Morzsalét

Imre jóravaló ember. Figyelmes, figyelmet mutat a dolgaim iránt. Ha fáradtnak vél (fáradtnak tűnök talán?), tanácsaival lát el, hogy a gyönge szívem stb. Nem tudom, honnan veszi, hogy gyönge a szívem, annak éppen kutya baja sincs.

Az igaz, hogy sokszor fáradtnak érzem magam, pedig nem fúrok utat, nem hordok köveket a vállamon. Arra sincs erőm, hogy felvegyem a telefont. Nem is hallom meg a kitartó csörgését. Jó, meghallanám, ha nem némítanám le. Máskor nem némítom le, de úgy teszek, mintha nem hallanám. Ha Imre keres, akkor különösen. Fáraszt. Én meg hallgatok. Én vagyok a saját lenémított készülékem. Imre ettől pánikba esik.

Mi lehet vele? (Velem.) Ír, hátha a levél most könnyebb út. (Nem könnyebb.) Csörgeti a telefont, hiába. Ettől ideges lesz.

– Ne baszogass – veti oda Klárinak, amikor az megkéri, hogy ne hagyja a pulton a kenyérmorzsát maga után. Klárinak a létezéséről sem tudok. Imre elfelejt beszámolni róla. Az sem biztos, hogy Klára. Lehet Judit, Éva. Zsófi nem, annál idősebb valószínűleg.

Imre beveti magát a fotelbe, előveszi a telefonját, és a nemrég feltöltött portréképemet nézegeti, miközben Klára (Judit, Éva, Nemzsófi) letörli a morzsákat, beteszi a tányért a mosogatóba. Imre nyomkodja a telefont, talán nekem ír éppen, talán másnak. Klára sóhajt, pedig tulajdonképpen minden ugyanaz. Morzsalét. Évek óta élnek így.

– Velem miért nem beszélgetsz?

– Miről.

– Hát rólunk.

Imre közben már a három évvel ezelőtti képeimet nézi a telefonján. Nicsak, milyen jól síelek is! Amúgy tényleg szeretek síelni, ha nem szeretnék, nem tennék ki olyan képet.

– Hogy mondod? – néz fel.

– Semmi – mondja Klára (Judit, Éva, Nemzsófi) –, tedd csak a dolgod. Szerintem azt sem vennéd észre, ha felkötném magam a csillárra. Nem is hallod, amit mondok.

– Dehogynem. Hogy Csillára. Nem tudom, ki ő, még nem meséltél róla.

Klára legyint, veszett fejsze nyele ez. Arra gondol, hogy milyen kár az életét ebbe a férfiba ölni. Igaz, már el sem tudja képzelni, hogy milyen lenne nélküle. A morzsái nélkül, a trehánysága nélkül, a figyelmetlensége nélkül. Öt éve nem voltak együtt sehol. Mert ugye kevés a pénz. Ami nem igaz, csak Imre erre sajnálja. Az együttre. Rá.

A kényelmes megszokás egyre kevésbé kényelmes már, kidörzsölik egymás bőrét vele. Mégsem lépnek. Nem ezt tanulták. Nem hagyunk el. Elhagyni, feladni, továbbmenni szégyen. Rég ki kellett volna pedig rakni a szűrét. Jó, jó, de hová. Minden közös. Hát, osztozzanak a rosszon is.

Az asszony betesz egy mosást, néhány felsőjét szeretné felfrissíteni. Belerakja a férfi gatyáit is, megszokásból. Aztán kiveszi. Mosson magára. Azt sem tudja, hogyan kell bekapcsolni a mosógépet. Tűzhelyet. Mikrohullámú sütőt. Ördögtől való szerinte mind. Fogalma sincs, hogyan kell elektronikusan számlát fizetni, és hát ugye a vezetést sem neki találták ki. A természet csodája, hogy életben van. Hát persze, mert ő ellátja, vigyáz rá. Nélküle nem menne semmire magával. Jó, nehogy elérzékenyüljön már, azért mindennek van teteje.

Imre inge mindig patyolattiszta, vasalt. Kizárt, hogy nem egy asszony áll a háttérben, aki kiszolgálja az alkalmatlanságait, eteti a hangyáit, aki nem teszi szóvá, hogy. Ha szóvá teszi, akkor sincs semmi. Mi lenne. Ha nem tetszik, menjen el. Ne menjen el! Fogadja el. Így is, úgy is, mindenhogy is.

Imréből sok van. Zaklatgatnak a biztonságos, unalmas fészkükből. Nekik izgalom, nekem széthordják az időmet. Miért hagyom? Miért én bujkálok ilyenkor?

Csörög a telefonom, Imre nevét írja ki a készülék. Felveszem. Juszt is.

Aggodalmaskodik, hogy biztos valami bajom van, azért tűntem el, azért hallgatok. (Honnan veszi ezt?)

Szerintem a saját életéért aggódjék, ne értem!, mondom, és a morzsáira gondolok. Arra, hogy azokból már sosem lesz kenyér, csak reszli, porladék.

Nem érti, most mi a baj, miért vagyok ilyen. Ő csak jót akart.