A hajnal felhasított szűzhártya

Kuvik

Hidat képzelek a köd mögé,
lábánál piszkosszürke folyammal,
füzek oltalmát kereső récecsaláddal.
Az ablak mindkét oldala a semmibe
néz, vékony jég a hallgatás.
Ahogy a busz közeledik a
túlparthoz, bekapcsol a rádió, mindenkiből
ömlik a szó. Nyakig jeges vízben látom
még leszállni a kuvikot. 

Keresés

Roncsok vezettek a túlpartra. 
Egyesekkel golyó végzett, 
mások halálra fagytak.
A túlélők hadifogolytáborba
kerültek – meséli, mialatt ropog a tűz.

És ott voltam én, akit megmentettek
a bajtársai – hallgat el hirtelen.

Kint szitál a hó. A szemközti
hullámlemezes háztetőn fekete
macska kaparászik.

Kölykei anyjuk köré gyűlnek.
Egymás után haladnak a szomszéd
telek felé, vércsíkot húzva
maguk után.

Reggel

Ahogy kitárom az ablakot,
megcsap a tenger illata.

Búg a hajókürt, a hajnal
felhasított szűzhártya.

Számban roppanó szőlőszem,
kezemben porcelán gyümölcstál.

Nem ébredsz fel zajokra.
Erdők mélyén, távol jársz.
 

Kristálypohár

Mikor a pohár után nyúlsz,
a kilöttyenő bor a kanapé felé tart.
Ha valaki megörökítené a pillanatot,
látná lassított felvételen, milyen
kétségbeesetten nézel.

Arra gondolsz, miért kell mostanában
innunk ahhoz, hogy elviseljük egymást.

A kristálypohár könnyen törik, nem
szabad szorítani. 

A huzaton fekvő sötét folt
pont olyan, mint azon az éjszakán,
mikor örök hűséget fogadtunk egymásnak,
és aztán reggelig hallgattunk.