.

 A lila mákföldeknél is búcsúztunk, a virágok szirmaikat hullatták utánunk.